Tessék mondani, ez még az „igazunk lesz”, vagy már az „igazunk van”?

Nyitókép: OHN THYS /AFP

A pörköltfőzés az átalakítás művészete. Először megríkatja az ember a szalonnát, könnyezteti, elolvasztja, aztán a hagymát alakítja délceg ressből átlátszó puhánnyá, édesnemeset old, borsot-köményt illatoztat, paprikát-paradicsomot párol. Hús pink, hús fehér, lé sok, hús puha, lé kevés – s előáll hirtelen a magyar pörkölt egyedülálló ízvilága csupa-csupa olyan dologból, melyeknek egyáltalában nem olyan ízük van. Ám a folyamat minden lépésénél világos: ebből az aranyló zsírban sercegő opálos zöldből, abból a furcsa illatú leftyés rózsaszín kutyulékból, meg amabból a híg paprikás léből is bizony pörkölt lesz egykoron.

Ilyen az ukrajnai háború is. Öltött néha furcsa formákat, a hősies és ötletes ukrán ellenállás Kijevnél, Harkovnál, Herszonnál egyszer-egyszer megállította az idő kerekét. De végül az lett belőle, ami az alapanyagaiból következett: egyértelmű orosz harctéri fölény mindkét oldal számára pokoli áron. Ez lett, mert ez tudott lenni. Mert zsírból, hagymából, marhanyakból, sóból, borsból, köményből és paprikából nem tud előállni spaghetti alle vongole. S ez azért nagyjából addigra világossá válik, amikor felsorakoznak a fadeszkán a rendelkezésre álló hozzávalók.

Csakhogy akkor, amikor az ukrajnai háború hozzávalói rég kint voltak már az asztalon, szigorúan tilos volt kimondani, hogy ebből mi lesz. Mi több: oroszpártiság. Mondtuk, hogy a háború Ukrajna számára megnyerhetetlen? Mondtuk. Mondtuk, hogy hiába minden támogatás, a szűk keresztmetszet az emberanyag lesz? Mondtuk. (Az igazán okosak közülünk még azt is mondták, hogy a nyugati hadiipar sem fogja állni a sarat.) Mondtuk, hogy ebben a helyzetben Ukrajna és a Nyugat számára a legészszerűbb megoldás kényszerűen elfogadni, hogy Oroszország az ukrán NATO-tagságot a tárgyalóasztal mellett vétózza meg? Mondtuk. Nem így lett. Megvétózta hát a csatatéren. Az a megállapodás, ami 2021 végén, de akár 2022 tavaszán, Isztambulban is előállhatott volna – Ukrajna lemond a NATO-perspektíváról, s biztonságát nagyhatalmi garanciák szövevényes hálója adja meg –, így jó eséllyel 2025-ben fog előállni.

„Hadseregünknek nincs meg az ereje ehhez. Ez igaz” – fogalmazott Volodimir Zelenszkij december elején a 2014 óta orosz kézen lévő ukrán területek visszahódításával kapcsolatban. Ugyanaz a Zelenszkij, aki az orbáni békemisszió júliusi első felvonása alkalmával még közölte Orbán Viktorral: szeptemberre győzni fog. Nos – jó reggelt. Dobroho ranku, vagy mifene. Miért kellett egy ennyire velőtrázóan egyszerű igazság kimondásával három évet várni, s időközben ocsmány propagandakampányokkal összeoroszozni mindenkit, aki rájött erre már korábban is? Tessék mondani, ez még az „igazunk lesz”, vagy már az „igazunk van”? Merthogy mára már fősodratú ukrán álláspont az, ami pár hónapja még a putyinista métely volt maga.

Ukrajna nem fog győzni – ez ma az európai diskurzus tárgya, és senkit sem zavar, hogy ezt a pár szót néhány hete még ki sem szabadott mondani.

Angela Merkel nemrég megjelent memoárja tartalmaz egy banalitásában szomorú történetet arról, hogy miként is került be a 2008-as bukaresti NATO-csúcsot követő közös nyilatkozatba az inkriminált huszonharmadik pont, egy semmilyen jogi kötőerővel nem bíró mondatpár, melyet – s még inkább az ahhoz való csökönyös ragaszkodást – Oroszország az Ukrajna és Grúzia NATO-integrációjára irányuló nyugati szándék egyértelmű kinyilatkoztatásaként értelmezett: „A NATO üdvözli Ukrajna és Grúzia euroatlanti törekvését a NATO-tagságra. Ma megegyeztünk abban, hogy ezek az országok a NATO tagjai lesznek.”

Merkel leírja: ez a mondat hidalta át a szakadékot az Ukrajnának formális NATO-csatlakozási akciótervet adni kívánók (USA és kelet-európai szövetségesei), valamint az azt ellenzők (Németország és Franciaország) között. Keletkezni pedig úgy keletkezett, hogy a bukaresti Parlament Palotában tartott állam- és kormányfői csúcstalálkozó zárt ülésén Merkel az ukrán csatlakozási akcióterv ellen érvelve, mintegy mellékesen jelezte: számára is világos, hogy „egy napon ez a két ország is a NATO tagja lesz majd”. George W. Bush amerikai elnök Merkeltől ezután egy cetlit passzolt át egy kérdéssel: nem lehetne felvenni ezt a mondatot a nyilatkozatba? Merkel belement; Lech Kaczyński lengyel elnök végül még elérte, hogy a deklaráció szövegében ne szerepeljen az „egy napon”. Ennyi.

Mintha csak otthon lennének, a belpolitikában: kemény dumával fedték el, hogy cselekedeteikben nem kemények. Egy amerikai elnöki cetlire odafirkantott merkeli mellékmondat az, amiről nem voltunk hajlandók lemondani annak érdekében, hogy meglássuk: valóban Ukrajna létezését eltűrni képtelen imperialista szörny-e Putyin, vagy tényleg az ukrán NATO-tagság perspektívája zavarja.

Ukrajna évtizednyi agóniájával összemérve igazán nem került volna sokba megnézni, mit lép Oroszország, ha a nyugati szövetség egyszer nyilvánosan megtagadja ezt a komolyan sohasem gondolt és semmilyen kötőerővel nem bíró, lényegét tekintve teljesen értelmetlen mondatot. Hogy ez sértette volna a szuverén Ukrajna szabadságát? Igen. De az a többmillió élet, amely az értelmetlen ukrajnai háborúk során így, úgy vagy amúgy megnyomorult, talán megérdemelte volna, hogy legalább szíveskedjünk megpróbálni. 

S főleg azért, mert látszott már korábban, hogy a paprikás lében ázó marhanyakból nem lesz spaghetti alle vongole.