Szlovákiába csak akkor menj koncertre, ha muszáj – és a metal királyai miatt muszáj

Nem sok zenekarért utaznék egészen Szlovákiáig, de az amerikai Manowar ilyen. Mert bár a metal királyai többször is jártak Magyarországon, egy ideje már nem kényeztetik dobhártyánkat, így ezúttal hazánk sajnos kimaradt a The Blood of Our Enemies turné állomásai közül. Pedig a program nem mást ígért, mint az 1980 óta létező banda legnagyobb sikereit, kiegészítve a három legjobb albumuk közül kettő dalaival. Ráadásul a Manowar, mint olyan, hiába cikizték őket még akkor is, mikor épp a csúcson voltak, számomra

A Joey DeMaio basszer és Ross the Boss gitáros alapította formáció Eric Adams énekes hangjának, az eposzi témáknak, akár 10+ perces szerzeményeknek és heroikus hangzásnak, DeMaio virtuóz játékának köszönhetően minden komolytalan jellemző mellett még az Iron Maidenen is túltett. Az Into Glory Ride, a Sign of the Hammer és a Hail to England triumvirátusa pedig (kiegészítve a Kings of Metal album Blood of the Kings dalával) minden idők legnagyobb albumai közé sorolható. És bizony pont ezért utaztam annyit, mikor a Hammer és az England lett a hivatalos, bejelentett repertoár része.

Hail to Nagy-Magyarország

Hogy hány kötetnyi tartalmat töltene meg a korábban elcsatolt, majd függetlenedett Szlovákia történelme, vagy hogy Pozsony milyen, az nem is érdemel szót, a lényeg ugyanis összefoglalható azzal, hogy ami ott aréna, az lényegében hasonló férőhellyel bír, mint nálunk a Barba Negra, míg technikai és kényelmi szempontból, kis túlzással, valahol a vidéki diszkó szintjén van.

Hogy ehhez és a látottak miatti teljes megrökönyödésemhez képest (hiába, az MVM Dome és a Papp László arénákkal mi el vagyunk kényeztetve és az abszolút fejlett nyugatot képviseljük) végül úgy álltam fel a helyemről, hogy ez volt életem egyik legjobb koncertje, az kizárólag a zenekarnak és az audiovizuális technikának volt köszönhető.

Csak úgy záporoztak a zenekar legjobb és legismertebb szerzeményei, a Manowar-Kings of Metal-Fighting the World hármassal indítva, majd olyanokat is elővéve, mint a Sign of the Hammer, The Oath, Kill With Power, Each Dawn I Die, Mountains, Hail to England, Hail and Kill, vagy a Black Wind, Fire and Steel. A majdnem 2 órás show ráadásul erős hangzással és a helyszín méreteihez képest kiváló pirotechnikával zajlott le. Lángcsóvák csaptak fel a plafonig, kivetített albumborítók elevenedtek meg és nemzeti zászlók lengedeztek a háttérben,

A pletykákra visszatérve: Joey DeMaio a zenekar saját csapatából két roadot is színpadra hívott, hogy egyikük születésnapját megünnepelje a közönséggel, kiemelve azt, hogy mindketten helyi fiúk. Mellé pedig kiderült, hogy a Manowar még mindenképpen visszatér Pozsonyba. Bár a Hail to England szlovák verzióját azért rossz érzés volt hallani, és lehet, Adamsék sem erőltették volna, ha ismerik a helyi történelmet, de öröm volt az ürömben a sok magyar hangot hallani, az őrjöngőben pedig a magyar zászlót látni, amibe bele is borzongtam.

Kings of Metal: Manowar

Számomra nem kétséges, hogy a nagy szünetek és néhány rosszabbul sikerült album ellenére a metal királyai még mindig a Manowar megmaradt tagjai. Nagyon jól szóltak élőben a klasszikusok, amiket élmény volt hallani, és az egykoron új, frissen beszerzett 135 decibelre képes, Wall of Voodoo-ként elnevezett hangtechnikából származó „világ leghangosabb zenekara” titulus (bekerültek vele a Guinness Rekordok Könyvébe) is él a mai napig, én legalábbis úgy éreztem, hogy a banda leszakítja a fejem.

Így kell koncertezni, így kell 70 évesen zenélni, a metal pedig (részben) erről szól. Mitológia, fantázia, harcos képzelet, barbár ruhák a Conan kapcsán, pallosok és pörölyök – és ahogy a Kings of Metal emlékezetes meséjének végén hangzik el, itt is csak ez járhatott az 50 körüli rajongók, a mellettem ülő 40-es anyuka és 10 éves forma, rendkívül lelkes kisfia fejében: they were the metal kings!!

Nyitókép: Manowar, Pozsony, Böjtös Gábor