Meghalt Ion Iliescu – de nem kell aggódni, hogy ettől megszakadna a nacionálkommunista balkáni, poszt­bizánci pribékrendszer sora

Sűrű napokat hagytunk magunk mögött a romániai hírek tekintetében. Augusztus hetedikén sírba szállt Ion Iliescu, a magyargyűlölő Nicolae Ceaușescu diktátor kegyence és egyben végzete, aki egy vécében konyakozgatva döntött patrónusa kivégzéséről 1989-ben. Elnökként Ceaușescu méltó utódjává, műve befejezőjévé vált, de ő már ágyban, párnák közt búcsúzott az élettől, kilencvenöt évesen – anélkül, hogy akár a véres bányászjárásokért, akár a marosvásárhelyi pogrom szításáért megfizetett volna. 

Nem kell aggódni, hogy megszakadna a sor: a tavaly hajszál híján választást nyerő Călin Georgescu is ugyanennek a nacionálkommunista balkáni, poszt­bizánci pribékrendszernek az édesgyermeke. Az ő maffiamódszerekkel való leszedése azt mutatja, hogy erővel kell megvédeni a legalább felszínen nyugatosabb, a mélyben persze ugyanolyan barbár politikai fősodort a népharagtól, a román néplélektől. Amely barbár akar lenni igazán, ahogy az ifjú Emil Cioran fasisztoid korszakában sürgette, s vasvillahegyre tűzni a bojárok fejét, de persze még inkább a magyarokét. De mit is várhatnánk attól a politikai kultúrától, amely tömeggyilkos rabló­vezérekből, mint Closca, Horea és Iancu, farag nemzeti hőst, vagy amely a minap Budapest 1919. augusztus 4-ei elfoglalását és kirablását ünnepelte?