Legyünk erősek: igen, a kínaiak csináltak maguknak a „kommunizmusból” valamit, ami nekik tagadhatatlanul működik

2025 nyárutóján-őszelőjén a Pekingbe látogató ember nem Pekingbe érkezik.

Ahogy nálunk létezik Krisztus előtt és Krisztus után, úgy van most Pekingben parádé előtt és parádé után. Parádé előtt minden hétvégén parádé­próba van: aki még nincs Pekingben, lehetőleg ne is jöjjön, aki már itt van, egykönnyen nem mehet el. A város ütőere, az Örök béke sugárút minden mellékutcáján rendőrblokád, állomásokat hagynak ki a metrók, negyedeket kerülnek el a taxik, a Mennyei béke – nyugati médiát fogyasztóknak Tienanmen – tértől öt kilométerre lévő lakásom felett

Kedvenc teaárusom a Selyem utcai piacon, aki megteszi vásárlóinak azt a szívességet, hogy kellő mennyiségű mosoly, viccelődés és hezitálás után magától lealkudja a harmadára a porcelán teaszettet anélkül, hogy a páciens száját elhagyná akár egy szám is (felmerül persze a kérdés, hogy akkor mennyi lehet a valódi ár), ígéri, hogy majd a parádé után meghív magához vacsorára. Újságíróprogramunk lelkes asszisztensei bizonygatják, hogy a parádé után minden normális lesz. A parádé, a jeles évfordulót ünneplő huszonhat állam- és kormányfő – köztük Vlagyimir Putyin és Kim Dzsongun – jelenlétében tartott katonai felvonulás most mindennek a közepe. 

Hogy van itt egy nemzet, amely brutális áldozatok árán rendesen oldalba rúgta a világ fasiszta erőit – az összes japán veszteség harmada-fele az általuk civilizálatlan disznónak tartott kínaiak embertelen gyilkolászása közben keletkezett. Egészen máshogy nézett volna ki az ázsiai és talán az európai hadszíntér is, ha Japán nem vérzik ki Kínában. (Emellett a győzelem szép pillanata a kínai politikatörténetnek, hiszen az egymással élet- halál harcot vívó nacionalisták és kommunisták a háborút lényegében együtt nyerték meg – kínai össznemzeti győzelem volt ez, nem csangista vagy maoista.) 

A nyugati világban a minket érintő európai hadszíntéren kívül mégis egyedül az amerikai–japán harc eseményeiről tanulunk – ennek próbálnak véget vetni a nemzeti eseményként kezelt nyolcvanadik évfordulós parádéval a kínaiak, felkéredzkedvén a történetírás világtérképén is arra a helyre, ahová mai politikai, gazdasági és katonai súlyuk révén tartoznának.

az ország legnagyobb hírügynöksége, a Kyodo News értesülései szerint a császárság nagykövetségei világszerte arra buzdítják az európai és ázsiai országok vezetőit, hogy messziről kerüljék el a „Japán-ellenes felhangú” parádét. A „Japán-ellenes felhang” persze érthető: a személyes becsület holtig tartó védelmére épülő japán kultúrától idegen lenne részletekbe menően elszámolni azzal az infernális gyalázattal, amelyet az ország a második japán–­kínai háború során a kínaiakkal szemben elkövetett. Elszámolás és bűnbánat nélkül pedig ott marad a kínaiakban a tüske.

A kínai pszichében kettősség él. Kína kínaiul nem Kína (ami egy jelentés nélküli óperzsa jövevényszó), hanem Csungkuo, lefordítva Közép­ország, a világ legfontosabb, legfejlettebb és legjobb helye. Persze Észak-Koreától a Szovjetunióig számos lemaradó kommunista diktatúra nevetséges propagandájában megjelenik az az elem, hogy az a létező világok legjobbika – de azért az állampolgáraiknak nem nagyon szabad átlépni a határaikat, nehogy meglássák, máshol mi van. Csak Kína nem egy lemaradó kommunista diktatúra, hanem egy elképesztően sikeres államkapitalista fejlesztő állam, amely a Mao Ce-tung iránti össznépi tisztelet és a központosított főhatalom legitimálásához megtartott néhány – Teng Hsziao-ping által eleve „kínai jellemzőkkel” felruházott, azaz a valósághoz idomított – marxista–leninista államszervezési elvet. És nem bolsevik csökevény a Csungkuo-identitás sem, hanem a kínai birodalom évezredes hagyománya; 

Ez időtlen idők óta a kínaiak alapvető hozzáállása saját magukhoz. 

