Hunyaditól tanulhatna a mai Európa – kopt keresztény véleményvezér a Mandinernek

Nyitókép:Wikipedia

Raymond Ibrahim egyiptomi kopt származású keresztény amerikai író, publicista, aki iszlámkritikus nézeteiről vált ismertté. Nem véletlen, hogy hangos muszlim lobbicsoportok próbálják lekapcsolni a nyilvános eseményeket, ahol felszólal. Több kötet szerzője, oldalán is komoly tényfeltáró munkát végzett, feltérképezte a politikai iszlám hódító természetét; két kötete ebből az európai történelmi hadszíntérrel foglalkozik, s legutóbbi, 2022-es könyvében Hunyadi János is külön fejezetet kapott Európa nyolc védelmezője között (Defenders of the West: The Christian Heroes Who Stood Against Islam. Post Hill Press).

***

Ön már az Egyesült Államokban született, de a szülei mindketten egyiptomi kopt bevándorlók. Miért hagyták el a szülőhazájukat?

Abban az időben, amikor még ott éltek, Egyiptom nem olyan volt, mint ma. Akkoriban, az 1950-es és '60-as években az üldözés Egyiptomban és más országokban nem volt olyan súlyos, mint amilyet a nagyszüleim és dédszüleim korosztályának kellett elszenvednie, amikor embereket azért öltek meg, mert „rossz” helyen építettek templomot, vagy mert „istentelenséget” követtek el a muszlimok ellen – a muszlimok szerint –, akár még az Oszmán Birodalom idején. Ha megnézünk néhány képet a huszadik század közepéről, az egyiptomi férfiak öltönyben, a nők nyugatias ruhákban és magas sarkúban jártak. Nem voltak hidzsábok, tehát akkor még nem volt annyira „radikális” a helyzet, s bár már akkor is erős diszkrimináció érte a keresztényeket a munkahelyeiken, az iskolákban, az egyetemeken, sokkal liberálisabb volt az ország a maihoz képest. Azonban a tendenciák rossz irányba haladtak, és a szüleim végül egy jobb élet reményében elhagyták Egyiptomot.

Ön személyesen valaha tapasztalt vallási alapú diszkriminációt?

Én már az Egyesült Államokban születtem, és egész életemben itt éltem. Jártam ugyan a szüleim szülőhazájában és más arab országokban, de nem éltem ott elég ideig ahhoz, hogy ezt személyesen megtapasztaljam. Azonban természetesen a családi hátterem miatt alaposan tanulmányoztam a helyzetet, és tudom, mi történik ma ott. Családtagok, barátok, ismerősök mesélnek a helyzetről Egyiptomból és más arab muszlim országokból. Látom, hogy a diszkrimináció egyre erősebb, és egyre több hír érkezik erőszakról és gyilkosságokról. Szóval azt mondanám, hogy ma lényegesen rosszabb a helyzet általánosan, mint tegnap volt.

Ön akadémikus is: kapott valaha kritikát a muszlim világról alkotott nézetei miatt egyetemi körökben? Vagy akár a kereszténysége miatt – hiszen manapság az Egyesült Államokban talán nem annyira divatos dolog kereszténynek lenni.

Ez teljesen igaz, és ez a helyzet romlik azóta, hogy a '90-es években a Kaliforniai Állami Egyetemre jártam. Akkoriban valamelyest elfogadható volt olyan dolgokat mondani, mint amiket én mondok, vagy úgy írni, ahogy én írok, legalábbis a professzoraim körében, mint például Victor Davis Hanson.

Minden fordítva működött ott. Mindig a keresztények hibája volt minden, a Nyugaté meg a gyarmatosításé. Ez egy nagyon rossz élmény volt, így boldogan hagytam ott azt a helyet, miután teljes állást kaptam a Kongresszusi Könyvtárban, majd szerződést kaptam könyvírásra, ami minden időmet lekötötte. Fiatal voltam még, és nem igazán értettem, hogyan kell az iménti jelenséget egészében szemlélni. Néhány évvel később a Katolikus Egyetemre mentem, hogy az iszlám története megismeréséhez az akkor már jól beszélt arab mellett kopt és más szemita nyelveket tanuljak. S azt tapasztaltam, hogy hiába érkeztem egy katolikus egyetemre – a legnagyobba az országban –, mégis éreztem némi ellenállást, amikor az iszlámról volt szó, ami nem sokban különbözött a Georgetowni élményeimtől.

