Meghalt Ion Iliescu – de nem kell aggódni, hogy ettől megszakadna a nacionálkommunista balkáni, poszt­bizánci pribékrendszer sora

Sűrű napokat hagytunk magunk mögött a romániai hírek tekintetében. Augusztus hetedikén sírba szállt Ion Iliescu, a magyargyűlölő Nicolae Ceaușescu diktátor kegyence és egyben végzete, aki egy vécében konyakozgatva döntött patrónusa kivégzéséről 1989-ben. Elnökként Ceaușescu méltó utódjává, műve befejezőjévé vált, de ő már ágyban, párnák közt búcsúzott az élettől, kilencvenöt évesen – anélkül, hogy akár a véres bányászjárásokért, akár a marosvásárhelyi pogrom szításáért megfizetett volna. 

Nem kell aggódni, hogy megszakadna a sor: a tavaly hajszál híján választást nyerő Călin Georgescu is ugyanennek a nacionálkommunista balkáni, poszt­bizánci pribékrendszernek az édesgyermeke. Az ő maffiamódszerekkel való leszedése azt mutatja, hogy erővel kell megvédeni a legalább felszínen nyugatosabb, a mélyben persze ugyanolyan barbár politikai fősodort a népharagtól, a román néplélektől. Amely barbár akar lenni igazán, ahogy az ifjú Emil Cioran fasisztoid korszakában sürgette, s vasvillahegyre tűzni a bojárok fejét, de persze még inkább a magyarokét. De mit is várhatnánk attól a politikai kultúrától, amely tömeggyilkos rabló­vezérekből, mint Closca, Horea és Iancu, farag nemzeti hőst, vagy amely a minap Budapest 1919. augusztus 4-ei elfoglalását és kirablását ünnepelte? 

Mert ne feledjük, attól még, hogy Mihai Tîrnoveanu, az úzvölgyi sírgyalázó nem jöhetett szégyenszemre Budapestre a műdák meg hétvégi legionárius csapataival megünnepelni a „dicsőséges” bevonulást, a közösségi média kék-sárga-vörösben harsogta a román katona nagyságát. Mármint azt, hogy az 1918-as bukaresti békét (is) megszegve, francia fegyverekkel kitömve le tudta nyomni a négyévnyi világégésben és belháborúkban kivérzett, háromfelől megszállt Magyarország maradékát. S természetesen nem hiányozhat az éhező budapestieknek kenyeret osztogató román katonák propagandafotója sem. 

Mint az úzvölgyi temetőben nem létező román hősi halottak, ez a „felszabadítás” is a román nemzeti mitológia sérthetetlen része lett. Ion Brătianu miniszterelnök 1919-ben a bukaresti parlamentben elmondta, mi a projekt lényege: „nem nyughatunk mi, románok, míg Magyarországon az életképesség szikrája is leledzik”. Ami meg az „osztogatást” illeti: Perczel Olivér történész könyvében összeszedte az elképesztő mértékű rablást, erőszakot és pusztítást. Vagonok ezreivel vitték az élő állatot, gépeket, kórházi ágyakat, sőt kilincset és az utolsó szögeket is, ajtót-ablakot zúztak be, iskolai szertári kitömött majmokat nyúztak meg, egyszóval bemutatták, milyen az a hegyen túli civilizáció. 

A felszabadításmítoszon felháborodva a román sovinizmust gyakran bíráló Horațiu Damian történész-filozófus hosszú posztban írta le, mit jelentett ez a valóságban például Temesváron, hogyan fosztották ki, hogyan véreztették ki a sváb–magyar elitet, s miképp ültettek trükkel mindig román polgármestert az ekkor még német–magyar többségű város élére, amit aztán asszimilációs céllal elárasztottak óromániai tömegekkel. Damian álláspontja szerint a román államnak bocsánatot kellene kérnie, s azzal zárja a posztját: talán eljön az az idő, amikor nem rombolnak le mindent „egy üres, retardált »patriotizmus« nevében”, amit mások építettek. 

Legyen igaza! Ha az elmúlt bő száz évben az aktuális politikai rendszertől függetlenül nem sikerült, majd hátha most. Bár egy olyan társadalom esetében, ahol – az INSCOP közvélemény­kutató júliusi felmérése szerint – az emberek 68 százaléka jó vezetőnek tartja Ceaușescut, nagyobb összeget azért nem tennék rá.

(Nyitókép: Daniel MIHAILESCU / AFP)