„A magyar szabadságvágy nélkül nem omlott volna le a berlini fal” – Leslie Mandoki a Mandinernek

Móna Márk és Kacsoh Dániel interjúja a Mandiner hetilapban

Mik az első gondolatai, amikor hazafelé átlépi a határt?
Amikor a repülő Budapest fölé ér, és megpillantom szülővárosom ismerős vonalait, mindig különleges érzések öntenek el. Ez egyszerre romantikus és nosztalgikus – egyfajta lelki hazatérés, ami semmihez nem hasonlítható. 

még ha a zeném hajója már negyvenkilenc éve a világ más tengerein vitorlázik is, és a mindennapjaim nem itt telnek. A pesti srác ott él bennem, soha ki nem hunyó lángként. Bárhol járok a világban, melegséggel tölti el a lelkemet. A kötődés nemcsak egy jó házikolbász vagy egy gesztenyepüré ízében érhető tetten, hanem abban a mély lelki lenyomatban, amelyet örökké hordozok. Egy napon szeretném újra végigsétálni azokat az ösvényeket, amelyek minden lépésnél kedves emlékeket őriznek, és bízom benne, hogy egyszer majd zenészéletem mindent elsöprő lendülete megadja a lehetőséget, hogy teljes szívvel elmerüljek ebben a nyugalomban. Budapest fontos része az életemnek, nemcsak a gyermekkorom emlékeit őrzi, hanem azt az értékrendet és mentalitást is, amit innen hoztam magammal, és mindig is velem maradt. Nagy költőink csodálatosan megírták már ezt: a magyarság nem egy tavasszal levethető télikabát.

A Memory of our Future, azaz a jövőnk egy emléke a legújabb lemez címe. Mit üzen ez a kifejezés?
A zenekar fennállásának harmincéves jubileumát ünneplő világturnén bemutattuk a frissen elkészült, Utopia for Realists – Hungarian Pictures című albumunkat, amely Bartók Béla Magyar képek című művét dolgozta fel. Ez az alkotás különösen közel áll a szívünkhöz, nemcsak zenei, hanem történelmi és személyes vonatkozásai miatt is. Fontos előzménye a projektnek, hogy huszonöt évvel azelőtt olyan legendás zenészek játszottak a zenekarunkban, mint Peter Frampton, Jack Bruce, Ian Anderson, Greg Lake, Bobby Kimball és Jon Lord, a dobok mögött pedig természetesen én ültem. Egy este Greg Lake és Jon Lord félrehívtak, és elmeséltek egy különleges történetet. Elmondták, hogy a hetvenes évek elején az Emerson, Lake and Palmer eredetileg nem Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művét akarta feldolgozni, hanem Bartók Béla Magyar képeit, az ötlet azonban meghiúsult, mert nem kapta meg hozzá a szükséges jogokat. Felajánlottam, hogy segítek, de sajnos nem jártam sikerrel – várnunk kellett a jogvédelmi időszak lejártáig, azaz a Bartók Béla halálától számított hetven évig. Mire ez eljött, a zenekar számos tagját elvesztettük: Greg Lake, Jon Lord és Jack Bruce tragikusan elhunytak – mind a hárman rákban –, így nem érhették meg e különleges album felvételét. A lemez nemcsak Bartók Béla géniuszának és a magyarságnak állít emléket, hanem mindazoknak a legendás zenészeknek, akik nélkül ez az álom sosem fogalmazódhatott volna meg.

