A félresöpört népszavazás: amikor halállal fenyegették az autonóm Kárpátalja híveit

Nyitókép: Mandiner grafika, eredeti forrása: FORTEPAN/Horváth József

***

Hogyan kezdődött a kárpátaljai autonómiamozgalom?

1989 és 1994 között azt lehet mondani, hogy Kárpátalja a hőskorszakát élte. Ez persze köszönhető a gorbacsovi peresztrojkának és glasznosztynak, az engedékenyebbé váló rendszernek, amelynek keretein belül a nemzetiségek is szóhoz jutottak. Mi is láttuk az ukrán és a többi nemzetiségi ébredési mozgalom szárnybontogatását, és mi is megragadtuk a lehetőséget, mert úgy éreztük, hogy ha most nem lépünk, lemaradunk. Így hoztuk létre 1989-ben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséget, aminek Fodó Sándor lett az elnöke, én pedig az ügyvezető titkára.

Mivel foglalkoztak eredetileg?

Kezdetben érdekvédelmi kérdésekkel, emellett segítettük az első kárpátaljai ruszin szövetség létrehozását, amit Tomcsányi Mihály (Tomcsanyij Mihajlovics Mihajlo) magyar-ruszin építészmérnök vezetett. Egy időben szoros barátság alakult ki velük, mellettük az ukrán Sevcsenko Ukrán Anyanyelvi Társasággal, és másokkal is. Aztán 1990-ben a tiszapéterfalvi választmányi ülésen a magyar szervezetek képviselői támogatták a ruszin szövetségnek az indítványát, hogy autonómiára van szüksége a helyi lakosságnak. Ezután elszabadult a pokol: a radikális ukrán szervezetek kategorikusan elutasítottak minden autonómiát.

A kárpátaljai ukránok is?

Igen, ők is, hallani sem akartak róla. Mi azért létrehoztuk a Kárpátaljai Nemzetiségek Ligáját, amelyben a ruszinok és magyarok mellé jöttek a németek, a zsidók, a szlovák, román és más nemzetiségek is. Erős volt a Kárpátaljai Megyei Tanácsban a KMKSZ frakciója, amihez a volt kommunista párt magyarjai is csatlakoztak, így tizennyolcan voltunk már. S azt is láttuk, hogy velünk együtt van meg a ruszinpárti többség, ami egyben az autonómiapárti többséget is jelentette, így

S a magyar autonóm járásét.

Igen, beregszászi barátaink is léptek, ők a járási tanács ülésén tárgyalták meg, hogy támogatják a kárpátaljai magyar autonóm körzet létrehozását Beregszász központtal az autonóm Kárpátalján belül. Kialakult egyfajta csapatmunka a megyei tanácson belül, amit persze az ukrán nacionalisták elleneztek. Amikor tudták, hogy szavazni fogunk arról, hogy a függetlenségi népszavazási kérdéseket kiegészítsük a Kárpátaljára és a beregszászi magyar körzetre vonatkozó kérdésekkel, igyekezték megakadályozni, hogy egyáltalán szavazni tudjunk.

Ezt hogyan kell elképzelni?

Sátrakkal körbevették a megyei tanács épületét, és mindent megtettek, hogy ne tudjunk egyáltalán bejutni. Nem csak pszichikai nyomást fejtettek ki – skandáltak minden durvaságot – de kövekkel be is dobálták az ablakokat, fenyegetőztek.

S a rendőrség?

Tehetetlen volt, s egyébként is, fele ruszinbarát, fele ukránbarát, igazából annyit tudtak tenni, hogy nem engedték tettlegességig fajulni a dolgokat.

Önt érte ilyen jellegű atrocitás?

Én szerencsére hamarabb érkeztem, mint a többiek, nekik szabályosan rendőrsorfalak között kellett bejutniuk az épültbe, amire, mint már említettem, repültek a kövek. A lényeg az, hogy sikerült megszavaztuk, és utána a bizottság jött létre, amely kidolgozta az autonómiatervezetet, és ezt aztán a különböző szervezeteknek kiosztották. Erre a népszavazásra aztán ráült Leonyid Makarovics Kravcsuk későbbi elnök, aki azt ígérte, ha támogatjuk az elnökválasztási folyamatban, akkor támogatja az autonómiáinkat. Mi ezt el is hittük, és fel is került a szavazólapra mindkét kérdés, a kárpátaljai és a beregszászi is. 

