Parászka Boróka és a felelőtlen hangulatkeltés anatómiája

„Az újságírás nem véleményipar. Nem érzelmi ventilátor, nem politikai aktivizmus és nem morális önkifejezés. Az újságírás elsődleges kötelezettsége a valóság pontos, ellenőrizhető és arányos bemutatása – különösen akkor, amikor emberéletekről, válsághelyzetekről és állami felelősségről esik szó. E kötelezettség megsértése nem »véleménykülönbség«, hanem szakmai hiba, súlyosabb esetben etikai vétség. 

Parászka Boróka Iránnal kapcsolatos posztja (2026. január 14.) – minden látszólagos empátiája ellenére – tankönyvi példája annak, hogyan válik az újságírás hangulatkeltéssé, amikor a szerző feltételezésekből tényeket gyárt, majd ezeket politikai kontextusba ágyazva terjeszti. Parászka nem többet állít, mint hogy 150 magyar állampolgár Iránban az életéért küzd, miközben a magyar külügyi szolgálat semmit sem tesz az érdekükben. Ezek itt súlyos, bizonyítatlan tényállítások, amelyek pánikkeltésre alkalmasak. Parászka Boróka semmilyen konkrét információval nem rendelkezett. Nem ismerte az érintettek számát, nem tudott egyetlen konkrét magyar állampolgár helyzetéről sem, nem rendelkezett helyszíni információval, nem ellenőrizte a közlekedési és kiutazási lehetőségeket. Ennek ellenére tényként közölte, hogy 150 magyar »az életéért küzd«. Ez sajtóetikai szempontból védhetetlen. Egy újságíró nem engedheti meg magának, hogy feltételezett hozzátartozói üzenetekre hivatkozva kollektív életveszélyt állítson. 

A helyzet súlyosságát nem az mutatja meg igazán, hogy Parászka tévedett – minden újságíró tévedhet. Hanem az, hogy a tévedését azután sem korrigálta, hogy hiteles, helyszíni információkat kapott egy Studiolum nevű felhasználótól, aki személyesen Iránban tartózkodott, 19 fős magyar csoportot hozott haza, részletesen beszámolt a működő légi összeköttetésekről, pontos árakat, útvonalakat, időpontokat közölt, leírta a repülőtéri helyzetet és a pánik hiányát. Ez klasszikus elsődleges forrás. Ennél hitelesebb információ ebben a helyzetben nem létezhet.

Parászka Boróka azonban nem vonta vissza állításait, nem pontosította az »életveszély« kifejezést, nem korrigálta a számot, és nem ismerte el, hogy az eredeti narratívája téves vagy legalábbis túlzó volt. Ehelyett elméleti síkra terelte a vitát (»elvileg a külügynek válságintézkedéseket kellene…«), miközben az általa felállított tényállítás összeomlott.

Különösen problémás Parászka azon kijelentése, miszerint a magyar külügyi szolgálat »a füle botját sem mozdította«. Ez tényszerűen hamis. Studiolum egyértelműen leírta: a teheráni magyar konzulátus felvette a kapcsolatot az érintettekkel, rendszeresen érdeklődtek, figyelemmel kísérték a helyzetet. Ez pontosan az, amit egy konzuli szolgálat tenni tud egy krízishelyzetben: felveszi a kapcsolatot az érintettekkel, információkat gyűjt a helyi helyzetről, tájékoztatás ad a lehetőségekről.

Az, hogy konkrét evakuációs művelet nem történt, nem bizonyítja az inaktivitást. A konzuli szolgálat jogi és gyakorlati keretei közismertek: nem vásárol jegyeket, nem szervez magánutakat, nem kísér utasokat. Ezzel szemben Parászka elmulasztotta megkülönböztetni a politikai elvárásait a jogilag és ténylegesen létező konzuli feladatoktól. Parászkát azonban nem érdekelte a valóság, mert a narratívája fontosabb volt.”

Nyitókép forrása: Yasin Akgul / AFP

***