Vitán felül, ihlet szárnyán: az „Angyalok és építészet – Makovecz Imre 90” című kiállításról

Makovecz Imre imponáló bátorsággal, intellektussal és energiával szállt szembe a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években regnáló, a magyar identitást és a magyar falut felszámoló politikai hatalommal és annak kulturális főáramával – mondta Szegő György, a Műcsarnok jubileumi Makovecz-tárlatának ünnepélyes megnyitóján. Az intézmény művészeti vezetője nem a levegőbe beszélt, hiszen Makovecz-tanítványként sok évtizeden át testközelből figyelhette, hogy a ma ünnepelt építész környezetszemlélete, gondolkodása és hite hogyan vált nemcsak magyar, de globálisan is érvényes példává. „Makovecz Imre nem világképet, hanem világszemléletet hagyott ránk” – fogalmazott ugyanezen a megnyitón Orbán Viktor miniszterelnök. A Műcsarnok igazgatójához hasonlatosan nem az impozáns építészeti teljesítményre helyezte a súlyt, hanem a makoveczi lelkületre, azaz arra az általa teljes természetességgel felkínált „magyar civilizációs ajánlatra, hogy így is lehet élni, ennyire levegősen, áttetszően, bátran, csak a lényegre figyelve, és eljutni már a földön oda, ami örök”. 

A nagyszabású kiállítás ennek megfelelően nem is az életmű állomásait sorakoztatja fel mondjuk szigorú időrendi sorrendben, és a leltárszerű épületkatalogizálástól is szerencsésen eltekint. A cél ugyanis ennél jóval összetettebb: elérni, hogy a látogatók ne csak a valóságos, hanem a szimbolikus Makovecz-térbe is belépjenek – azaz ne csupán megértsék, de érezzék is azt a bizonyos fentebb említett világszemléletet. Így a többteremnyi, hatalmas térben leginkább a kisebb-nagyobb installációk dominálnak. A finn Tapio Snellman Makovecz Imre ihlette, speciális av-technikával a falakra vetített architekturális filmetűdjeit erre az alkalomra készített hangaláfestés kíséri – mintha tényleg az angyali szférák felé tartanánk, az abszolút csúcspont Feltámadás temploma körül keringve, amelynek nemcsak a hófehér óriás makettje lenyűgöző, de a lecsendesedéshez, akár imádkozáshoz felkínált atmoszférája is a régi templomi padsorral. 

A makoveczi nyughatatlan alkotókedv és kritikákon túli bámulatos különutasság azonban nem lenne ennyire átélhető, ha a kurátor – Jonathan Glancey brit építészeti kritikus és író – csak vagy főként a templomokra koncentrált volna. Szerencsére abból a gazdag, ősi szimbolikából is bőven kapunk átélnivalót, ami az összes terv, ház, tér, gondolat alapja. Ezzel pedig eléri, hogy úgy higgyünk végül az angyalok létezésében, ahogyan Makovecz Imre hitt. Az ő „épületei is olyanok, mint az angyalok: menedéket nyújtanak, miközben az ihlet szárnyain összekötnek minket és a földet, amelyen állunk, az égbolttal, amely felettünk van – és az ezeken túli dimenziókkal is”.

Nyitókép: Makovecz Imre Alapítvány/Csernyus Bence