És óriási siker lett…
Igen, egészen rangos elismeréseket kaptunk, a kritikusok a prog rock egyik csúcsteljesítményeként emlegették az albumot. Bár nem mondtuk ki, mindannyian éreztük: ezt a szintet aligha lehet megugrani egy következő lemezzel. Ennek ellenére én továbbra is szorgalmasan írtam a dalokat. Tony Carey viccesen meg is jegyezte, még mindig úgy alkotok, mintha huszonöt éves lennék. A turné végére egyértelművé vált: ezek a világválságokról született dalok kikövetelték, hogy rögzítsük őket. Úgy döntöttünk, kontrasztot teremtünk: elővettük a régi, lefóliázott szalagos magnókat a stúdióm pincéjéből, és azokkal készítettük el a felvételt a stúdióban. Ebben a digitális korban ez az album szándékosan egy kézzel írott szerelmes levél lett a közönségünknek, nem pedig egy sms. Ezáltal tartalmilag és formai nyelvezetében is visszavittük a rockzenét az eredeti forráshoz. Mindemellett igyekeztünk korszerű, friss stílussal újítani, hogy a zenei gyökerek tisztelete mellett főleg a jelenhez szóljon. Ma a világ a krízisek labirintusában bolyong, 

Az alagút végén nincs senki, aki fáklyával mutatná az utat. Úgy érezzük, ez a zenei feladat minket hívott: mi vagyunk azok, akik bejelentkeztek a szerepre, hogy a zenénkkel reményt és iránymutatást adjunk egy zavaros világban.

A borítón szereplő, fekete hattyút ábrázoló festménye hogyan kapcsolódik a koncepcióhoz?
Filozófiai értelemben a cím tökéletesen tükrözi mindazt, amiről beszéltem. A koncertek végére a fekete hattyú, amely a zenekar mögött megjelenik, fokozatosan fehérré változik, ez a változás szimbolikus jelentéssel bír, és valahol igaz magára a nyolcvanperces műre is. A cím pedig arra a gondolatra utal, milyen érzés lesz majd évtizedek távlatából visszatekinteni mindenre, ami itt és most történik a világban. Az új albumot leginkább bakeliten érdemes meghallgatni, hiszen ez a formátum adja vissza legjobban a mű intimitását és mélységét. A streaming világának természetesen megvan a maga helye, de az másképp ad teret a művészi kibontakozáshoz, és jelentősen megnehezíti egy koherens művészi út felépítését. Bár mi is alkalmazkodunk ehhez a környezethez, csupán a legszükségesebb mértékben tesszük. Az évtizedeken át tartó sikerek a hetvenes évektől megalapozták azt a bázist, amelyre művészileg tudunk építkezni.

Mennyire hiányzik a mai popkultúrából, hogy az előadók ennyi utánajárást és munkát tegyenek a zenéjükbe?
Mi most is arra törekedtünk, hogy ugyanolyan igényességgel készítsük el ezt az albumot, amilyen szellemiséggel tizenhat évesen zenésszé váltunk. Tudjuk, hogy tisztelettel tartozunk a közönségünknek, hiszen általa kelhet életre a zenénk. Abban az időben, amikor disszidáltam, éreztem, hogy mindenki ki van éhezve az egyedi hangzásra és az erős mondanivalóra. A zeneipar másképp működött: a nagy lemezcégek tudták finanszírozni a komoly stúdiókat, a zenészek magasabb társadalmi státuszt élveztek. Ez mára gyökeresen megváltozott. Ezért nem is kritizálom a fiatal kollégáimat, nekik nincsenek meg azok a lehetőségeik, amelyek nekünk megvoltak. A múlt héten a londoni Oxford and Cambridge Clubban jöttek össze a világ vezető zenei cégei, a zeneipar jövőjét latolgattuk. Anno például naponta harmincötezer lemezt adtunk el Németországban, a barátom, Ian Anderson a Jethro Tull-lal pedig nyolcvanmillió albumot értékesített. Ez a piac teljesen átalakult mára. Igaz, Taylor Swift összességében nagyobb forgalmat generál, mint annak idején a Beatles, a zeneipar mégis egyre uniformizáltabbá válik, nincs valódi tér vagy szélesebb igény az egyediségre. A streaming világa nem támogatja a művészi fejlődést, és sokkal nehezebb hosszú távon építkezni. Az új körülményekhez mi is kénytelenek voltunk alkalmazkodni, hosszú ideje saját infrastruktúránk van. Ez biztosítja, hogy továbbra is a legmagasabb színvonalon alkothassunk, és megőrizzük a zene iránti elkötelezettségünket. 

