Mandoki: Az integráció a bevándorlók felelőssége

Az „én Németországom” iránti szeretetem arra késztet, hogy itt leírjak néhány gondolatot egy volt illegális bevándorló szemszögéből, és művészként egyszerűen maradjak hangos – írja Leslie Mandoki, azaz Mándoki László a Focus beszámolója szerint.

1975-ben, 22 évesen, két művészbarátommal együtt a Karawanken alagúton keresztül mertem Nyugatra menekülni a lőparancs ellenére. Magunk mögött akartuk hagyni a diszfunkcionális, orosz megszállás alatt álló, militáns, csak egy „engedélyezett”, de nyilvánosan egyetlen elfogadható szocialista egységes véleményt ismerő magyarországi társadalmat, és végül Németországba jöttünk.  
Ez volt számunkra a paradicsom. Németország. 

Egy ország, amely szerelmes volt a sikerbe!

Nemcsak menetrendek voltak, hanem azokat pontosan be is tartották.

Menedékjogot kértem, és nem sokkal később a munkaügyi hivatal saját művészszolgálatán keresztül zenészként játszhattam a Sváb Állami Színházban. A zöldhatáron való illegális bevándorlás, a menedékkérelem benyújtása és a társadalmi értékteremtésben való első részvétel, valamint az önrendelkezés lehetősége között mindössze néhány hét telt el. 

Számomra ez olyan volt, mintha új életet kezdtem volna. Semmi sem motiválja és integrálja jobban az embereket, mint a bekapcsolódás, a közös munka, a társadalom részévé válás.

Saját tapasztalatom alapján meggyőződésem, hogy az integráció a bevándorlók felelőssége.

Mivel akkoriban egy szót sem beszéltem németül, az első dolgom volt, hogy minden szabad percemben tanuljak németül. Az íróasztalom közepén egy nagy szótár állt, jobbra a Frankfurter Allgemeine Zeitung, balra a Süddeutsche. Akkoriban a két újság csak az időjárás-jelentésben és a televíziós műsorban értett egyet. Minden más témában ellentmondásos álláspontot képviseltek. Akkoriban a tények és a vélemények közötti újságírói különbségtétel még nagyon világos volt. Szemben a mai hibrid újságírással, ahol gyakran találunk látszólagos tényeket, amelyek valójában vélemények.

Én mindenesetre ünnepeltem ezt a csodálatos pluralizmust, amely szöges ellentétben állt az oroszok által megszállt Magyarországgal, 

ahol a cenzúra szinte felesleges volt, mert minden újságíró úgyis csak egy és ugyanazt a mainstreamet írta, ami megfelelt az egypártrendszer követelményeinek. 

Itt Németországban, az 1970-es évek közepén csodálatos élmény volt számomra, hogy ellentmondásos politikai vitákat folytathattam különböző nézetekkel. Az emberek nem azért voltak „ellenfelek”, mert teljesen más véleményük volt, hanem egyszerűen azért, mert nem osztották ugyanazt a nézetet.

Ezek az intenzív viták és az érvek cseréje ismeretgyarapodáshoz vezetett, és elősegítette a kölcsönös megértést. 

Ez más volt, mint manapság, nem beszélve a közösségi média gyűlöletbeszédéről, amiről az „Ördögi enciklopédia” című dalt írtam. 

Beleszerettem ebbe a német békességbe, a pacifizmusba, lelkesen vettem részt a húsvéti felvonulásokon, és később örültem a Zöldek pacifizmusának.

A himnuszom a „Wozu sind Kriege da” volt lelki társamtól, Udo Lindenbergtől, mély gyökereket tudtam ereszteni, mert végre szabadon alakíthattam az életemet. 

Nyitóképünk: Hegedüs Róbert