Előbbi azt jelenti, hogy a mintegy 700 ezres többnemzetiségű csoporttal, főként ruszinokkal szemben 300 ezren lehettek a későbbi betelepülő ukránok és egyebek. Mindenesetre a megyei tanács összeült, jóváhagytuk a népszavazás eredményét, és egy határozatba foglalva elküldtük a kijevi parlamentnek, ahogy azt Kravcsukkal megbeszéltük, aki éppenséggel azóta a kárpátaljaiak voksaival győzött.

De ő nem tartotta be az ígéretét.

Én igazán nem akarom védeni, de olyan nyomás nehezedett rá az ukrán jobboldal részéről, hogy végül engedett nekik, sőt, még a kulturális autonómiát is kivették az alkotmánytervezetből, hogy a szó se maradjon benne sehol. Már ekkor attól féltek, hogy a szovjet időkben megkapott Krímen mi lesz, és milyen elszakadási kísérletek jöhetnek még – vagyis biztonsági kockázatnak ítélték meg.

Eddigre viszont Budapest meg is kötötte Kijevvel az alapszerződést, ha jól tudom.

Igen, az elsők között, és hogy, hogy nem, Fodó Sándor elnök is meg volt hívva Kijevbe, de a Jeszenszky Géza által vezetett küldöttség gépe nem szállt le Ungváron, Fodót nem vették fel, így a kárpátaljai magyarság feje fölött lett megkötve az alapszerződés, noha eredetileg úgy volt, hogy a népszavazás követelései is benne lesznek. Ez nekünk óriási csalódás volt.

Aztán az ukrán kormány gesztust tett Magyarország felé és felén is, megszületett az úgynevezett kisebbségi nyilatkozat, a kisebbségi törvény, és más rendelkezések az úgynevezett kulturális autonómia számos lehetőségét biztosította anélkül, hogy ezt a nacionalisták szemében vörös posztó „autonómia” kifejezést használta volna. Teljes iskolarendszer magyar tannyelvvel, kulturális élet, anyanyelvhasználat, intézményrendszer. Ezt nevezem hőskorszaknak, ami egészen 2014-ig tartott, ez volt a reneszánsza minden kárpátaljai kisebbségnek, volt vagy kétszáz bejegyzett érdekvédelmi szervezet, ma már csak a fele, ami talpon bírt maradni.

Sokan 2022-t tartják vízválasztónak, mások az oktatási törvényt 2017-ből.

Szerintem 2014 volt az, azóta kurtítják folyamatosan azokat a jogokat, amiket sikerült megszereznünk addig, fokozatosan vették vissza a korábban törvénybe iktatott lehetőségeinket, jött az oktatási törvény, a nyelvtörvény, és így tovább. Ugye őshonos kisebbségként csak a krími tatárokat ismerik el, mi a második kategória vagyunk, azaz olyan nemzeti kisebbség, amelynek EU-s anyaországa van, vagyis csak negyedik osztályig tanulhatnak a gyerekeink csak magyarul, utána fokozatosan kiszorítják azt az ukránnal.

Ön jóban van sok ukránnal, mivel indokolják, mivel védik ezt?

Hogy nem ellenünk csinálják, hanem az oroszok ellen. Na de hát minket is ledarálnak! A normálisan gondolkodó ukrán értelmiség egyébként továbbra is érzékenyen tekint a nemzetiségek felé. Ámde itt van egy réteg, főleg Galíciából, amelyik olyan kisebbségellenes gyűlöletet sugároz, ami ismeretlen volt errefelé. Jó a kapcsolati tőkéjük, és nem hajlandóak okulni a történelemből. Nekünk okulnunk kell.

Szerencsére nem mindenki menekült el, a keménymag a helyén maradt, az egyház a helyén, az intézményeink működnek. Egyébként az ukránok körében sincs ám már akkora háborúpárti mozgalom, mint volt, óriásiak az emberáldozatok, hatalmas az elvándorlás.

Mit lehet ebben a helyzetben tenni?

Tudomásul kell venni, hogy háború van, ugyanakkor ellen kell állni az asszimilációs törekvéseknek. szerencsére az anyaország segít minket, így tavaly felfüggesztették az oktatási törvény végrehajtását. Nem érezzük azt a drasztikus elnyomást, amit olykor a sajtó közvetít, de maguktól a lehetőségtől fosztanak meg minket.