Még egy katolikus egyetemen is?

Igen. Nem volt olyan iszlámbarát, mint a Georgetownon, de egyértelmű volt számomra, hogy azokat a dolgokat, amiket mondok, nem nézték jó szemmel. Szerencsére végül teljesen otthagytam Washington D.C.-t – egy másik baloldali fellegvárat –, és az írásba temetkeztem. De azt látom, hogy azóta

Például Amerikában van egy úgynevezett US Army War College, ami egy nagyon tekintélyes egyetem Pennsylvaniában a katonai vezetők számára. Néhány éve a dékán meghívott, hogy tartsak előadást az iszlám történelemről az egyik könyvem, a Sword and Scimitar: Fourteen Centuries of War between Islam and the West kapcsán. Ez egy nagy eseménynek ígérkezett.

De aztán egy amerikai muszlim aktivista csoport, a CAIR (Council on American-Islamic Relations – szerk.) nekiesett az egyetemnek, iszlamofóbnak és rasszistának nevezte, azt kérdezgetve, hogy „mégis hogy hívhatják meg ezt az embert?” Az intézmény végül meghajolt a muszlimok követelése előtt, és törölte az eseményt.

Azonban ez nem maradt médiavisszhang nélkül, valamint több szenátor és kongresszusi képviselő, illetve más akadémiai intézmények, mint a National Association of Scholars is erősen bírálta őket emiatt, így egy évre rá újra meginvitáltak, és ezúttal meg is tartották az eseményt, ami a legnagyobb durranás lett Buzz Aldrin űrhajós előadása óta (aki a második ember volt, aki a Holdra lépett Neil Armstrong után – a szerk.). Ez egy kis bepillantást ad abba, mekkora a feszültség a tudományos közéletben, s még a legmagasabb katonai szinteken is a téma kapcsán. Pedig aki beleolvas a könyveimbe, láthatja, hogy minden tényeken és adatokon alapul.

De ez a megközelítés egyszerűen nem népszerű. Nem szabad ilyen dolgokat mondani vagy feltárni. Ismeri a woke kultúra fogalmát?

Igen, ez egyre erősödő mozgalom Európában is.

Nos, az amerikai egyetemek most a woke fogságában vannak, különösen a humán tudományok, mint a történelem, társadalomtudományok és irodalomtudományok. Az én véleményem pontosan az ellenkezője annak, amit ők mondani akarnak.

Az egyik könyvében, amelynek címe Defenders of the West: The Christian Heroes Who Stood Against Islam, egy teljes fejezetet szentelt a magyar hősnek, Hunyadi Jánosnak, és még hét másik védelmezőnek. Mit gondol, mit tanulhatunk tőlük, ami ma is érvényes?

Nos, a lényeg az, hogy ezek jó történetek, és egyben tanulságosak is. A tanulság szerintem az, hogy ha megnézzük Európát abban az időben, az lényegesen gyengébb volt a muszlim világnál. Anyagilag, gazdaságilag és katonailag is gyengébb volt például az Oszmán Birodalomhoz képest, amely a korszak óriása volt. És mégis, abban az időszakban, amikor a Nyugat sokkal gyengébb volt az iszlámmal szemben, képes volt megállítani őket és ellenállni.

Miért?

Ma a Nyugat anyagilag erősebb és gazdaságilag fejlettebb a muszlim világnál, és mégis veszít, mert a Nyugatban nincs meg az a bátorság vagy vágy, hogy megvédje magát. Ez az egész a lélekről szól, nem feltétlenül az anyagi erőről, mert a Nyugatnak van anyagi ereje – és mégis elveszíti a pozícióit. Szétesik, elárasztják a migránsok, és így tovább. Tehát a könyvet végső soron egyfajta elmélkedésként vagy reflektálásként kell látni egy civilizáció túlélési és önvédelmi akaratáról. És ma úgy gondolom, hogy ez az akarat nagyrészt eltűnt – és nem feltétlenül önökre gondolok, mert Magyarországon él, de általában Franciaországra, Skandináviára, az Egyesült Királyságra és Németországra utalok. Úgy vélem, Kelet-Európában sokkal jobban kezelik ezt a kérdést.

Vagy – a kormányzati politikák függvényében – némi késésben vagyunk. De Kelet- és Közép-Európában is terjed az a gondolat, hogy „az iszlám nem probléma” és „az iszlám Európa része”. Azt gondolom, hogy ez a második állítás az elmúlt évtizedekig hamis volt, a középkori kereskedőcsoportokat kivéve. De miért ismételgetik ezeket az állításokat?

