Olimpia, 2024, Párizs: Szűz Mária óriási hologramként emelkedik a város fölé, majd szózat hangzik – „Én vagyok a szeplőtelen fogantatás”

(Nyitókép: képernyőfotó)

Érdemes felidézni

„Ha nem lenne a Momentum, ötvenhét nap múlva olimpia lenne Budapesten.”

Hát igen,

Esőisten siratta Mexikót… illetve Európát.

Az a helyzet, hogy gyűlölöm a nagy sportesemények megnyitóünnepségeit, semmi közük a rendezvényhez, többnyire dögunalom, és az ember a versenyekre kíváncsi, az atlétára, a kézilabdázóra, a pontokra, gólokra, másodpercekre, nem valamiféle kulturális önmegvalósításra. Mi lenne, ha a Bayreuthi Ünnepi Játékok megnyitóján,

utána a puccos közönség megtekinthetné a nehézsúlyú boksz két kiválóságának összecsapását, majd a női felemás korlát világbajnoka mutatná be gyakorlatát. Vagy a pesti Erkel-színházban

Szóval nem néztem a megnyitót, de a teraszra ki-bejövet azért láttam belőle, mert a legkisebb fiam bekapcsolta az okostévét. Igaz, a nyárra vett harmincnapos internet éppen a magyar hajó elhaladásakor fagyott le, de azért a nőies férfiak, nőietlen nők, kék színű törpék, értelmezhetetlen kövér és szakállas hölgyek zavarba ejtő látványa alól én sem tudtam teljesen kivonni magamat. A későbbi reakciók aztán megerősítették, amit gyanítottam, hogy ti.

Tudjuk, Franciaország a haladás, az avantgárd, a divat, a magamutogatás, röviden: a polgárpukkasztás hazája. Csakhogy ezekben a fura nemi identitású ugrabugrálókban és kereszténységet gúnyoló performanszokban semmi egyedi, semmi vakmerő, semmi polgárpukkasztó nincsen. Ez ugyanis maga a mainstream, az Európai Parlamenttől az Eurovíziós Dalfesztiválig, az amerikai Demokrata Párttól a német zöldekig, a Netflixtől az Oscar gáláig, George Clooneytól Taylor Swiftig.

A meglepetés, az igazi avantgárd az lett volna, ha egy kis történelmi bemutatót tálalnak fel Gallia históriájából: Martell Károly Poitiers-nál tönkreveri a mórokat; lovas attak a Trocadero és a Mars mező között, potyognak az arab statiszták a Szajnába, nem is kellett volna messzire menni a szereplőválogatásnál. Következő jelenet: az Orléans-i Szűz vezetésével legyőzik az angolokat, III. Károly udvariasan mosolyog a látványos elemeket felvonultató produkció közben. Aztán a lourdes-i barlangot látjuk, egy helybéli kislány személyesíti meg Bernadette-et, ezalatt

Na, ez polgárpukkasztó lett volna, vagány, a francia gloire igazi fénye, és még nekünk is tetszett volna. Legfeljebb a Telex nyafoghatna, hogy a franciák ezzel a kétezer éves kereszténységgel meg hat-hétszáz vagy ezerháromszáz éves diadalokkal retróznak egy jó kis genderkedés helyett.

De hát nem így lett; bejött a papírforma, és a sport ürügyén már megint a szivárványos karszalagok és térdeplések kioktatása, beteg népnevelése zajlik.

„Ez annyira igaz, hogy sírva fakadok”, írja egyikük kommentben. Ismerős számunkra a kétezres évek közepéről, amikor a szemkilövő vethette oda nekünk pökhendien: „This is Hungary, el lehet menni, ha nem tetszik.”

Hogy mostanra mennyire más szelek fújnak, azt a miniszterelnök röviden, udvariasan, de velősen így fogalmazta meg: „Minden nemzetnek joga van ahhoz, hogy megmutassa saját magát. Hát, ezt láttuk!”

Egyébként, ha mindenáron politizálásra akarjuk felhasználni az olimpiát, fel lehetne vetni a francia Coubertin báró gondolatát: „A béke vagy te, Sport”. Amiképpen már az ókori Hellászban is szünetelt a gyilkolászás az olimpia idején,

ami vicces, hiszen az USA nem járt így Vietnám napalmozása, Irak lerohanása vagy Jugoszlávia bombázása idején. Mégiscsak furcsa, hogy a százötvenmilliós Oroszország hajóját hiába keressük azon a felvonuláson, ahol Saint Vincent és a Grenadine szigetek éppen olyan öntudatosan lengetheti zászlaját, mint Amerikai Szamoa vagy Puerto Rico,

A megnyitónak sikerült leképeznie azt a szituációt, ami a Nyugatnak hála mára viszonylag egyszerűen osztja két részre a világot: vannak a normálisok és a nemnormálisok. (Kicsit olyan, mint a hazai politikai paletta ellenzéki definiálása: valaki vagy Orbán, vagy Nemorbán.) Mintha az egész francia kultúra egy nagy Charlie Hebdo volna:

Néhány napja derült ki, hogy a belgák nem tudják garantálni az izraeli futballisták biztonságát, ezért a belga-izraeli focimeccset sem képesek megrendezni; kiadták alvállalkozásba a magyaroknak, mert abban mindenki egyetértett, hogy nálunk nem fenyeget az a veszély, mint Brüsszelben.

Az izraeli sportolók például nálunk vethetnének gerelyt. A Szajna helyett úszhatnának a versenyzők a sokkal tisztább Balatonban. Sőt, itt akár az orosz sportolók is játszhatnának, mondjuk a kézimeccseiket a Veszprém Arénában, a vízilabdázóik meg mehetnének a Margitszigetre. A csoportellenfelek ideröpködnének arra a néhány meccsre, a mai világban ez nem nagyobb utazás, mint amit a dugóban a szállásuktól a párizsi helyszínig megtesznek.

És akkor valóra válhatna a Momentum rémálma is, mégiscsak lenne Budapesten egy kis olimpia…

***