Ha sikerül kibekkelni a háború végéig ezt a helyzetet egy ilyen ex-lex állapotban, akkor gondolja, hogy vissza tudunk térni az eredeti ösvényre?

Ami a jövőképet illeti, nem túl rózsás. De a sokféle felhozott lehetőség közül csak egy életképes bontakozott ki. Az, hogy mindent el kéne követni, hogy – függetlenül attól, hogy megérdemli vagy sem – Ukrajnát vegyék fel az Európai Unióba, és a határok szűnjenek meg, mint ahogy megszűnt a határ Magyarország és Szlovákia vagy Románia között. Azt láttuk, hogy így megszűnt a nagyarányú elvándorlás, elkezdtek virágozni ezek a magyar közösségek, és ez kellene ahhoz, hogy a háború miatt elmenekült mintegy hetvenezer kárpátaljai magyar visszatérhessen szülőföldjére. Ha ez nem történik meg, gettósítanak minket, és nem sokkal később megindul a kulturális halál, megszűnik az iskola, a templom, a közösségek.

Szlovákiát sem akadályozta meg a nyelvtörvény elfogadásában, és most úgy fest, azt esetleges szigorítás felvetésében, hogy EU-tag. Ahogy Romániában is megtörtént az úzvölgyi román temetődúlás. Miért lenne ez csodafegyver pont Ukrajna esetében?

Semmiképpen sem csodafegyver. Csak a kisebbik rossz. Más lehetőség nincs. Egyes radikális csoportok azt remélik, hogy majd Moszkva jön, segít legyőzni Ukrajnát, és akkor lesz mondjuk független Ruszinszkói Köztársaság. Ez egy álom, nincs realitása. Van egy másik hasonló vágyálom, hogy Kárpátalját csatolják vissza Szlovákiához, ahogy a két háború közötti csehszlovák időkben volt Csehszlovákia része. Ennek sincs realitása. A harmadik az, hogy Magyarországnak adjuk vissza újra Kárpátalját – de hogyan, több mint egymillió ruszin, ukrán, meg másféle néppel? Ez megint csak komoly autonómiatörekvésekhez vezetne, ráadásul az 1939 és 1944 közötti háborús tapasztalatok sem segítenek ebben. Úgy néz ki, bármelyik irányba tett elvetélt kísérlet csak rossz; egy helyben maradni is rossz, hát akkor marad ez: kiegyezés Ukrajna és a környező államok között, uniós tagság, és a kisebbségi jogok biztosítása garanciákkal. Megértem az ukrán törekvéseket az egynyelvűsítésre, de egy ennyire sokszínű országban ez lehetetlen, nem lehet máról holnapra asszimilálni az ország egyötödét erőszakkal. Sem biztonsági kockázatnak látni őket, hát ott van Svájc, négy nyelven beszélnek, mégsem omlott össze, sőt.

Milyen garancia lenne minderre, a már említett példákat látva?

Az EU-n belül jobban tudná kontrollálni úgy Lengyelország, mint Szlovákia, Magyarország vagy Románia a kisebbségpolitikát ott, ahol közös az érdek. Persze ez képlékeny, de ebben van most a legtöbb realitás, visszafelé nem tudunk menekülni, csak előre; leszünk lojális állampolgárok az EU-n belül, amennyiben betartják ugyanúgy a nemzetiségi jogokat, mint ahogy Erdélyben, mint ahogy Szlovákiában, ahol ilyen mérvű jogtiprás fel sem merült. A nemzetiségi tanácsban is abban egyeztünk meg: élni és élni hagyni. Hagyjanak minket élni, mint ahogy évszázadokon keresztül ott élnek a magyarok, zsidók, románok, németek, hagyjanak nekünk lehetőséget a kulturális életünk kibontakoztatására, és ne jöjjenek ilyen ötletekkel, hogy a gyerekek már a szünetben se beszéljenek az anyanyelvükön az iskolákban, meg otthon se. Igen, mi tisztelni fogjuk az ukrán nyelvet, ukrán irodalmat, ha ők is tisztelik a mi nyelvünket. Ennyi az egész. És persze mielőbb befejezni a háborút, mielőtt elfogy az egész ország. Beleértve az ukránokat is.