Mélyek az árkok – sosem gyűlölték még ennyire egymást a választók Amerikában

Nyitókép: Donald Trump az őt ért első idei merényletkísérlet után (fotó: MTI/EPA/DAVID MAXWELL)

***

Súlyos vádak, erős jelzők, ellenszenv, sőt: gyűlölet – ez látható a jéghegy csúcsán, ahol az amerikai elnökválasztás két jelöltje üzenget egymásnak.

Kamala Harris Donald Trumpot „bűnözőnek” és „csalónak”, szélsőségesnek nevezte, a rá és a republikánusokra adott szavazatokat a szabadság elleni teljeskörű támadásnak minősítette; míg Donald Trump szerint

De látható ez azon a szinten is, ahol a média uralkodik, mármint a mainstream média – noha érzékelhető az arányok teljes megborulása, például az elnökjelöltek között folyó viták interpretációja kapcsán.

De ami talán ennél is súlyosabb: ugyancsak ez látható a közösségi médiában és az átlagemberek, átlagszavazók vélekedéseiben is.

Az átlagszavazókéban, akik

A Pew Research Center szerint mind a republikánusok, mind a demokraták növekvő mértékben tekintenek negatívan a másik párt tagjaira.

2022-ben a republikánusok 72%-a úgy vélte, hogy a demokraták „becstelenebbek”, mint az átlag amerikaiak, míg a demokraták 63%-a hasonló véleményt fogalmazott meg a republikánusokról.

Ezek az arányok jelentősen megnőttek az előző évekhez képest, mivel 2016-ban még csak 47% (republikánusok) és 35% (demokraták) gondolta így. Továbbá a republikánusok 78%-a és a demokraták 68%-a állította, hogy a másik párt politikája kifejezetten árt az ország számára. 

Ez a mélyülő bizalmatlanság azt mutatja, hogy a választók nagy része nem csak a pártok közötti politikai ellentéteket nagyítja fel, hanem

Mindkét párt szavazói egyre jobban elutasítják a másik párt programját. Ez a jelenség különösen megfigyelhető a közéleti kérdésekben, mint például a klímaváltozás, bevándorlás vagy a faji egyenlőség kérdése terén.

Erőszak és konszenzus – két hagyomány

Mindennek természetesen megvannak a történelmi okai.

– láthattuk, az elnökök és elnökjelöltek elleni merényletek sem precedens nélküliek, Abraham Lincolntól John F. Kennedyig, vagy éppen most Donald Trumpig – fejti ki lapunk megkeresésére Csizmazia Gábor, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukacs Intézetének tudományos munkatársa.

Ugyanakkor volt egyfajta konszenzuskereső kényszer is, „hogy ne döntsön sose a sima többség, vagyis ne két farkas meg egy bárány döntsék el, mi legyen vacsorára”, így az elektori kollégiumi rendszer és még más köztársasági eszközök is a megegyezés irányát erősítik a két nagy gyűjtőpárt, a demokraták és a republikánusok között.

De mindemellett ott van egy amerikai küldetéstudat is, ami elsősorban a külpolitikában volt tetten érhető; 

 ami összetettebb kérdésekben megnehezíti a konszenzus kialakítását – s már az amerikai belpolitikát is áthatja ez a logika.

Korábban, teszi hozzá a szakértő, a rend és a szabadság kérdésköreiben kellett konszenzusra jutni – amelyekből az elsőt az úgymond konzervatívok, a másodikat a liberálisok képviselték; azonban a huszadik században az egyenlőség mint harmadik feladat megjelent, ami sokak szerint egy társadalom-mérnökösködésben teljesedett ki, ami az egyéni szabadságot és idővel a társadalmi rendet is sértheti.

Ez elsősorban a demokraták térfelén jelent meg – több adó, annak a méltányos újraelosztása, szociális gondoskodás, igazságosság. Míg a republikánusok az általános adócsökkentés mellett kardoskodnak, mondván: mindenkinek az egyéni képessége úgy tud kibontakozni, ha nem nyújtja állandóan a teljesítménye után a markát az állam, hogy szétossza azt olyanok között, akik nem teljesítettek.

A szabadpiaci folyamatok legelszántabb híveit nem hatja meg egy-egy kisebbség halmozottan hátrányos helyzete, ami ez utóbbiakban bizalmatlanságot szül.

Az ő problémájukat tovább tetézi, hogy míg a republikánusok egy része megfeledkezett róluk, addig a demokraták közül egyre többen lenézték őket: Hillary Clinton a 2016-os kampányban a lesajnáló „lemorzsolódott” jelzővel illette e réteget, amelyet a politikai elit kulturális értelemben megvet – mutat rá Csizmazia.

Ha nektek Mitt Romney rasszista, nesztek egy Trump

Az egyre szélesebb gazdasági és társadalmi olló révén kerül a rend és szabadság dilemmája mellé az egyenlőségé, és rúgja fel a konszenzus lehetőségét: „nacionalista populisták és liberális progresszívek vitatkoznak, akik kevésbé hajlamosak a megegyezésre. Ők a kemény mag, és egyre nagyobbak a párton belül” – írja le a helyzetet a John Lukacs Intézet munkatársa, hozzátéve:

És ennek a kezdete egyben a kultúrharc kezdete is, amit legnagyobbrészt a demokraták hívtak életre 2012 körül, Obama újraválasztása idején.

