Miért fagyasztotta be a Trump-adminisztráció a Nemzetközi Büntetőbíróság tisztségviselőinek vagyonát?

„Trumpék szerint a szankciók célja nem a bírák megfélemlítése, hanem annak világossá tétele, hogy az Egyesült Államok nem fogadja el az ICC joghatóságát. Az amerikai érvelés szerint az intézmény azzal veszti el legitimitását, hogy olyan államok belügyeibe avatkozik, amelyek sosem ruházták át rá szuverenitásuk egy részét. Ezzel az ICC saját magát teszi politikai szereplővé, miközben épp a semlegességére hivatkozik. Izrael miniszterelnöke üdvözölte az amerikai lépést, amely újabb bizonyíték arra, hogy az ICC körüli vita nem pusztán jogi, hanem mélyen politikai természetű is. A konfliktus illeszkedik a Trump-adminisztráció korábbi, 2020-ból eredő ellenséges viszonyához a Bírósággal, amikor Washington szankciókat vezetett be a hágai testület ügyészei ellen az afganisztáni vizsgálatok miatt.

Az ICC szerint a Trump-adminisztráció Netanyahu-ügyhöz kötődő szankciói a pártatlan igazságszolgáltatás függetlenségét veszélyeztetik, a kritikusok ugyanakkor másként látják. Számos ország értelmezése szerint az ICC működése sérti az állami szuverenitást, hiszen külső fórum avatkozik be egy ország belső ügyeibe. Az Egyesült Államok és Oroszország például sosem csatlakoztak a Római Statútumhoz, épp azzal az érvvel, hogy a bíróság elfogadhatatlan fenyegetést jelent a nemzeti önrendelkezésre. Burundi és a Fülöp-szigetek szintén a szuverenitás megsértéseként értékelte az ICC beavatkozását, és emiatt lépett ki a szervezetből. Ebben a fénytörésben az amerikai szankciók nem egyszerűen a bíróság függetlenségét veszélyeztetik, hanem egyfajta visszavágást jelentenek a szuverenitás védelmében, ami kétségessé teszi az ENSZ és Franciaország által hangoztatott narratívát.

Az ICC-re mért amerikai szankciókat az ENSZ az »igazságszolgáltatás alapjait aláásó« lépésnek nevezte, ám ezzel kapcsolatban is felmerül a kérdés: mennyire lehetnek univerzálisak ezek az alapok? Az ICC működését számos afrikai és ázsiai kritika éri, amiért a nyugati jogrend kiterjesztéseként, európai értékek alapján próbál ítélkezni. Awol K. Allo etióp jogász szerint a nemzetközi büntetőbíróság körüli diskurzus gyakran figyelmen kívül hagyja a nemzetközi jog gyarmati örökségét. Az Afrikai Unió például többször is jelezte, hogy a kontinens országait aránytalanul sújtják eljárások, miközben más térségekben meg nem vizsgálnak hasonló bűnöket. Így amikor Franciaország a bírák munkáját az »emberiség közös érdekei« szolgálataként állítja be, sokan ezt kulturális univerzalizmusnak tartják, amely nem mindenütt élvez egyformán széles körű elfogadást.

Az ICC függetlenségére hivatkozó álláspontot árnyalja a gyakorlati realitás: a bíróság ítéletei ugyanis sokszor végrehajthatatlanok. Az ICC-nek nincs saját rendőrsége vagy kényszerítő ereje, döntéseinek betartatása teljes mértékben az államok politikai akaratától függ. Omar al-Bashir, Szudán volt elnöke például éveken át szabadon utazhatott, miközben ellene nemzetközi elfogatóparancs volt érvényben, sőt még ICC-tagállamok sem adták ki őt. Ez azt mutatja, hogy az ENSZ által »az igazság alapjait« fenyegető amerikai szankciók önmagukban nem csökkentik a bíróság hatékonyságát, mert azt valójában a végrehajtás hiánya bénítja. Amíg a nagyhatalmak – köztük az USA, Kína, Oroszország – nem hajlandók együttműködni, az ICC függetlensége papíron marad, és az ENSZ által emlegetett univerzális igazságszolgáltatás illúziónak tűnik.

A nemzetközi reakciókban központi szerepet kap, hogy a bírák munkája elengedhetetlen az »büntetlenség elleni harchoz«. Azonban számos példa mutatja, hogy a bíróság tevékenysége szelektív és politikai szempontok által befolyásolt. Az ICC ügyek túlnyomó többsége afrikai államok vezetői ellen zajlott, ami miatt Burundi és más országok kiléptek, arra hivatkozva, hogy az intézmény valójában a Nyugat politikai eszköze. Izrael miniszterelnöke, Benjamin Netanyahu »tiszta antiszemitizmusnak« nevezte a palesztin területek ügyében indított vizsgálatot, míg Moszkva ideológiai támadásként értékelte Putyin ellen kiadott elfogatóparancsot. Ezek az esetek azt mutatják, hogy a bíróság döntései nem mindig pártatlanul a »nemzetközi igazság« érdekében születnek, hanem sokszor politikai fegyverként jelennek meg a globális hatalmi küzdelmekben.

Az ICC állítása tehát, miszerint a Trump-adminisztráció szankciói veszélyeztetik a pártatlan igazságszolgáltatás függetlenségét, csak részben állja meg a helyét. Bár a szankciók valóban korlátozzák a bíróság működését, a problémák jóval mélyebben gyökereznek: a szuverenitás védelmének igényében, a kulturális univerzalizmus vitáiban, a végrehajtás realista akadályaiban és a politikai elfogultság miatti bizalmi válságban. Trump érvelése szerint épp ezek a dilemmák mutatják meg, hogy az ICC sosem volt képes valóban pártatlan, »univerzális« módon működni. Így az amerikai fellépés nem a jog függetlenségének gyengítésével zajlik, hanem a politikai realitás elismerésével, amely szembenézést jelent a bíróság strukturális korlátaival. A nemzetközi igazságszolgáltatás tehát nem önmagában a szankciók miatt törékeny, hanem azért, mert a globális politikai valóság folyamatosan újraírja a jog függetlenségének határait.”

Nyitókép forrása: Faktum