A magyar zászlót a szívemben hordom

„A Leslie vagy a László a helyes megszólítás?

Semmi bajom nincs a László vagy éppen a Laci névvel, de amikor 1975-ben a később világhírűvé lett rajzfilmes Csupó Gábor és Szűcs László zenészbarátommal elhagytuk az országot, a menekülttáborban valahogy meg kellett különböztetni a két Lászlót. Pénzfeldobással döntöttünk, az írás volt a László, a fej pedig a Leslie. A kérdés eldőlt. Mellesleg az útlevelemben Leslie néven szerepelek.

Amikor 1975-ben úgy döntöttél, hogy másutt próbálsz szerencsét, miből lett hirtelen eleged? Volt konkrét okod rá, vagy csak eleged lett a létező szocializmusból?

Az egyik ok az volt, hogy nem kaptam útlevelet, meg aztán a magyar könnyűzenei élet mindenható ura, Erdős Péter kijelentette, az a fajta progresszív rock, amit akkoriban mi játszottunk, rendszerellenes, nem passzol bele a kultúrpolitikai irányelvekbe. Az ellenzék zenéjének titulálták, a Jethro Tull, a King Crimson vagy a Cream nem tetszett a hazai vezérkarnak, és például mindent megtettek annak érdekében, hogy a kor talán legjobb együttesét, a Syriust ellehetetlenítsék. Elfogyott körülöttem a levegő, hát vettem a sátorfámat, amúgy is nehezen viseltem a diktatúrát.

Mi hiányzott leginkább a frissiben menekült Leslie Mandokinak Magyarországról?

Természetesen eleinte gyötört a honvágy, a család, a barátok hiánya azért megviseli az embert, de aztán hamar túltettem magam ezeken, mert az energiáimat a saját jövőm felépítésére fordítottam. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy a hátrahagyott éleemen rágódjak, sokkal fontosabb volt előre, mint hátra nézni.

Sikeres karriert építettél fel, világnagyságokkal zenélhetsz együtt, komoly produceri teljesítmény van mögötted, sokan mégis a kormány »kultúrliblingjeként« jellemeznek. Odafigyelsz a rád aggatott, nem éppen hízelgő jelzőkre?

Mindenki azt mond amit akar, de azt szeretném leszögezni, nekem egy megrendelőm van, éspedig az a közönség, amelyet alázattal, odaadással kell kiszolgálni, főleg ezekben a vészterhes időkben. Engem mindig a tenyerén hordozott a publikum, illik visszaadni valamit ebből. A világ elveszíti a korábban pontos, vagy a mainál sokkal pontosabb utat mutató iránytűjét. Nekünk csakúgy mint hajdanában Woodstock idején, valami másra, jobbra van szükségünk. S még valami: külföldön élek, de pesti srác maradtam, a magyarságodat, a gyökereidet nem tagadhatod meg, s ha tudok segítek, és én a legtöbbet a színpadon állva segíthetek. Itthon tanultam meg járni, beszélni és zenélni, mindent ennek az országnak köszönhetek, ezért a magyar zászlót a szívemben is hordom. A hangom a közönség szeretete által lesz erős, és ha a világ döntéshozói kíváncsiak lennének a véleményemre, elmondanám, mindig a hazám érdekeit képviselem, a zenénk arról szól, ami összeköt, nem arról, ami szétválaszt. Ezt értelmezze mindenki úgy, ahogy akarja.”

Nyitókép: MTI/Soós Lajos