Hogy került a Mandoki Soulmates a New York-i Times Square óriáskivetítőjére?
Az amerikai és az angol kritikusok annyira felkapták az új lemezt, hogy a mostani sikert tulajdonképpen a zenei újságíróknak köszönhetem. Ma is könnybe lábadt szemmel olvasom a sorokat a kompozíció érettségéről vagy a kiváló hangzásról. A lelkes fogadtatás hatására a Sony Music New York-i vezetősége különös érdeklődést mutatott, és a közbenjárásának köszönhetően válhatott valóra a reklámkampány ezen az ikonikus helyszínen. Arra is büszke vagyok, hogy a neves londoni HMV lemezboltban „az év albuma” logó alá került az album. És azért született meg ez az alkotás, mert volt mondanivalónk ebben a kaotikus világban. Ahogy korábban is mondtam: a többszörös válságok korát éljük, a rocknak pedig Woodstock óta van egyfajta tanítása. Ezek a gondolatok talán abból fakadnak, hogy Mihail Gorbacsov többször is ellátogatott a koncertjeinkre, sőt a stúdiómban is megjelent. Mindig hangsúlyozta, milyen okok vezettek ahhoz, hogy a Szovjetunióban tiltották a progresszív rock műfaját. Később, amikor Henry Kissinger kitüntetett az antikommunista munkásságomért, hasonló témák kerültek előtérbe. Ezek a találkozások és elismerések nemcsak a zenénk társadalmi jelentőségét, hanem annak mélyebb üzenetét is visszaigazolták.

Mégpedig?
Ez volt a szabad gondolkodás zenei aláfestése. A műfajban minden idők legnagyobb magyar teljesítménye kétségtelenül a Syrius 1972-es, Az ördög álarcosbálja című albuma volt, amelyet Ausztráliában vettek fel. Ezzel a lemezzel még a Rolling Stonest is megelőzték a listákon, és közös turnéra is indultak vele. Hiába arattak azonban gigászi sikereket külföldön, amikor hazatértek, a rezsim szétverte a zenekart. A keleti blokkban a változás közeledtét az is jelezte, amikor Gorbacsov engedélyével elkezdték kiadni a Jethro Tull lemezeit. Ez korábban elképzelhetetlen volt, hiszen a rendszer elnyomta a szabad művészet és az önálló gondolkodás minden formáját. Mi sem kaptunk lehetőséget itthon. Még egy  útlevélhez sem juthattunk hozzá. A kommunista cenzúrának sok áldozata volt, de néha, ha csak rövid időre is, zseniális verseléssel át lehetett verni, ahogyan Bródy Jánosnak is sikerült a hóesés antikommunista himnuszával. Mi azonban nem kértünk ebből a bezártságból, a nagyvilágban akartuk megméretni magunkat, nem pedig a cenzúrával viaskodni. Ezért is döntöttünk az út­levélkérelmünk többszöri elutasítása után a disszidálás mellett. Meg akartuk mutatni a világnak, hogy mire vagyunk képesek. Nemcsak a saját álmunkat akartuk valóra váltani, hanem azt a szabadságot képviselni, amit itthon nem kaptunk meg. Ez a vágy és elkötelezettség azóta is a munkánk hajtóereje.

„Maradjunk hangosak a szabadság és a béke jövőjéért” – áll az egyik új dalban. Kinek szól ez a mondat?
Mindenkinek. A kommunista időkben olyan világban éltünk, ahol besúgók hálózták be a mindennapokat, és szisztematikusan elfojtották a véleményeket. Ma más formában, de mintha újra hasonló megosztottságot élnénk meg: sokan ellenségnek tekintik azt, aki másképp látja a világot. 