Ez az új narratíva, amely azt állítja, hogy nincsenek őshonos kultúrák, és hogy az iszlám régre nyúlik vissza Európában. Ez része annak az elképzelésnek, hogy az ábrahámi vallások közös alapot képeznek, a „mind egy család vagyunk” megközelítésnek. De ez alapvetően téves, és azok, akik így érvelnek, többnyire ateisták, nem keresztények. Ha valóban megnézzük a valóságot a modern korszak előtti időkből, a vallás mindenkit elsődlegesen meghatározott. Ez volt az első számú identitás, még a faji hovatartozás, bőrszín vagy etnikum előtt is.

Ellentétes volt, abszolút. Nem volt része Európának; azok pedig, akik ezt állítják, próbálják érvényesíteni a mai narratívákat, és valamiféle kontinuitást mutatni, amely valójában nem létezik.

Ez volt az egyik fő oka a kataklizmatikus összecsapásoknak és csatáknak, amelyeket a másik könyvemben, Sword and Scimitar címűben írok le, amely a tényleges csatákról szól (ellentétben az egyéni hősökkel). Az európai kontinensen állandóan zajlottak a dzsihád nevében végrehajtott portyák, még Izlandig is eljutva. De a muszlimok mindig a saját szokásaikat, saját kultúrájukat és saját világnézetüket hozták magukkal, amely a vallásukon alapult, és teljesen ellentétes volt a keresztény eszményekkel.

Még ha nem is tudják ezt, azt hiszik, hogy ezek az értékek univerzálisak, mindenki által vallott közös értékek. Nos, nem azok. És a muszlimok nem tisztelik ezeket, és soha nem is tették.

Talán az iszlám természete miatt kizárja a demokráciát – több opcióval, több véleménnyel, az egyet nem értés lehetőségével, és így tovább?

Az iszlám tanításai fekete-fehérek. Ha a szunnita iszlámról beszélünk, amit a muszlimok 90%-a követ, minden ott van a Koránban és a Szunnában/Hadíszban: „ez helytelen, ez helyes”, míg a nyugati liberális demokrácia árnyalatokat enged meg. Sokan azt gondolják, hogy amit az iszlám behoz, az csak újabb vélemények, új ötletek.

A „kulturális gazdagodás” néven ismert jelenség?

Igen, és sok naiv nyugati ember, akiknek már nincs erkölcsi kapaszkodójuk, még azt is elfogadhatónak tartják, amit az iszlám tanít és gyakorol. Például vannak olyan nyugatiak, akik nem látnak problémát a többnejűségben, a kényszerházasságban vagy a gyermekházasságban, amelyek mind megengedettek az iszlámban.

De valahogy az európai mainstream nagyon toleráns ezekkel a szokásokkal szemben. Miért van ez a tolerancia?

Vegyük például Kolumbuszt, aki valaha nagy hős volt az Egyesült Államokban; ma már úgy mutatják be, mint a leggonoszabb embert. Úgy gondolom, hogy a fehér emberek annyira át lettek programozva, hogy ösztönösen úgy érzik, ők – vagy legalábbis őseik – voltak a rossz fiúk. Ezért el kell tűrniük, amit mások tesznek, mert mások annyit szenvedtek tőlük. Most a Nyugat „fizet” ezért. Türelmesnek és toleránsnak kell lenniük, mert ezt érdemlik. Ez az érzés bizonyos mértékig tudattalan a nyugati emberekben. De ez az oka annak, hogy tolerálják ezt. Azt hiszem, a másik ok az, hogy annyira elnőiesedtek, hogy nem tudják, mit tegyenek, csak passzívan tűrnek. Mit fognak tenni? Fellázadnak és harcolnak? Ez ma nem valami „helyénvaló” nyugati férfi számára.

Mert ez „toxikus férfiasság”. Ez a passzivitás – mennyire kapcsolódik ahhoz, hogy a templomok mecsetté válnak, egyre kevesebb a hívő, és a keresztényeket áttérítik az iszlámra?

