Ókovács Szilveszter: Mily illő és üdvös volna, ha épp Budapest fordítaná vissza a zsákutcába szorultakat!

Országhatárokról lesz szó, előrebocsátom. A Fukuyama-könyvet felszínesen idézni snassz, már talán egyáltalán idézni is az. Harminc éve született, fogatlan és fogalmatlan ideológiákra épülve viselte rosszul az idő múlását. De nekem most ez kell: tévképzet arról, hogy kiforrta-kiforogta-kifaragta magát a világ az ő végleges állapotára. Nyilván a legfejlettebbre, minden hétköznapunk minden perce, bosszúságaink, düheink minden pillanata erre tanú. 

Kétszer jártam Moszkvában (előtte még egyszer, gyerekként a harsonámmal). 2021 novemberében, három hónappal a háború előtt a Kreml tövében, nagy olasz étteremben vacsoráztunk Domingóval, emlékszem, ott kaptam a hírt Edita Gruberová, a korszakos, félig magyar koloratúrszoprán haláláról, én közöltem a Maestróval, megrendült tőle. Más megrendülést, őröket, készületet nem láttam. 2024 nyarán, innen nézve a háború kellős közepén újra zsűritagnak hívtak, idehaza féltettek, mi lehet kinn. Hát, unalom, nyugalom. Talán két toborzóplakátot láttam, de direkt elgyalogoltam megint a Kremlhez, és figyeltem messziről a járműves beléptetést: nálunk békeidőben is alaposabbak a kormányőrök. 

Furcsa háború. Mindenki lát mindent, Putyin tolmácsa mégis ukrajnai problémának fordítja a magyar miniszterelnök háború szavát. Semmi vojná. Nemzedékem minden tagjának kellett üsse a fülét. Moszkva elvan, de Kijevben sem kell bunkerben bujdosnia az elnöknek. A fronton ezrek halnak hetente-havonta, felfoghatatlan tragédia. Jó katonák, ráadásul testvérek könyörtelen harca, és kiirtják egymást az utolsó szálig, ha nem lép közbe valaki, valami. 

Egy vérből valók vagyunk, énekelhetnék ők is, ha épp nem azt a vért ontanák, egymásét. A szláv néplélekről legtöményebben a Csernobil sorozat jelenete beszélt: nyilvánvaló, hogy Kijevet beteríti majd egy küszöbönálló szekunder robbanás atomszennye, ha le nem engedik a hűtővíztárolókat. A vezérlés meghibásodott, kézi erővel kellene sugárszennyezett vízben búvárkodva három embernek megforgatnia a zsilipet. 

MUNKÁS: Arra kér, hogy ússzunk be egy égő reaktor alá? Tudja, mekkora ott a sugárzás? 

TUDÓS: Egész pontos adatom nincs róla… 

MUNKÁS: Azt azért csak tudja, hogy halálos-e! Ennyit se mond?! Hát miért tennénk meg ezt? Négyszáz rubelért?! 

POLITIKUS: Megteszik, mert meg kell tenni. Mert más nem teheti meg. Mert különben milliók halnak meg. Nekem senki ne mondja, hogy ez nem elég. Mindig is ebben állt a népünk nagysága. Ezerévnyi önfeláldozás van az ereinkben, és minden nemzedék a maga szenvedését nyögi. Átkozom azokat, akik ezt tették, és az árat, amit fizetnem kell. De megbékéltem. Tegyetek ti is így. Menjetek be oda. Mert meg kell tenni. 

És felállnak hárman, és lemennek, és megmentik Kijevet. Csernobil közös, szovjet bűn, Kijev érintetlensége is közös győzelem. Most sikerült őket egymás ellen fordítani / fordulni hagyni, az ezeréves irtóprogram ugyanúgy lefut. A vége nem kétséges, csak kétesélyes: atomháború vagy orosz katonai győzelem + ukrán nemzeti megsemmisülés + európai és orosz gazdasági katasztrófa. 

És akkor a friss amerikai béketerv végre megpendíti a nyilvánvalót. Habár nem tudjuk sem az órát, sem a napot, a történelemnek nincs vége. Betelepülnek mások, országok esnek szét, neveződnek át, friss államalakulatok másokkal például vallási alapon egyesülnek. Ha demográfiailag kihalsz vagy gazdaságilag haldokolsz, méreted meg nem őrizheted. De komolyan úgy gondolta valaki, hogy Európában a Balkán széthullása után bármi elnyerte végső formáját? Hogy a status quo egyszerre jelen és jövő idő? Mily illő és üdvös volna, ha épp Budapest fordítaná vissza a zsákutcába szorultakat! 

A jelen már minden határon túlmegy, ahogy a mindenféle erőviszonyok, a határok is változnak. Épp úgy, ahogy a Scorpions fütyülte 1990-ben, a Gorkij parkig sétálva, lefelé a Moszkva folyó mentén.

Nyitókép: Wikipédia