Inog Merz kancellársága – a pesszimistább forgatókönyv kezd kibontakozni Németországban

Mondhatjuk huszáros cselnek, mondhatjuk közbotránynak is, de tény: a februári választás után még egyszer összeült az előző, választás útján már leváltott és újraformált német parlament tagsága, hogy történelmi léptékű döntést hozzon az ország mozgásterének bővítéséről, sutba dobva az egyik legfontosabb német alapelvet: a költségvetési takarékosságot.

Mi is történt? Miután februárban a Kereszténydemokrata Unió (CDU) megnyerte a választást, Friedrich Merz elnöknek két lehetősége maradt a parlamenti többség megszerzésére: vagy a rendszerkritikus jobboldal felé nyit, vagy inkább a szocdemeket választja egy régi-új nagykoalíció reményében. Merz végig állította, hogy nem fog szövetségre lépni az Alternatíva Németországért (AfD) párttal, a jobb–jobb koalíció tehát jelen állás szerint esélytelen, ellenben Németország Szociáldemokrata Pártjával (SPD) az eltelt hetekben megkezdődtek a tárgyalások.

Ahhoz viszont, hogy a példátlanul viharos nemzetközi környezetben az egyébként is számos belső válságtól sújtott (recesszió, félresikerült energiapolitikai fordulat, szociális feszültségek, migrációs hátterű bűnözés- és terrorhullám) Németország hajója egyáltalán meg tudjon mozdulni és valamilyen irányban el tudjon indulni egy új vezetés alatt, az országnak mozgástérre van szüksége.

A német politikum azonban másfél évtizede, egy másik világhelyzetben a mozgásterét leszűkítő kényszerzubbonyt húzott magára – ami egyszerre volt látványos megtestesülése az örök német népléleknek és Angela Merkel kancellár személyes ideájának: a takarékosságnak. A 2009-ben a német alkotmányba emelt adósságfék megszabta, hogy a költségvetési hiány maximum a bruttó hazai termék 0,35 százalékát érheti el. A világgazdaság pénzbősége idején és a merkeli modell sokáig sikeres működése során az adósságfék bevált. Egyszerre lehetett bezzegpéldaként mutogatni más, főleg dél-európai uniós tagállamok előtt az adósságnövekedés és hiány nélküli gazdálkodás lehetőségét, másrészt a német gazdaság globális megítélésének és kilátásainak is jót tett a takarékos állam alkotmányba emelt ideája.

Most viszont 2025-öt írunk, és egymásra halmozódó válságjelenségek terhe alatt nyög Németország, ez okozta az előző német kabinet bukását is. 
A kormányzásra készülő német erők pedig kezdték belátni, hogy nem érdemes egy másik korszakra szabott kényszerkorlátot az eszme kedvéért fenntartani – létezik másik út is, és egyszer Európa vezető gazdasága is rátérhet arra a kényelmes megoldásra, amit mások évtizedek óda vígan alkalmaznak: az adósságfelvételből való gyarapodásra.

A korszakos döntést el kellett fogadnia a német parlamentnek is, méghozzá kétharmados, alkotmányos többséggel. A februári választás után megalakuló Bundestagban viszont a két radikális rendszerkritikus szervezetnek, a jobbos AfD-nek és a Baloldal (Die Linke) pártnak együtt megvan a több mint egyharmados blokkoló kisebbsége. A további kormányzást is magának vindikáló 

és meglévő kétharmadával átnyomja az alkotmány megváltoztatását.

A minapi szavazáson ennek megfelelően forrtak az indulatok a négy órán át tartó vita során, végül 513 igen és 207 nem mellett átment az adósságfék eltörlése. Az AfD részéről Michael Espendiller egyenesen választási csalónak nevezte Friedrich Merzet, utalva arra, hogy a CDU kancellárjelöltje a választás előtt még az adósságfék megtartása mellett kampányolt. A másik rendszerkritikus erő, a Baloldal politikusa, Sören Pellmann pedig tisztességtelennek, kiszámíthatatlannak és antiszociálisnak nevezte Merz politikáját, egyben pedig balról kritizálta a szocdemek és a Szövetség ’90 – Zöldek képviselőit, mondván, elárulták eszményeiket, és „néhány ezüstért teljesítették a gigantikus fegyverkezés elvárásait”.