Számomra ez egyfajta anyagi tükröződése annak, amiről beszélünk, egy megnyilvánulása annak. Nemrég írtam egy cikket egy nagy amerikai templomról, amelyet olcsón adtak el muszlimoknak, akik mecsetté készülnek átalakítani, és az emberek dühösek voltak. De kinek a hibája? Nem hibáztatom a muszlimokat. Nem tettek semmi illegálisat. Ők törődnek a vallásukkal. Elmennek a mecsetbe. Imádkoznak. Megvettek egy helyet. És a katolikus egyház eladta nekik. Ez inkább a Nyugat tükröződése, mint az iszlámé. Az iszlám azt teszi, amit mindig is tett.

Olyan, mintha egy zebrát betennék egy oroszlán ketrecébe, és az oroszlán megöli és megeszi a zebrát. Kit hibáztatsz? Az oroszlánt vagy engem, az embert, aki a helyzetet előidézte? Ne haragudj az iszlámra – az csak betöltötte a rést.

Ahogy én látom, önök csak néhány kerítést állítottak fel, és meg is oldották a problémát.

És állítólag nem tudják megállítani őket, ami számomra érthetetlen. Tehát nyilvánvalóan a nyugati vezetés a probléma, és kisebb mértékben a lakosság is, mert ők is hasonlóak, igaz? Ezért gondolom, hogy ez az elsődleges ok. A muszlimok kiszámíthatóak – és az, hogy most ennyire megúszhatják a dolgokat, a nyugati politikák, nyugati engedékenység és nyugati beletörődés miatt van. Ezen kell változtatni – és akkor az iszlám kérdés magától megoldódik.

Ismeri Magyarországot vagy a közép- és kelet-európai országok bevándorlási politikáit?

Igen, úgy tudom, hogy olyan országok, mint Magyarország és Lengyelország arról híresek, hogy egy muszlim bevándorlót sem engednek be. Nullát.  De másokat, például ukránokat befogadnak, helyesen látva, hogy az ukránok jobban tudnak beilleszkedni, mint a muszlimok.

Sok cikket írtam Viktor Orbánról az évek során, talán már több mint egy évtizede, mert itt Nyugaton, Amerikában természetesen autoriter vezetőként ábrázolják őt. De amikor olvasom, amit mond, tetszik. Emlékszem Orbán egy kulcsfontosságú mondatára, amely valahogy így szól: 

Tehát szerintem hasznos dolog történelmi perspektívát nézni. És azt hiszem, ez az egyik oka annak, hogy olyan országok, mint Magyarország olyanok, amilyenek, mert valójában van friss tapasztalatuk az iszlámmal. A mohácsi csata után oszmán uralom alatt voltak, míg például Anglia nem tud semmit a muszlim megszállásról. Számukra egyszerűen naivitás kérdése: „Mi a baj a muszlimokkal?” De a kelet-európaiak, úgy gondolom, a közelmúltbeli tapasztalataik miatt egy kicsit óvatosabbak.

Nem tudom, tudja-e, de a nyugatiak által dominált Európai Unió még mindig bünteti Magyarországot, mert a magyar kormány állítólag nem bánik jól az illegális migránsokkal. Ez igazán érdekes logika a nyugati vezetők részéről.

Ismerem ezt. Hiányos kifejezéssel ezek az EU szankciói Magyarországhoz és Lengyelországhoz hasonló országokkal szemben a migráns kérdés miatt. Talán a megoldás az lenne, hogy egyáltalán ne legyenek migránsok, mert ha nincsenek, akkor az a kérdés is okafogyottá válik, hogy hogyan bánjanak velük.

Mit gondol: túl késő-e a nyugati országok számára, hogy megoldják ezt a problémát? Vagy van még esélyük?

Van esélyük, de rengeteg akaraterőre és elszántságra lesz szükség, ami szerintem hiányzik belőlük. Túl sok munka lenne, és rosszfiúnak tűnnének, amitől annyira próbálnak elhatárolódni. Sokkal könnyebb csak engedékenynek maradni, és tovább halogatni a problémát, hogy valaki más foglalkozzon vele, ami azt jelenti, hogy a probléma csak egyre nagyobb lesz. Ebben a politikusok jók. Az attól függ, melyik országról beszélünk. Közép- vagy Kelet-Európa megoldhatja kerítésekkel és falakkal, mondjuk. De mit tesznek azokkal a muszlimokkal, akik már ott vannak? Milliónyi migráns van, különösen Franciaországban, az Egyesült Királyságban, Svédországban vagy Németországban, ahol a vezetők túlságosan félnek attól, hogy a migránsokat hajókra tegyék és eltávolítsák őket.

Mi lesz ennek a vége?