Hiszem, hogy ezek az összekötő utak nemcsak lehetségesek, hanem elengedhetetlenek a közös jövőnk szempontjából. Sok időt töltök Amerikában, és mélyen zavar az a jelenség, amit nevezhetünk akár szétválasztódásnak is. Az egyik oldalon állók szinte elzárkóznak attól, hogy meghallgassák, mit mond a másik, és ez a kölcsönös érdektelenség egyre mélyíti a szakadékot. Pedig annyi mindent tanulhatnánk egymástól, ha képesek lennénk újra nyitottan beszélgetni! Számomra alapvetés: aki nem ért egyet velem, az nem az ellenségem – sőt a véleménykülönbség lehetőséget ad a párbeszédre, amely mindkettőnket gazdagíthat. Fontos lenne, hogy visszahozzuk a társadalomba a vitát, az érveken és tiszteleten alapuló eszmecserét. Ez nemcsak a megértés, hanem a fejlődés kulcsa is.

Ehhez képest az eltörléskultúra dübörög... Mi a véleménye a woke-ról és a cancel culture nevű jelenségről?
A történelmi tanulságokat meg kell érteni, segíteni kell megértetni másokkal is, és le kell vonni belőlük a megfelelő következtetéseket. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a történelmet újraírjuk vagy megfosztjuk annak valóságától. A woke-kultúra és a cancel culture kérdései sokszor éppen ezen a ponton válnak problémássá. A valódi változásokat nem lehet pusztán szimbolikus gesztusokkal vagy múltbeli személyek és események eltörlésével elérni. Egy szabad és érett demokrácia alapja, hogy teret ad a párbeszédnek, a vélemények szabad ütköztetésének, és elfogadja, hogy a világ sokszínűsége nem gyengíti, hanem erősíti a közösségeket. A valódi kihívás az, hogy a történelmi hibák felismeréséből és elfogadásából kiindulva építsünk egy igazságosabb és emberségesebb jövőt. Ez csak akkor valósulhat meg, ha nem eltöröljük a múltat, hanem tanulunk belőle. A tolerancia és a nyitottság nem az eltörlés, hanem a megértés és a párbeszéd révén érhető el.

Mit gondol az évek óta elhúzódó orosz–ukrán háborúról? 
Egy zenész mindig az áldozatok oldalán áll, és egy emberségesebb, igazságosabb világért emeli fel a hangját. Amikor elhagytuk az országot, a szovjet megszállás árnyékában éltünk. Bár a rendszer elnyomó és igazságtalan volt, valahogy mégis lehetett boldogan élni, sőt fiatalon még élvezni is az életet. Soha nem feledhetjük az 1956-os eseményeket, amikor az oroszok borzalmas dolgokat műveltek velünk, amelyeket a családunk is mélyen megszenvedett. Fiatalon mégis imádtam a pesti életérzést, a pezsgést, a kreatív energiákat, és mint szabadon gondolkodó művészt mindig vonzott a lázadás. De amikor elhagytuk ezt a militáns közeget, és egy békésebb, pacifistább világba érkeztünk, igazi megkönnyebbülés volt. Olyan, mintha a paradicsomba léptünk volna. Akkoriban a vélemények ütközése és a szabad gondolkodás valódi szabadságot jelentett. Mára ez is megváltozott. Ahol valaha a pluralizmus dominált, most egyre inkább militáns társadalmi légkör jellemző. Németországban például, ahol egykor a Süddeutsche Zeitung és a Frankfurter Allgemeine Zeitung élesen eltérő nézőpontokat képviselt, ma már a fő kérdésekben egyenvélemény uralkodik. Ez aggasztó. Ha ugyanis a valódi diskurzus kiszorul a társadalmi centrumból, nagy a veszély a szélsőségek kialakulására. Visszatérve a kérdésre: a háború mindig szörnyű dolog, és mi, magyarok különösen érzékeny helyzetben vagyunk, hiszen honfitársaink élnek a határ túloldalán. Kevés olyan ország van, amelyet annyiszor megszálltak az évszázadok során az oroszok, mint minket. Vannak tapasztalataink arról, mit jelent egy nagyhatalom árnyékában élni. A békés megoldások diplomáciai keresése nemcsak erkölcsi kötelességünk, hanem a jövőnk záloga is.

