A kormánypárt harcolni tud de együttműködni nem, és ennek mi isszuk meg a levét

„Érthető, hogy bizakodóan igyekezett fogalmazni a magyar miniszterelnök, de a tényleges helyzet sajnos nem ez: Visegrád fontos, de nem él. A közép-európai országok együttműködése újra üres formalitássá vált, hiszen a mostani prágai találkozón is elmaradt a közös fellépés. Egyetlen egy fajsúlyos politikai ügyben sem sikerült egységes álláspontot kialakítani. Nincs tehát most olyan közös érdek, ami megalapozná e négy ország együttműködését.

Pedig lenne értelme az együttes akaratnak. Az Orbán-kormánynak 2010 után kézzelfogható külpolitikai sikereként jelent meg a V4-ek koordinációja, amelyben Magyarország meghatározó szerepet játszott. Örömmel nyugtáztam ezt az eredményt, hiszen régóta fontosnak tartom a Közép-Európa-gondolatot és biztos vagyok benne, hogy számtalan történelmi, gazdasági és kulturális szál köt össze minket. Bibó Istvánnal, Czeslaw Milosz-sal, Milan Kunderával, Vacláv Havellal és Göncz Árpáddal együtt meggyőződésem, hogy létezik olyan sajátos identitás, amely csak erre a régióra jellemző. Egy államot alkottunk valaha Osztrák-Magyar Monarchia néven, és mindannyian szenvedtünk Moszkva elnyomásától, amely a kommunizmus köntösében jelentkezett.

Miniszterként éreztem én is a ’90-es évek derekán, majd a 2000-es évek második felében, hogy az udvariassági gesztusokon túl szinte lehetetlen fontos, konkrét ügyekben megállapodni a partnereinkkel. A csehek a nyugat részének szeretnék látni magukat, és sokszor ballasztnak tekintik a »közép-európázást«. A lengyelek nagyhatalomként tekintenek önmagukra és az USA-t tartják elsődleges partnerüknek. A szlovákok pedig gyanakodva méregetik a magyarokat és a cseheket egyaránt. Időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy mindenkiben megérlelődjön az a gondolat, hogy nemcsak közös múlttal rendelkezünk, hanem léteznek közös érdekeink is. Ráadásul együtt sokkal többet tudunk elérni, mint külön-külön.”

Fotó: Peter Schulz