Európa megromlása, eljelentéktelenedése nem volt szükségszerű, rossz döntések évtizedeken át tartó sorozata vezetett ide.
A folyamatban lévő világrendszerváltás tényét ma már azok sem vitatják, akik egy évvel ezelőtt fennhangon hirdették, hogy Ukrajna tavaszi hadjárata nemcsak a Krímből űzi majd ki az oroszokat, de Vlagyimir Putyin hatalmának is véget vet. Hogy szép, új világunk milyen lesz, ma még senki nem tudhatja, de bizonyos következtetéseket már most levonhatunk a közelmúlt eseményeiből.
J. D. Vance, az Egyesült Államok alelnöke nemrég olyan beszédet mondott a müncheni biztonságpolitikai konferencián, amely új fénytörésbe helyezte a transzatlanti kapcsolatokat. Néhány nappal később Rijádban megkezdődtek a külügyminiszteri szintű egyeztetések az USA és Oroszország között. De miről is? Ukrajnáról? Természetesen az is szóba került, de sokkal többről van szó: úgy néz ki, Donald Trump elnök megkísérli normalizálni a viszonyt országa és Oroszország között. Elsőre úgy tűnhet, megbolondult a világ, pedig most áll vissza a természetes állapotába: az egyes vezetők saját országuk érdekeit teszik az első helyre. Ez nem morális, hanem pragmatikus döntéshozatal formájában jelenik meg. Ha az USA első számú érdeke, hogy megállítsa Kína globális előretörését, akkor nem azt fogja mérlegelni, hogy Putyin milyen háborús bűnöket követett el, hanem megpróbál éket verni Oroszország és Kína közé. Ebben persze nincs semmi újdonság: a sokak által csodált kínai gazdaság akkor kezdett el dübörögni, amikor az USA úgy döntött, regionális vetélytársat teremt a Szovjetuniónak, mert annak hiányában könnyen a vörösök nyerhetik a hidegháborút. E célból a kommunistabarátsággal kicsit sem vádolható Richard Nixon elnök 1972-ben Pekingbe látogatott, és annyi kommunistával rázott kezet, amennyivel csak tudott. Trump célja tehát a nixoni trükk újrajátszása lehet fordított felállásban, ehhez pedig szükségszerű békülékenyebb hangot megütnie Putyinnal. Akkor is, ha pontosan tudja, ki kezdte az ukrajnai háborút. Nem állítom, hogy Trump sikerrel jár, azt azonban igen, hogy biztosan tévednek, akik az amerikai elnököt őrült diktátornak és Putyin barátjának nevezik.
Kubatov Gábor klubelnök szerint „nem nézegetheti a Kékestetőt, aki a Mont Blanc csúcsára tart”. A Ferencváros labdarúgócsapatának mindenesetre ezúttal a Kékestető megmászása is kihívást jelent, hiába élte meg ismét a kupatavaszt a nemzetközi porondon, itthon közben egymás után kapta a pofonokat. Mostanáig.
Az Egyesült Államok vámháborúja semmiség ahhoz a kárhoz képest, amelyet az unió saját magának okoz. A túlszabályozással Európa önmagán ejtett sebeket, amiket nehéz lesz megyógyítani. Ráadásul az akarat sem látszik Brüsszelen, hogy a helyzeten változtatna.
Amerika kihátrálni látszik a transzatlanti szövetségből, amely a második világháború óta meghatározta Európa sorsát. Kontinensünk vezetői meglepődnek, felháborodnak és kapkodnak – egy bizonyos: új világrendben kell meghatározni Európa pozícióit.
A CPAC idén kitett magáért: mindenki ott volt, aki csak számít az amerikai és a nemzetközi jobboldalon. A nyitószónok J. D. Vance alelnök volt, a zárszót maga Donald Trump mondta. A nemzetközi fellépők között Giorgia Meloni mellett Robert Fico és Mateusz Morawiecki is helyet kapott.
Donald Trump radikálisan átalakította az USA Ukrajna-politikáját, amire Európa nem volt felkészülve. De vajon képes lehet-e az EU önálló stratégiát kialakítani a geopolitikai káoszban?
Most segíthetünk. Most van szükség a segítségre. Mindig most.
Amiről Kertész Imre beszél, az végső soron univerzális tapasztalat, a 20. század „tömegemberének” alapvető tapasztalata. És a 21. századiénak is, teszem hozzá, de még mennyire.
Szinte reménytelen feladatra vállalkoztak a Műcsarnok szakemberei, amikor úgy döntöttek, számba veszik a magyar animáció 111 éves történetét. A végeredmény azonban nagyvonalú és pazar lett: a Vízió, gesztus, kísérlet tárlatra érdemes minimum egy egész délutánt rászánni.
