Elfogyott a visszadobható kenyerünk

„Egyszer néztem meg azt a felvételt, de örökre beleégett az agyamba. Ahogy az a megnevezhetetlen valami némi töprengés után előveszi a kését, komótosan kinyitja, feláll, majd háromszor nyakon szúrja az előtte ülő lányt. A lány döbbenten ül, sírni kezd, azután elvérzik és meghal. A megnevezhetetlen valami meg feláll, elsétál, csöpög rajta az imént kiontott ártatlan vére, és a legközelebbi megállónál leszáll. És nincs senki a vonaton, aki megpróbálná megállítani, és nincs senki, aki segítene a lánynak.

A megnevezhetetlen valami fekete. A meggyilkolt lány fehér. Ráadásul ukrán. A háború iszonya elől menekültek oda, az Egyesült Államokba, de nem számoltak az ottani iszonnyal. Ezekkel a megnevezhetetlen fekete valamikkel. Amikről egyszerűen nem tudja megmondani az ember, miért vannak a világon egyáltalán, hogy miért élnek.

A brutális, iszonyatos és megmagyarázhatatlan gyilkosságot mély csend kísérte-kíséri, behúzott nyakkal kussol mindenki, és félrenéz. És tudjátok, hogy miért? Azért, mert a senki nem tudja, miért létező gyilkos fekete, az áldozata pedig fehér. Végezzük el gondolatban az ellenpróbát: képzeljük el, mi lenne itt, ha egy fehér megnevezhetetlen valami venné elő a kését, és szúrna háromszor nyakon egy fekete lányt, majd komótosan elballagna. Már lángolna az Egyesült Államok, javában fosztogatnának a feketék, épülnének a barikádok, rémült fehérek térdelnének és csókolgatnák a feketék bakancsát, lelőnének rendőröket, és az idióta megmondóemberek, politikusok és médiaszemélyiségek öblögetnének a rasszizmusról és a »szegény feketék« elviselhetetlen életéről.”

Nyitókép forrása: Laura SEGALL / AFP