Ha nem is azonnal tör ki az orosz-ukrán béke a budapesti békecsúcson, azt talán végre kipróbálhatjuk, milyen, ha egyszer a térségünk jövőjéről végre itt, Közép-Európában tárgyalnak.
München, Jalta, Párizs, sőt: Trianon; repkednek a történelmi párhuzamok annak kapcsán, hogy a remélt – elvégre egy háború közepén még bármi közbejöhet – budapesti békecsúcs melyik történelmi békekötéshez lesz hasonló, s hogy kiket is árul el elsősorban a magyar miniszterelnök, amikor ennek teret ad.
Ukrajnát, Európát, saját magát, mindenkit, szégyen, gyalázat, abból is a lemoshatatlan fajta, innen már nincsen lejjebb.
Ezen kritikák szerzőinek egy része tegnapelőtt még azon viccelődött, hogy Donald Trump bizonyára azt sem tudja, kicsoda Orbán Viktor, eleve a kézfogásuk is milyen, meg az öltönye szabása – maradjunk talán annyiban, hogy erkölcsi bírálatuk és sötét jóslataik is minimum némi egészséges szkepszissel kezelendőek. Ahogy azoké is, akik meglehetős érzéketlenséggel viseltetnek akár a trianoni diktátum, akár a határon túl élő magyarok sorsa iránt, ellenben egyből felbuzog bennük az államhatárok erőszakos megváltoztatása felett érzett européer düh, amint egy olyan ország papíron éppen csak megszáradt határait rajzolnák át, amely maga sem a kisebbségvédelem bajnoka.
De maga Budapest neve is fel szokott merülni a történelmi analógiák között, mint ahol egyszer 1994-ben már megszegtek egy egyezményt – ez amúgy a Szovjetunió Ukrajnában felejtett nukleáris robbanófejeire vonatkozott, és arra, hogy cserébe Ukrajna területi épsége sértetlen marad –, vagyis hogy emiatt nem kellene itt tartani a békecsúcsot. Erre a rá jellemző eleganciával Donald Tusk lengyel miniszterelnök is célzott még augusztusban, Volodimir Zelenszkij ukrán elnök meg kissé belegabalyodott a mondandójába, amikor azt fejtegette az ukrán Pravdának, hogy hát ő
semleges európai helyszínen akarna találkozni Putyinnal, de Magyarország erre nem alkalmas, mert nem állt ki eléggé Ukrajna mellett (vagyis nem eléggé ukránbarát, vagyis számára túl semleges, tehát…?).
Minekutána Zelenszkij nem kapott meghívót a budapesti békecsúcsra, így ez – vagyis, hogy mikor és hol nem találkozik Putyinnal –, szintén nem tartozik a legfontosabb kérdések közé.
Talán érdemesebb azt megvizsgálnunk, mit hozhat a budapesti békecsúcs. Az alighanem a világ nyolcadik csodája lenne, ha Trump és Putyin itt raknák le egy azonnali és tartós béke fundamentumát, ilyet a legoptimistábbak sem várnak a találkozótól. Ennél sokkal valószínűbb, hogy valamely részterületeken sikerül engedményeket elérni, és egy – legalább részleges – tűzszünet irányába eltolni az eseményeket. A három és fél esztendeje tartó háború totálisan kimerítette az ukrán erőforrásokat (egyes helyi forrásaink amputált kezű és repesszel a koponyájában élő férfiak mozgósításáról beszéltek nekünk, ami tényleg az élőerő végét jelentheti), de az oroszok is fáradnak, és éppen megrekedt a front is, télen ez nem is igen szokott nagyobbat elmozdulni, eközben pedig, mint arra Trump is felhívta a figyelmet, százak halnak meg naponta.
Így talán mindenki kellő józansággal tud tárgyalóasztalhoz ülni, nem csak azt nézve, mit nyerhet, hanem azt is, hogy milyen további veszteségek várnak még rá, ha nem sikerül deeszkalálni a konfliktust.
Ez a jobbik eset – a rosszabbik pedig, hogy nem történik semmi: a felek nem tudnak megegyezni kisebb részletekben sem, avagy az ukrán tiltakozás és a honi héjapárt asztalcsapkodása közepette Trump inkább visszalép kettőt, mint egyet előre, és folytatódik az öldöklés, mintha mi sem történt volna.
Ebben a moralitásnak viszonylag csekély szerepe van, meg annak is, hogy egyes európai szereplők kígyót-békát kiáltanak-e a budapesti békecsúcs résztvevőire, megidézik-e az előző kudarcos budapesti memorandum emlékét, vagy sem, csakis a reálpolitikának. S ha már történelem, ez az igazi lecke: tudjuk, hogy Winston Churchill a pokolba kívánta Neville Chamberlaint, mert az Münchenben „eladta” Csehszlovákiát Hitlernek, hogy mentse Európa bőrét; sikertelenül – majd a reálpolitikai helyzetet látva négy év háború után ő maga osztozott papírszalvétán Sztálinnal Közép-Európán, hogy legalább a menthetőt mentse, jórészt sajnos szintén sikertelenül.
És ha nem is itt és nem is azonnal tör ki az orosz-ukrán béke a budapesti békecsúcson, azt talán végre kipróbálhatjuk, milyen, ha egyszer a térségünk jövőjéről végre itt, Közép-Európában tárgyalnak;
hogy Budapesttel egy kicsit a régió is felkerült a diplomácia térképére;
illetve, hogy ha csak egy nappal közelebb kerül az öldöklés vége, ha csak egy hadifogoly hamarabb hazatérhet, ha csak egy családnak nem kell szívszorító búcsút vennie a szeretett apától, férjtől, fiútól – már megérte.
***
Ezt is ajánljuk a témában
Három és fél év agyonpocskondiázott, elvszerű békepolitikája meghozta az elképzelhető legnagyobb gyümölcsöt: Budapest lehet a béke fővárosa. Kohán Mátyás írása.
Nyitókép: Getty Images/Mark Wilson
Ezt is ajánljuk a témában
Minden követ megmozgatnak a siker érdekében.
Sorsdöntő hónapok jönnek a német politikában.
„Az embereknek elegük van Putyinból” – jelentette ki az ellenzéki vezető.
Karin Karlsbro szerint sajnálatos, hogy Magyarország kormánya úgy döntött, folytatja az Ukrajnából érkező árukra vonatkozó jogellenes importtilalmat.
A szlovák miniszterelnök szerint nem lehet kivételezni Kijevvel.
„A jövőben egy korlátot építünk be arról, hogy ki lehet Magyarország miniszterelnöke” – jelentette ki a tiszás politikus.
A tanárok mellett egyre inkább a diákokból lesz hiány az ukrán iskolákban.
Rettegnek az orosz drónoktól a balti államok.
„Az embereknek elegük van Putyinból” – jelentette ki az ellenzéki vezető.
Írókamrám kissé rendetlen asztalán ezúttal egy néhány nappal ezelőtt megjelent verseskötet hever. Szerzője Szijj Ferenc, címe A madarak tudása. Jó cím. Győrffy Ákos recenziója.