Friedrich Merz sokat tapasztalt angolnaként siklott el a fogós kérdések és számonkérések elől. A Bildnek nyilatkozva szükségszerűnek nevezte a változást, és azt állította, ezek a helyes döntések olyan időkben, amilyenekben élünk; a vádakat nem tartotta igazoltnak, a cél pedig az, hogy a jövőbe mutató beruházások megvalósulhassanak.

Az új szabályozás értelmében a német hadsereg és védelmi képességek rendbetételéhez a katonai és polgári védelmi kiadások kikerülhetik a maradék adósságfékszabályokat, sőt a szövetségi költségvetés korlátait is. Emellett az infrastruktúra fejlesztésére és a klímasemlegesség 2045-ös eléréséhez szükséges beruházásokra 500 milliárd eurót vesznek fel. Az adósságfelvételt a következő tizenkét évre engedték meg, meghatározott célok elérésére. És még egy alapvető változás: a német szövetségi tartományok addig a szintig vehetnek fel hitelt, ameddig a szövetségi államnak volt megengedve, vagyis a bruttó nemzeti össztermék 0,35 százalékáig. 

Mindez óriási fordulatot és pénzesőt jelent a közeljövőben Németországban. A döntést nagy egyetértésben hozták meg a kereszténydemokraták, a szociál­demokraták és a zöldek.

De lesz-e ebből nagykoalíciós kormányzás? A húsvéti határidő közeleg, a végső megállapodás pedig még távolinak látszik. Friedrich Merz továbbra is a szocdemekkel képzeli el a CDU kormányzását, de egyes kommentárok szerint húsvétig biztosan nem lesz megegyezés. A koalíciós tárgyalássorozat tizenhat munkacsoportjának hétfői prezentációjából kiderült, hogy sok pontban nincs még egyetértés. Pedig az eredeti tervek szerint ezen a héten mentek volna végig a pártvezetők a tárgyalások forró fázisán, hogy aztán a húsvét előtti napokban megtegyék a nagy bejelentést.

Német lapértesülések szerint 

középen az első számú politikusi felelősség terheivel először szembesülő Friedrich Merzcel. A CDU vezetője korábbi álláspontjának feladása, az adósságfék eltörlése miatt a fiskálisan konzervatív jobboldaliak célkeresztjébe került. A baloldal számára kedves döntéssel Merz könnyebbé akarta tenni a nagykoalíciós megállapodást – a CDU részéről viszont sokan azt mondják, ha már nincs adósságfék, akkor ideje minden másban kemény reformokat csinálni, azokhoz pedig igazodjon az SPD. Hangadóik joggal mondhatják: a tárgyalások során és a remélt megállapodásban is világossá kell tenni, hogy a választást a CDU nyerte meg, nem pedig az SPD.

A kereszténydemokraták viszont szembesülnek Lars Klingbeil, a választáson hatalmasat zakózó, majd vezércserét végrehajtó szocdemek új elnöke ambiciózus, nemritkán arrogáns fellépésével, aki a párt szorult helyzete ellenére épp most akar vonalas baloldali politikát folytatni a CDU-s nagy testvérrel szemben. Egy a Stern magazinnak nyilatkozó szocdem politikus a kereszténydemokratákat kritizálja: „Felolvassák nekünk a teljes választási programjukat, és azt várják, hogy egy az egyben elfogadjuk.” A kemény­vonalas elvtársak még a segélyezés és a migrációs politika területén is a legbalosabb nézeteket szeretnék megvalósítani a közös kormányzásban – ami, tekintve a CDU győzelmét és az AfD erejének megkétszereződését hozó közhangulatot, önsorsrontó és rövid­látó elképzelés.

Merz a nem kívánt fejleményekről is megnyilatkozott: kizárta, hogy a CDU-val egymagában kisebbségi kormányt alakítson, amennyiben az SPD-vel való tárgyalások elbuknak. Leszögezte: a következő kancellárnak erős többségre van szüksége a Bundestagban. Megerősítette, hogy továbbra is a keményebb migrációs politika mellett áll, és ezt szeretné elfogadtatni a szociáldemokratákkal is. Szerinte meg kell felelni a polgárok elvárásainak, a problémákat meg kell oldani – különben a következő választáson „kiterítik a vörös szőnyeget a populisták elé – és én nem kívánom ezt tenni” – fogalmazott a kancellárjelölt.

Nyitókép: Friedrich Merz és súlyos ballasztjai a düsseldorfi karnevál ábrázolásában
Fotó: Ina Fassbender/AFP