Véres végjáték Kárpátalján

Becslések szerint négyszáz magyar nemzetiségű katona szolgál a frontokon, sokakat néhány hetes kiképzés után zavartak ki harcolni. A legnagyobb hiány azonban őszinteségből van.

Aki igazán támogatja Ukrajnát, az Ukrajna minden döntését támogatja, míg a szabad ukrán napraforgó az égnek nem szórja ismét sárga szirmait – vélekedik Gabrielius Landsbergis.
Tüzes szózatot tett közzé a POLITICO címlapján Gabrielius Landsbergis, Litvánia 2020-2024 közötti külügyminisztere, jelenleg az Európai Külkapcsolatok Tanácsa (ECFR) nevű Soros-szervezet egyik litván delegáltja.
Landsbergis leírja: egy héttel azelőtt, hogy
Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt, „korunk egyik legbátrabb vezetőjét” keresztülvitték a „rémes ovális irodai bullyingon”,
ő Boris Johnson korábbi brit miniszterelnökkel beszélgetett egy kijevi konferencián az amerikai-ukrán ritkaföldfém-megállapodásról. Ott Johnson a megállapodás aláírására szólította fel Zelenszkijt, ő azonban figyelmeztette: „Vlagyimir Putyin orosz elnök nem tiszteli a megállapodásokat, és biztonsági garanciák nélkül ez nem is megállapodás.”
A volt litván külügyminiszter számot ad arról, hogy „három évig néztem közelről, ahogy a nyugati politikusok félreértik Putyint, magas lóról beszélnek az ukránokhoz, és újra és újra lebecsülik őket”, miközben „nem lenne olyan nehéz megérteniük, hogy a dolgok a világ különböző részeiben eltérő módon működnek, és helyi tudást igényelnek”.
A hübrisz rémes drog – szögezte le.
„Mind azt mondjuk, hogy Ukrajna szuverenitását támogatjuk” – folytatta Landsbergis. Szerinte ebből az következik, hogy „egyikünk sem vindikálhatja magának a jogot vagy autoritást arra, hogy megmondja Ukrajnának, mikor mit adjon fel”. Hiszen „Ukrajna az ukránoké, mi pedig az ő oldalukon vagyunk, az a dolgunk, hogy hatalmunkat felhasználva feléjük billentsük a mérleget és támogassuk őket döntéseikben, amíg nem győznek”. Landsbergis úgy látja: nem szabad kioktatni Ukrajnát arról, hogy mit viseljenek, vagy miként tárgyaljanak Vlagyimir Putyinnal, aki „már akkor megszegi a megállapodásokat, amikor még meg sem száradt rajtuk a tinta”.
A volt litván külügyminiszter a Nyugat útját is kijelölte. „Ha valóban Ukrajnával vagyunk, és annyira hiszünk a demokráciában, amennyire azt mondjuk,
akkor el kell köteleződnünk a demokrata ukránok támogatása mellett, történjen bármi – akkor is, ha csatákat vesztenek, akkor is, ha elveszítik Kijevet, akkor is, ha az utolsó partizánt is kivégezte a megszálló bábrezsim”.
„Még ha úgy tűnik, hogy évtizedekre minde nelveszett, akkor is el kell rejteni a padló alá a tiltott zászlókat, várva a szabadság napját” – lényegült át Landsbergis, aki szerint ez ugyan „hosszú elköteleződés”, ám mégiscsak azt mondta a Nyugat, hogy „as long as it takes”. „Hazudtunk? Mi volnánk a rosszfiúk? Egyszerűen bizonyíthatjuk, hogy nem vagyunk azok – azáltal, hogy sietünk Ukrajnát katonailag olyan erőssé és biztonságossá tenni, amennyire csak lehet” – fogalmazott.
Landsbergis úgy látja: „még ha hátradőlünk és hagyjuk, hogy Ukrajnát leteperjék ellenségei, az ukrán szabadság akkor is feltámad egy napon, a szabadság napraforgója a kék égnek szórja majd sárga szirmait, és létezni fog egy helyreállt, független Ukrajna – az engedélyünkkel vagy anélkül.” Fenyegetően hozzáteszi: „És mikor Ukrajna végre szabad lesz, semmi nem lesz elfelejtve. Minden ukrán és az utódaik is örökre emlékeznek majd arra, hogy ki hitt bennük és ki nem”.
Sorait a kiérdemesült litván politikus azzal zárja: „Ezeket a szavakat március 11-én írom, azon a napon, amikor Litvánia függetlensége visszaállításának napját ünnepeljük. És ha Ukrajnát úgy felfegyverezzük, hogy győzhessen, soha többé nem kell majd visszaállítanunk Litvánia függetlenségét.”
Nyitókép: Odd ANDERSEN / AFP