Ez két viselkedésmódot eredményez. Egyrészt Kína elképesztően büszke arra, amit elért, és semmi nem esik neki jobban, mint ezért megkapni a tiszteletet. A Kínai Kommunista Párt Múzeumában ott a klasszikus pártmúzeumi tartalom: Mao egyenruhája, amelyben 1949. október 1-jén kikiáltotta a Mennyei béke téren a népköztársaságot (meg a mikrofon is, amelybe belekiáltotta), a partizánharcok romantikus története, vezető elvtársak panteonja, eszmetörténeti mérföldkövek. A kiállítást viszont a Disneyland Soarin’ attrakciójának mintájára két kör repülőmozi zárja: hét-hét percben mozivászonnal körülvéve repüli be az ember emelkedő-süllyedő üléseken, időnként placcsanó vízben és szálló porban Kína legszebb városait (köztük Tajpejt és az ikonikus Tajpej 101 felhőkarcolót „Tajvan tartományban”), illetve technológiai eredményeit. 

Kérdés nem férhet ezután ahhoz, hogy hová emelte a párt az országot, mit tett a kínaiakért, s a Csungkuo-effektus is működik:

Másrészt viszont Kína tudja azt is, hogy ma még nem magasodik úgy a világ többi országának fölébe, mint a hetedik századtól a kora tizenötödikig a Tang-, a Szung- és a korai Ming-dinasztia alatt. A saját boldogulásuk mellett ezért tepernek a kínaiak úgy, mintha nem lenne holnap, állják gyermekkoruktól az egyetemen át az állami és piaci álláskeresésig életük minden percében, beleértve a nyaralást és a metróba való beszállást is, az európaiként elképzelhetetlen öldöklő versenyt, vállalnak be még pár túlórát a tizenkét órás reguláris munkaidejük mellett. Az ópiumháborúktól a népköztársaság kikiáltásáig tartó „megaláztatás évszázada” nem múlt el nyomtalanul,

Világ népei, nézzetek ide, és ámuljatok – de igazából ne nézzetek ide, mert még nem ez a legjobb formánk! Ilyen a kínai lélek. 

Cinizmusba és korrupcióba erjedés – ez a maró szérum okozott és okoz világszerte tömeges rendszerhalált kelet-európai kommunistáknak, dél-európai jobbos diktátoroknak, latin-amerikai caudillóknak, iszlamista teokráciáknak és afrikai karhatalmi rezsimeknek. A demokráciák sorsa annyiban könnyebb, hogy az erjedők egy részét négyévente kevésbé erjedőkre váltják, de ez sem mindig segít – ahol nettó rendszerellenes pártok törnek fel gejzírként Európában, ott is ugyanez történik.

A pártfunkcionáriusok minden kommunista elvet komolyan gondolnak: nem csupán a személyi privilégiumokba való felemelkedés hordozó­rakétájának tekintik a pártot, amelynek tagkönyveiért valóságos verseny folyik.  Mindenki érzi a személyes felelősségét, és hajlandó áldozatot vállalni az ország fejlődéséért. 

Nincs külön lakossági és vezetői életvalóság. Sőt, a párt maga sem bújik el az ideológiájába a valóság elől: az, ami a kelet-európai szocialista országok gazdasági lemaradását okozta, hogy az ideológiai legitimáció okán a mindenki által köztudomásúlag működésképtelen tervgazdaságot a blokk országai évtizedekig hagyták rohadni, torzulni és korrumpálódni az elengedése helyett, Kínában elképzelhetetlen. 

Nem minden rendszer működik mindenhol – mi a magunk kommunizmusával rosszul jártunk, mert az európai emberrel ez a kormányzási forma alapvetően inkompatibilis. A kínaiak viszont csináltak maguknak a „kommunizmusból” valamit, ami nekik tagadhatatlanul működik – és ami a legjobb útra térítette őket ahhoz, hogy Csungkuo a világ számára ismét Középország legyen.

***

(Nyitókép: Pekingi látkép; Fotó: Shutterstock)