Egyes nyugati országok progresszívebbek, mint mások, de a legrosszabbak azok, amelyeket már említettem. Ahogy én látom, a történelem során általában az történik, hogy az inga egyik végletből a másikba lendül. Amikor olyan emberekről hallunk, mint Hitler, a legtöbben ma nem értik, hogy ő nem a semmiből jelent meg. Sok tényező vezetett a felemelkedéséhez, rengeteg frusztráció. És úgy tűnik számomra, hogy most hasonló helyzetben vagyunk:

ami szomorú, mert ez olyan, mintha egy kuktában forralnál vizet, és nem engednéd, hogy a gőz kijusson, így az végül felrobban. Ezután lehetséges, hogy megjelenik valaki, akit a mai mércék szerint fasisztának, autoriternek vagy zsarnoknak neveznének – bár hasonló elnevezéseket már most is láthatunk a baloldalról –, mint egy szélsőséges válasz. Ez az egyik lehetőség. A másik lehetőség az, hogy minden megy tovább, ahogy most van, és a dolgok csak egyre rosszabbak lesznek.

Így néhány európai nemzet lassan felszívódhat, míg végül már semmi nem marad, amiért érdemes lenne harcolni; a demográfiai változások elvégzik a dolgukat, még erőszak nélkül is. Még a Pew Research kutatásai is azt mutatják, hogy 2050-re – ami már csak egy negyed évszázad – olyan helyek, mint Németország, 40-50%-ban muszlimok lehetnek, ami nyilvánvalóan már túl késő lesz.

Volt némi remény arra, hogy a muszlim embereket be lehet integrálni a nyugati társadalmakba. De látjuk, hogy még a második vagy harmadik generációs muszlimok – akik nem is túl vallásosak – radikálisabbak. Miért?

Ez az irónia. Általában a második és harmadik generáció radikálisabb, mint az első. A hitük vagy vallásuk összetűzésbe kerül a jelenlegi kulturális elvárásokkal, és úgy érzik, hogy egy nagyon istentelen, hedonista és vallásellenes társadalomban élnek, amelyet az utcákon részeg emberek, promiszkuitás, és például a genderideológia jellemez. Az ő szüleik és nagyszüleik, az első generáció, még valamivel ésszerűbb és konzervatívabb nyugati nemzetekkel találkoztak, legalábbis a mai mércékhez képest. Bizonyos mértékig be tudtak illeszkedni, miközben megtartották vallásukat; nem voltak összetűzések. De most, amikor szabad nyugati társadalmakban élnek, és próbálják betartani vallásukat, ez radikalizálhatja őket, mert gyűlölik, amit látnak. Beilleszkedés? Talán, amikor az őslakos európaiak kezdenek beilleszkedni a muszlimok közé, ami azt jelenti, hogy ők adják meg magukat a növekvő iszlám dominanciának, a saría törvényeknek, és a többinek.

Néhányan még az iszlámra is áttértek.

Mint említettem, az iskolák, főiskolák, a hírszoba és Hollywood miatt a nyugatiak azzal a gondolattal nőnek fel, hogy a kereszténység a legrosszabb dolog, ami a világgal történt; sok ember keresztény ősökkel, akik ma már ateisták, és megvetik az elődei teljesítményeit.

A kereszténység képét annyira megmérgezte a tömegmédia, köztük Hollywood, azzal, hogy álszent, autoriter, sőt perverz öreg papokat ábrázolnak, és sok ellenszenves keresztényt a filmekben. Ezek az ötletek évtizedek óta keringenek, és mérgezik az emberek felfogását, úgy gondolom. A tömegmédia ugyanezt támogatja, még a jobboldali mainstream médiában is: ők a „kontrollált ellenzéket” képviselik.

És mindaz, ami ezen kívül esik, „szélsőjobbnak” nevezik.

Valószínűleg ők a legpontosabb és legőszintébb legitim kifejezései az érzéseknek. De ők is a leginkább démonizáltak, ami persze érthető – mert valójában őszinték. Amerikában természetesen náciként ábrázolják őket, akik tele vannak gyűlölettel és rasszizmussal. És ez nem csak a média: az agymosás már az iskolákban elkezdődik – nem is beszélve a szándékos genderzavarról a diákok körében, és azokról, akiket megbüntetnek, ha valakit „misgenderelnek”, vagyis rosszul azonosítják a nemét ahhoz képest, aminek ő érzi magát – de ez már egy másik szomorú történet.