Lengyelország-szakértő tette helyre a Válasz Online téves állításait, de valamiért nem voltak hajlandóak leközölni az írását

Kovács István Széchenyi- és József Attila-díjas költő, író, műfordító, történész, polonista írása

Vörös Szabolcs Ezer év legalja. A budapesti lengyel nagykövet távozásának kulisszatitkai és Bába Iván Zsákutca! – Egykor magas rangú Fidesz-külügyér a „szuverenitásvédelem” csődjéről című cikkét elolvasva, 

Napirendre térhettem volna a történelmi magyar-lengyel kapcsolatok mélybe („legaljba”) taszítása vagy egy korszakának erőltetett példaként történő megidézése fölött, ha az utóbbi hónapok politikai publicisztikájának divatos fordulata nem éppen az volna, hogy sohasem voltak olyan rosszak a lengyel–magyar kapcsolatok, mint manapság…

Ezek az állítások ugyanis szinte minden esetben a szerzők aktuálpolitikai mondandójának történelmi távlatba helyezését szolgálják. A metódus az Olvasó elismerését kiváltó szakszerűséget, alapos múltismeretet sugall. Ha azonban ez hiányzik, akkor felvetődik a kérdés: mennyire megalapozott a többi állítás? 

A harmincéves háború idején a konfliktusok ellenére sem voltak rosszak a magyar–lengyel „legfelsőbb” kapcsolatok. 

Pedig a lengyel uralkodó okot adott rá azzal, hogy titokban támogatta a Lengyelországba menekült és ott csapatokat toborzó megrögzött erdélyi trónkövetelő, Homonnai György és a liszovcsikoknak hívott „száguldó különítményesek” betörését Észak-Magyarországra éppen akkor, amikor Bethlen Gábor cseh és morva csapatoktól támogatva 1619 őszén Bécs ostromára készült. 

Amikor azonban a svéd uralkodó, Gusztáv Adolf a lengyel korona megszerzésének lehetőségét megcsillantva háborúba akarta bevonni Bethlen Gábort, az erdélyi fejedelem azzal hárította el ajánlatát, hogy 

I. Rákóczi Györgynek kifejezetten jó kapcsolata volt az apját 1632-ben a trónón követő IV. Ulászlóval, akinek a felesége, Cecília Renáta III. Ferdinánd német–római császár és magyar király húga volt. I. Rákóczi Györgynek már csak azért is érdekében állt a barátság ápolása, mert gyarapodásának fontos forrása volt a Lengyelországgal folytatott borkereskedelem. Északkelet-Magyarországon zárványszerűen elfekvő birtokai a lengyel határt is érintették, s erre húzódott a Magyarországról Krosnóba, Jasłóba, Gorlicébe, Bieczbe, Krakkóba vezető „borút”.

A lengyelekhez fűződő kapcsolatot erősítette fia, a fiatal Rákóczi György 1643-ban Báthory Zsófiával kötött házassága is. Felesége a Lengyelországba szakadt és ott nemességet kapott ifjú Báthory István és Zofia Kostka fiának, Báthory Andrásnak és Anna Zakrzewskának volt a lánya. I. Rákóczi György egyesíteni akarta az egész Európában ismert lengyelországi Báthory-famíliát az erdélyi Rákóczi-családdal. Az 1643 februárjában Gyulafehérváron tartott esküvőn a lengyel uralkodó követei is képviseltették magukat.

Nem véletlenül alakult ki a Nemesi Köztársaságban egy „Rákóczi-párt”, amely a tervek szerint I. Rákóczi György vagy kisebbik fia, Zsigmond trónra emelésével számolt.

Pártjukra kelt a lengyel–litván állam egyik leggazdagabb főura, legtapasztaltabb hadvezére (a Tűzzel-vassal című filmben megjelenített) Jeremi Wiśniowiecki is. I. Rákóczi György személye mellett a következőképpen érvel: „De különben is nincs nép, nincs nemzet, mely a lengyelekkel szokásaira s természetére nézve annyira egyeznék, mint a magyar; ugyanolyan fegyvereik vannak, egyforma a harcolási módjuk, sőt néhány évvel ezelőtt még a ruházatunk is oly volt, mint minő most a magyaroké. (…) Szóval egyetlen egy néppel sem egyezünk annyira, mint a magyarral… 

IV. Ulászló utódja, öccse, János Kázmér nem tudott kiegyezni Hmelnickijjel, a kozákságot 1654-ben Alekszej Mihajlovics orosz cár karjaiba taszította, aki a helyzetet kihasználva háborút indított a meggyengült Nemesi Köztársaság ellen. Mivel pedig a lengyel uralkodó igényt tartott a svéd trónra, 1655 nyarán kiprovokálta a háborút a vesztfáliai békében Franciaország mellett európai hatalommá emelkedett Svédországgal. A svéd–lengyel háborúba a Nemesi Köztársaság majdnem, II. Rákóczi György erdélyi fejedelemsége valóságosan belepusztult. Ebből következően a magyar–lengyel kapcsolatok „legaljának” hívószava, hívódátuma 1657: II. Rákóczi György végzetes lengyelországi hadjárata.

Pedig uralkodásának első évei szép reményekkel kecsegtettek. De elvakította a Nemesi Köztársaság romjain megszerezhetőnek remélt lengyel királyi korona fénye. Nem vette észre, hogy X. Károly Gusztáv svéd király csak az egyre romló hadi helyzet és a fokozódó lengyel ellenállás hatására ajánlotta fel neki a darabokra szabdalt lengyel–litván állam egy részét Lengyel Királyságként. 

A végkifejlet máig hatóan tragikus. Az erdélyi hadak 6000 embere került tatár fogságba. Ráadásként az ezekben az években erőre kapott Oszmán Birodalom két ízben is Erdélyre szabadította a tatár hordákat. E büntetőhadjáratok a magyar lakosságra nézve demográfiailag visszafordíthatatlan folyamatot indítottak el.

Természetesen egy újságcikktől az olvasó nem vár részletes, mélyreható elemzést, hiszen annak nem is feladata. Az egykori rikkancsokat idéző harsogó címmel ellátott, sommás ítéletet megfogalmazó írások esetében viszont elvárja, hogy a szerzők, újságírók vagy politikusok a történelmi tények ismeretében hivatkozzanak a lengyel–magyar kapcsolatrendszer ezer évére.

Nyitókép forrása: Wikipedia