„A 2008-ban sikeres  sokszínű koalíció igénye néhány év leforgása alatt teret engedett az identitáspolitikának. Erre aztán – dacból – a republikánusok is felléptek, és azt mondták, »ha nektek bigott, rasszista, vallásos, gazdag öreg fehérek John McCain és Mitt Romney, akkor adunk nektek egy Trumpot«.” 

a demokrata oldalon már évek óta egy minél több irányban eladható manökenre, 

amit a 2020-as és 2024-es elnökjelölések is jól mutatnak. A konszenzus elvetése a politikai intézményrendszereket is átrágta – érvel a kutató.

Obstrukció és a demokrata mély állam

Joe Biden például az egyszerű többséggel való törvényhozást megnehezítő úgynevezett „filibuster”, vagy hazai szóhasználatban „obstrukció” eszközét akkor szidta, ha pártja többségben volt, és akkor támogatta, amikor kisebbségben – és ez a típusú „rugalmas” hozzáállás is hozzájárult, hogy az amerikaiak körében egyre alacsonyabb a közhivatalokba vetett bizalom.

vagyis amikor meglenne a republikánus többség, a demokratákhoz köthető közhivatalnokok egy-egy szinttel lejjebb csúszva a ranglétrán „megbújnak” a szervezetben, és megfúrják az új republikánus vezetők munkáját.

Csizmazia szerint eklatáns példa erre az FBI, amiben teljesen megrendült az ország egyik felének bizalma, látván, hogyan intézkedik éppen Donald Trump ellen – vagy ott van a Secret Service, amelynek a már elnökjelölt Trump védelmét kellett volna ellátnia, mégsem sikerült ez elég hatékonyan.

Mindeközben, fűzi hozzá a kutató, abban sem bíznak az emberek, ha az egyik oldal győz a választásokon, a másik ebbe belenyugszik – pedig ha higgadtan megnézzük, 2021. január 6-án is megtörtént az átadás-átvétel, volt ugyan egy randalírozás a Capitoliumban, de hamar sikerült rendet tenni, Trump pedig nem maradt hivatalban– teszi hozzá.

– négyszer emeltek vádat ellene, csak az utolsó szólt január 6-ról, de annak középpontjában sem a tömeg uszítása állt, hanem hogy politikusokon és álelektorokon keresztül próbálta meg befolyásolni a választási eredmény véglegesítését. A köztudatban viszont így maradt meg, mintha a január 6-i beszédéről szólt volna az ügy.

Nincs hová menekülni

A szakértő John Lukacs amerikai-magyar történészre hivatkozva kiemelte, hogy a demokratikus, többpárti rendszerekre a tömegmédia óriási fenyegetést jelent, mert leegyszerűsíti az üzeneteket.

„Lebutított, szélsőséges üzenetek terjednek a médiában, természetes, hogy ebből egy olyan zéró összegű játék, illetve mentalitás alakul ki, amelyben a másiktól egzisztenciális félelmek vannak” – fogalmaz.

Emellett Tocqueville az amerikai demokráciáról szóló értekezéseiben már az 1800-as évek első felében utalt arra, hogy

Évek óta vannak olyan kérdések, amelyeket igazából jó lenne megbeszélni, de nem tudják, mert azonnal jön a vád, hogy az illető valamely oldal szolgálatában fejti ki a véleményét; ilyen mondjuk

• a rendszerszintű rasszizmus kérdése;
• a határvédelem kérdése;
• vagy a közbiztonságé

– sorolja Csizmazia a témákat, amelyekről már nem lehet politikamentesen beszélni.

Eközben számos olyan intézményt is átpolitizáltak, amelyeknek politikamentesnek kellett volna maradniuk, teszi hozzá.

A szólásszabadság joga mindenkit megillet, sőt ez az egyik legfontosabb szabadságjog az Egyesült Államokban. Ugyanakkor  az emberek egyre inkább azt érzik, hogy nem tudnak elmenekülni a politika elől – összegzi.

Ugyanez igaz a szórakoztatóiparra is, beleértve akár a hollywoodi alkotásokat, akár mást, például Taylor Swift kiállását Joe Biden, majd Harris mellett. Miért releváns, hogy egy celeb valaki mellett kiáll, a művészi alkotómunka mellett miért szükséges  politikai véleményvezérként is fellépnie? – teszi fel a kérdést Csizmazia.

„Vagy vegyük a late night show-k világát. A stand-uposok évtizedek óta beszéltek politikai kérdésekről, és bár ezt néhányan kiegyensúlyozatlanul tették, ők is hozzájárultak a politikai feszültségek levezetéséhez. Ma nem az a baj, hogy Jimmy Kimmel vagy Stephen Colbert nyíltan lándzsát törnek egy-egy politikus vagy kampánytéma mellett, hanem hogy ezt komoly arccal teszik, vagyis a szórakoztatás helyett politizálnak” – hangsúlyozza. 

Egyszóval ezekbe a szférákba bekúszott a politika, ami évek óta érezhetően feszültségben tartja az amerikai társadalmat. Minderre pedig rájön még, hogy az úgynevezett mainstream médiában egyértelműen a demokraták felé lejt a pálya, a republikánusoknak elsősorban a rádió és az online médiában van elérésük, a közösségi médiaplatformokon pedig újabb harc van kibontakozóban a befolyásért.