Magyarország, Szerbia, Szlovákia, Dél-Korea, Bulgária – ennyien maradtunk, akik merünk átnézni a kerítésen, Kína felé

Csungkuo zsenmin kangzsi csancseng, műkedvelőknek: 中国人民抗日战争. Ez a nyolc szótag, amely jó sornyi nyugati szöveget helyettesít – „a kínai nép ellenálló háborúja a japán agresszióval szemben” –,

Erről beszélt Vang Csi-vej professzor, az Egy övezet, egy út program egyik legjobb szakértője és a legkiválóbb történészek egyike, amikor a japánok Kína elleni kudarcos agressziójának globális jelentőségéről adott elő nekünk. Mondták ezt asszisztenseink ezer programtervben és csetcsoportban; mondta az – ismét csak a kínai győzelem globális jelentőségéről szóló, kicsit már szájbarágósra sikerült – tudományos konferencián tizenhét hangszínben tizenhét előadó. És mondta Hszi Csin-ping kínai elnök is a Tienanmen téren a Csungkuo zsenmin kangzsi csancseng nyolcvanadik évfordulója alkalmából rendezett, világszerte hatalmasat szóló katonai felvonuláson. 

Egyedül voltunk a középső pasztellbordó tribün második sorában mi, a közép-európai újságírócsoport, látótávolságon belül a Mao-mauzóleum illusztrisan megtöltött páholyával.

Mellettünk meg vagy ötvenezer büszke, teli torokból Mao-dalokat éneklő, meghívóival boldogan fotózkodó kínai hazafi. Csungkuo zsenmin kangzsi csancseng. 

Kicsit sok élmény volt ez egyszerre – az egyszeri ember fejébe nehezen fér a Dongfeng 61-es interkontinentális atomrakéta, kíséretében egy halom robotkutyával és vadászrepülő követésére alkalmas, mesterséges intelligencia által vezérelt harci drónnal. Az egyszeri ember legfeljebb arra képes, hogy őszintén remélje: igaz, amit Vang Ji kínai külügyminiszter a felvonulás előtti sajtótájékoztatón mondott, és

Hszi Csin-ping a felvonuláson – ez élőben talán még egyértelműbb volt, mint a közvetítésekben és pláne az egyetlen mondatot idéző leiratokban – nyugodt magabiztossággal beszélt, nem vert harci dobokat. Tajvan neve nem hangzott el, fenyegetést senki nem kapott, még az egész rendezvény gyökéroka, Japán sem. Egyetlen ijesztő mondat hangzott el, amelynek aggasztó mivolta szemernyit sem vett el mély igazságtartalmából: „Ma az emberiség ismét a béke vagy háború, párbeszéd vagy konfrontáció, win-win vagy zéró összegű játék közötti választással szembesül” – fogalmazott Hszi, rámutatva a fenyegető valóságra:

Kiválóan illusztrálta ezt a protokollsor, a második helyen Putyinnal, a harmadikon Kimmel: két veszélyes vezetővel, akivel a világ egy másik veszélyes része – mi itt nyugaton – egyáltalán nem találja a hangot. (Kim Dzsonguntól egyébként Kína sincs eksztázisban, de azt biztosra vehetjük, hogy a világot az Észak-Korea nevű puskaporos hordó felrobbanásától a keleti óriás tartja vissza.) 

leszámítva a konnektivitás néhány képviselőjét – Szerbia elnökét, Szlovákia miniszterelnökét, Dél-Korea házelnökét, Bulgária miniszterelnök- helyettesét, Magyarország külügyminiszterét. Ennyien maradtunk, akik merünk átnézni a kerítésen, és értjük, hogy beszélni a világpolitikában akkor kell, amikor operába menni: minden körülmények között. 

Látni hatalmas élmény, megérteni feladatot ad. Nagyon sokan nagyon erősek már a világon. Több nagy rakéta mellé pedig több éles fül kerestetik.

***

***

(Nyitókép: MTI/EPA/Szputnyik/Kreml/Pool/Ramil Szitdikov)