Hogyan látja Európa jövőjét?
Ez a lemez épp a forrongó világról szól, illetve arról, hogyan lehetne ismét egy békés, emberséges Európát építeni. Sokan osztják, hogy 

Amikor megtörtént, boldogság, szabadság és béke volt az égre írva. Megvolt a lehetőség, hogy egy emberséges társadalom jöjjön létre egész Európában. Ez nem jött össze. Nem elvárható, hogy egy szicíliai ugyanúgy gondolkodjon, mint egy svéd, vagy egy ír ugyanúgy, mint egy magyar. Nekünk közös, egyetemes európai értékeink vannak, és Európa kulturális ereje a sokszínűségéből adódik. A migráció kapcsán pedig a kérdés az, hogy a nemzetek meg tudják-e őrizni a kulturális identitásukat. Erről ma nem illik beszélni, pedig őszintén kellene. Heteroszexuális családapaként számomra természetes, hogy aktívan fellépjek a homofóbia ellen. Keresztényként kötelességem, hogy következetesen szembeszálljak az anti­szemitizmussal. Férfiként minden erőmmel támogatom a nők egyenjogúságát. Az ilyen európai értékek kötnek össze minket. Hiszem, hogy az értékrendünknek szilárd és biztos alapokon kell nyugodnia ahhoz, hogy a mai világ összetett kihívásaival szembenézhessünk. A migráció és az azt követő integráció csak akkor kezelhető sikeresen, ha ezeket a témákat nyíltan és higgadtan, toleráns hozzáállással és kölcsönös tisztelettel tárgyaljuk. A kulturális identitás megőrzése és a párbeszéd előmozdítása rendkívül fontos, és ezeknek a diskurzusoknak Berlinben, Brüsszelben és Budapesten egyaránt helyet kell kapniuk. Csak így teremthetünk olyan jövőt, amely egyszerre épít a különbözőségekre és az egyetemes emberi értékekre.

Mit gondol Magyarország szerepéről a formálódó világrendben?
Hazánk az Orient és az Occident határán helyezkedik el, egy földrajzi és kulturális kereszteződésben. Ez a különleges pozíció nemcsak lehetőséget, hanem számos kihívást is jelentett, hiszen a történelem során túl sokszor voltunk kiszolgáltatva idegen hatalmak érdekeinek. A magyar szabadságvágy azonban mindig is nagy jelentőséggel bírt, és sorsfordító pillanatokhoz vezetett. Gondoljunk csak 1989-re, amikor ez a szabadságvágy nemcsak a magyar népet, hanem egész Európát felszabadította. Akkori cselekedeteink, amelyek a vasfüggöny és a berlini fal leomlásához vezettek, olyan momentumot teremtettek, amely a demokrácia és az egység jelképévé vált. Ez a szabadságvágy a mai világban is iránytűként szolgálhat, különösen egy olyan időszakban, amikor a globális kihívások egyre inkább próbára teszik a nemzeti identitást és az európai összetartást. Magyarország történelmi tapasztalatai révén fontos szerepet játszhat a párbeszéd elősegítésében, a hidak építésében a Kelet és a Nyugat között, miközben megőrzi kultúrájának és függetlenségének értékeit. Ez a kettős identitás – az európai értékrend, a kelet- és közép-európai történelmi tapasztalat – adja meg Magyarország különleges helyét és felelősségét a formálódó világrendben.

Nyitókép: MTI/Kovács Tamás