Miért van az, hogy Ausztriában a gleccser mellett már csadoros nők jönnek szembe?

Nyitókép: MTI/EPA/Erdem Sahin

Van egy kis baráti társaság, akikkel minden nyáron elmegyünk valahová túrázni. Megmásztuk mi már együtt a Hargitát, a Csíki-havasokat, de a Magas-Tátrát is, idén nyáron pedig úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk oda, ahol 2019-ben voltunk: az osztrák Alpokba. Festői táj, sötétzöld fenyőerdejeivel, felhőkbe és néhol hóba burkolódzó hegyeivel, sokhelyütt háborítatlan természetével.

Ugyanott volt a szállásunk, mint anno, több túraútvonal is megegyezett, ám két jelentős változás mindenkinek szemet szúrt:

Persze, ez csak egy kis csapat túrázó megfigyelése, teljesen szubjektív, szemernyit sem objektív. Ott, ahol anno – öt éve – még fiatal és középkorú osztrákok rótták az Alpokat a helyi kalandvágyó nyugdíjasok mellett, onnan eltűntek a fiatal osztrákok.

Természetesen nem tűntek el a fiatalok, csak megváltoztak. Felváltotta őket az apa+anya duó, esetleg az apa+anya+csecsemő trió a városokban, apuka pulóverben, pólóban, csecsemő babakocsiban

Persze, ezt azzal is lehet magyarázni, hogy Ausztria azon részén túrázgattunk, ami a legközelebb van Németországhoz, s talán onnan jöttek át látogatóba, „turistáskodni”. Talán. De még ha így is van, nem sokkal rózsásabb a helyzet.

Hol vannak az osztrák gyermekek? Hol vannak az osztrák családok? Öt év alatt átadták volna a stafétát?

Az alpoki túrázás még a nyár közepén volt, akkor még nem tudtuk, hogy nem sokkal később három teltházas Taylor Swift koncertet is le kell majd mondaniuk a szervezőknek Bécsben, mert pár fiatal pillanatok alatt radikalizálódott, és iszlamista terrorakciót akartak végrehajtani. A túrázás során azt sem tudtuk, hogy Nagy-Britanniában egy ruandai származású tizenéves meggyilkol majd 3 kislányt és nyolc másikat megsebesít egy kifejezetten hat és tizenegy év közötti gyerekeknek szánt foglalkozáson. De azt se tudtuk, hogy az idei – eddigi – 32 hét alatt 35 lövöldözés történik majd Brüsszelben, Európa kinevezett fővárosában.

És így múlik el Európa dicsősége.

Már csak az a kérdés, hogy mi milyen világot adunk tovább. A szomszédunkban háború dúl, az Európai Unió ledobta magától azokat az alapelveket, amelyekért megszületett, a nyugati világ elfelejtett közvetítőnek lenni – ezt is nekünk kell már csinálnunk –, s közben napról napra érezzük, a Nyugat, a nagy Nyugat, Amerikától Európáig, szépen, lassan elveszti az irányítást. Már nem a Nyugat alakítja a világ menetét, legoptimistábban szemlélve is csupán reagál. De néha azt is pokolian lassan. 

Lefoglal minket az, hogy a legalapvetőbb, legtermészetesebb dolgokon, szó szerint axiómákon vitatkozunk: hogy mikor nő a férfi, mikor férfi a nő, mikor család a család, mikor élet a halál, s közben nem vesszük észre, hogy a világ elrohan(t) mellettünk. Mert félreértés ne essék, a gleccser melletti csadoros nő is az elrohant világ lenyomata. Ahogy a lemondott Taylor Swift-koncertek is azok. Szintúgy az, ami most Nagy-Britanniában történik és az is, ami Brüsszelben. Sok tény van itt, amiből tanulnunk kellene.

***