Az EU beleragadt a saját narratívájába, és hiányzik belőle az alkalmazkodóképesség. Inkább belepusztul, mintsem elismerje a tévedést.
Most, hogy a napnál világosabban kiderült,
Donald Trump is rajta van Rogán kifizetési listáján,
és az amerikai elnök éppen úgy, mint munkatársai, a Karmelitából kapják az instrukciókat, sőt sokszor beszédeik kész paneleit is, már csak az a kérdés merül fel,
vajon mivel zsarolja Orbán J.D. Vance-t?
Hogyan tudta rávenni ennek a mindenre alkalmatlan, aprócska, történelem nélküli, elszigetelt „kxrva országnak” [copyright by GY.F. – a szerk.] a miniszterelnöke az USA elnökét és alelnökét, hogy az ő narratíváját zengve küldjék haza a mindenki más által körülajnározott Zelenszkijt?
Az unióra valamiért nincs ekkora hatása Orbánnak,
ezért Európa úgy viselkedik az ukrán konfliktus ügyében, mint az a japán katona, aki nem értesült a második világháború végéről, és még évtizedekkel később is a világtól elzárt kis csendes-óceáni sziget dzsungelében, kezében élesre töltött fegyverrel, harcra készen várta az ellenséget. Hiába a két legnagyobb hatalom béketapogatódzása (sőt talán már a tapogatózásnál merészebb közeledése),
a megannyi kis nyugati dzsungelharcos újabb és újabb muníció exportjáról tárgyal, mint két középső csoportos,
akik játékvödrükkel püfölik egymást, mert nem vették észre, hogy közben az óvónéni már rég bevitte uzsonnázni a pajtásokat.
Az EU beleragadt a saját narratívájába, és hiányzik belőle az alkalmazkodóképesség. Inkább belepusztul, mintsem elismerje a tévedést. Gazdaságilag, politikailag belerokkan egy teljesen értelmetlen háborúba, és erre csak részben mentség, hogy az utóbbi száz évben Európa nem először teszi ezt.
Igazán meg sem fogalmazták, mit akarnak – túl azon, hogy harcolni mindenáron. Oroszországot nyilván nem fogják legyőzni (bár kérdés, miért is kéne; amikor kellett volna, akkor éppen szövetségben voltak vele), az USA nélkül pedig pláne nem sikerülhet.
Mitől lettek az oroszok ennyire megsemmisítendő ellenséggé,
amikor néhány éve még jó kereskedelmi partnerként, nélkülözhetetlen gáz- és olajdonorként tekintettek rájuk? Ott rendezték tizenegy éve a téli olimpiát, hét éve a labdarúgó világbajnokságot. (Amikor az amerikaiak megbombázták Jugoszláviát, Afganisztánt vagy lerohanták Irakot, nem zárták ki őket a sportversenyekről, az európaiak nem fordultak velük szembe, nem alkalmaztak szankciókat, és nem szállítottak fegyvert a megtámadottaknak.)
Az is lehet, hogy már csak a lendület viszi őket? A lelkük mélyén örülnek a magyar vétónak;
így az erre a szerepre kijelölt rosszfiú elviszi a balhét, de közben megmentjük őket is egy teljesíthetetlen és önpusztító vállalástól. (Megérdemelnék, hogy kihátráljunk egyszer, legyintsünk, hogy csináljátok, ha akarjátok. Kénytelenek lennének színt vallani. Vagy sodródnának tovább a rossz úton – inkább elpusztulnak, mint hogy beismerjék: nekünk volt igazunk?)
Egyelőre még ragaszkodnak a lefektetett, kőbe vésett elvekhez, az „Ukrajna támogatása mindenekfelett” doktrínájához,
amit mindenkinek követnie kell. A rend, a szabályok betartása fontos dolog, de ha rossz a protokoll, az végzetessé válhat. A közelmúltban különös körülmények között elhunyt Gene Hackman egyik filmjében, a Poszeidón katasztrófában egy hajó felborul a Földközi-tengeren. A felső termekből így alulra kerülő túlélőknek a személyzet azt mondja, maradjanak, várják be a segítséget ott. Ám a Hackman megformálta karakter felrúgja a protokollt: a megmentők csak felülről jöhetnek, tehát arrafelé, a vízfelszín irányába kell törekedni;
aki az eredeti utasítást követi, az el fog pusztulni.
Először magára marad a lázadásával, aztán néhányan hisznek neki, és elkezdenek fölfelé mászni. Amikor betör a víz alulról, már mindenki menekülne, de elkéstek. Csak azok kaptak esélyt a túlélésre, akik időben szakítottak a rossz szabállyal, és mertek a józan észre hallgatni a többséggel szemben.
Amikor a Szovjetunió összeomlott, Magyarország akkor is az elsők között mozdult.
Már 1989 tavaszán összeült az Ellenzéki Kerekasztal, júniusra már a hatalmon lévő MSZMP-vel tárgyaltak, eltemették Nagy Imrét, október 23-án kikiáltották a köztársaságot. A románoknál Ceausescu az év végéig a helyén maradt (hogy annál csúfosabban távozzon), Václav Havel ekkoriban még börtönben ücsörgött, a berlini fal is csak novemberben dőlt le. Igaz, nagy előnyünket mégsem tudtuk kamatoztatni, de az egy másik történet.
Jó volna, ha most kellően sikeresen kerülnénk ki abból a helyzetből, hogy az elsők között választottuk a jó utat.
Az pedig külön szerencsés lenne, ha nem hazulról, az atavisztikus gyűlölettől fűtött ellenzékünk tenné tönkre a sakktáblán kivívott, győztesnek tűnő pozíciónkat.
***
Ezt is ajánljuk a témában
Állítólag béke esetén szegénység lesz ott és nyomor. Miért, most mi a helyzet? Francesca Rivafinoli írása.
(Nyitókép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)
Ezt is ajánljuk a témában
Vége a hangzatos jelszavaknak, az új nyelvezet elemei az erő, az America First, a gazdasági elsőbbség megőrzése. Káply Mátyás írása.
„Nem mondhatják el, mire készülnek, mert akkor buknának” – emlékeztették Ruszin-Szendi Romuluszt.
A tények makacs dolgok.
Gulyás Gergely a kormányinfón arra is kitért, hogy a kormány a jövőben is csak akkor támogat uniós szankciós döntéseket, ha azok nem sértik a magyar érdekeket.
Az Európai Néppárt ősszel javaslatot terjeszt az EP elé a belső égésű motorok 2035-ös teljes uniós betiltásának visszavonására, új irányt nyitva az európai autóipar jövőjéről szóló vitában.
Ennek sokan nem fognak örülni.
A miniszterelnök emlékeztetett, már egy éve annak, hogy Mario Draghi megkongatta a vészharangot az Unió versenyképessége kapcsán, és a helyzet azóta csak rosszabb lett.
Nem mindennapi jelenetek.
