Az Unió 27 dörzsölt csúcspolitikusa közül egyedül Orbán Viktor volt az, aki legalább elment a falig – most akkor ki is van itt „becsicskulva”?

Önéletrajzi okokból úgy alakult, hogy ifjúságom adott pontján egy ormótlan brüsszeli irodaépületben találtam magam, egyebek mellett azon nemes feladattal, hogy háttértámogatást nyújtva segítsem mindenféle kölcsönösen előnyös alkuk létrejöttét. Hogy konkrétan mi volt a magyar érdeket érintő kérdés az adott szituációban, már nem tudom, de az máig bevésődött, amikor a cél eléréséhez egy francia tengerentúli megye banánkereskedelmén át vezetett az út – azzal kapcsolatosan kellett valamit nagy erőkkel elérni, hogy cserébe három lépéssel és két másik közbenső egyezséggel később a franciák rábólintsanak egy egyébként szintén nem világrengető, de magyar szempontból valamiért vonzó előterjesztésre.

aminek különösebb tétje nincs, stresszfaktora közel zérus, és aminek kimenetele lágy fuvallatként sem érinti az aktuális forintárfolyamot. Mégis micsoda szövevényes, ámde a nagyközönség számára (át)láthatatlan érdekérvényesítési harcok rejlettek már ott is az egyes határozatok mélyén.

Nem nekem való vidék ez – gondoltam akkor az efféle kimerítő élmények után, az olykor este tízig tartó folyamatos (többnyelvű) koncentrálás végén, és az értékes tapasztalatokat megköszönve már álltam is tovább.

Viszont az élmények újra és újra bevillannak,

(bezzeg ő eleve egy sillabuszból leső stréber csicskát küldött volna a tárgyalóasztalhoz, mármint ahhoz, amelyikhez egyáltalán oda méltóztatnák hívni a Bölcs és Jeles Nagyok), egy másik tábor pedig az első szalagcímtől kétségbeesik, amiért a miniszterelnök ilyen „ostoba fajankó”, hogy ennyire könnyen feladja. És amiért „egy az egyben” úgy táncol – úgymond –, ahogy ők fütyülnek.

Kész, ennyi volt, a mi érdekeinket már senki nem védi, senkire nem számíthatunk, az életben nem szavazok többet, az bizonyos – érkeznek ilyenkor első felindulásból a határozott fogadalmak, maximálisan szembemenve a „nix ugribugri” intéssel.

Hogy egy kettős választás előtt néhány hónappal direkt magára haragítaná szavazóinak egy részét, ha lehetőség kínálkozna arra is, hogy ezt semmilyen dimenzióban ne tegye. Az egy megkapóan romantikus elképzelés, hogy Magyarország egyedüliként vétózik, majd hátradől, élvezve a nyugalmat s a csöndes gyarapodást, hogy más nemzetek irigykedve figyelhessék, mennyire jól jár az, aki mer nemet mondani a brüsszeli (vulgo washingtoni) elvárásokra – csak kár, hogy ez nem az az univerzum.

Az már jogosabb érv lenne, hogy sag schon, inkább ne kapjuk meg a nekünk járó pénzeket, inkább álljon be a forint fixen 400 forint fölé, inkább jöjjön egy újabb recesszió, és szükség esetén inkább vállaljunk szuverenitási szombatot, hatnaposra növelve a munkahetet, de az ukrajnai feneketlen kútba egy fillért se, még állítólagos közalkalmazotti bérekre se;

A 99 százalék által kifejezett óhaj az volt, hogy „ne fizessünk többet Ukrajna támogatására, amíg a nekünk járó pénzt nem kaptuk meg” – ami sajnos simán jelenti azt, hogy ha viszont megkaptuk, kezdeményezhető az utalás. Egy részét pedig a konzultáció kezdete óta már meg is kaptuk, ez az igazság – hogy befut-e a legutolsó cent is, azt persze majd meglátjuk, de nehéz lenne nem észrevenni, hogy a mostani dokumentumba kifejezetten belekerült egy hivatkozás azon elfeledett 2020-as határozatra, amely szerint a tagállamoknak járó pénzek ki nem fizetése esetén „bizonyítani kell, hogy a jogsértések és az Unió pénzügyi érdekeit érintő negatív következmények között elégséges közvetlen ok-okozati összefüggés áll fenn”.

Lehetünk szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy ettől majd (végső esetben az Európai Bíróság előtt) haptákba vágja magát az uniós intézményrendszer és többé elő nem hozakodik elő az LMBTQ+ jogokkal, de hogy beillesztődött a szövegbe ez a magyar érdekeket védő kitétel,

Mint ahogy csudálatosképpen az is belevarázsolódott a tanácsi szövegbe az Ukrajnának megszavazott támogatás és hitel tényleges kifizetésének feltételeként, hogy az ország a jogállamiság mellett garantálja a kisebbségekhez tartozók jogainak tiszteletben tartását. Természetesen itt is dőreség lenne nagyobb összegeket tenni ezen előírás maradéktalan érvényesülésére, de hogy Magyarországnak lettek bizonyos hivatkozási alapjai, az talán vitathatatlan.

Különösen, mivel az Európai Tanács ülésén elfogadott szövegben

Ott tülköltek Brüsszel közepén a belga, francia, spanyol, portugál és olasz gazdák – felvetette erre valamely tekintélyes alapító tagállam, a Magyarországénál messze nagyobb súlyával, hogy az 50 milliárd euróért cserébe a gabonájukat és a csirkéjüket vigyék az ukránok légyszi máshova? Vagy legalább foglaljuk bele a feltételrendszerbe, hogy az uniós piac zavarai esetén a mezőgazdasági termékek behozatala ismét korlátozható?

Nem úgy tűnik.

Itt vagyunk 448,4 millióan uniós polgárok, ebből elvileg gondosan kiválasztottunk 27 dörzsölt politikust, hogy képviselje az érdekeinket, erre egyetlenegy akad, aki legalább a falig elmegy.

Ha bárki, de tényleg bárki úgy érzi, hogy jobban csinálná, karakánabbul érvényesítené a népakaratot, szívósabban verné át a falat úgy, hogy az lehetőleg egyetlen embert se temessen maga alá, az már ma gyűrje fel az ingujját és jelentkezzen munkára, egész Európa hálás lesz érte.

Amikor egyébként a napokban a Financial Times vázolta, mire is számíthat a magyar gazdaság, ha a miniszterelnök a demokratikus felhatalmazásának megfelelően él az őt megillető vétójoggal,

Hiszen Orbán kezdte az egészet „a magyar gazdaság alapjainak aláásásával” – kiáltott fel (bezzeg a görög gazdaság fundamentumai!). Magyarul: naná, hogy létezik ilyen terv, naná, hogy pénzügyi blokád alá vennék az országot, de mit hisztiznek ezek, hát akció – reakció. Amivel Verhofstadt barátunk újfent teljes mértékben ellentmond annak az ócska mentegetőzésnek, hogy ők semmiképpen nem a magyarokat úgy általában akarják büntetni, semmiképpen nem az országot bántanák, hanem kínos precizitással a magyar kormányt.

Ettől függetlenül akár nevezhetjük csicskaságnak is azt, amikor

hanem inkább bizonyos feltételekkel rábólint arra, hogy az EU minden egyes polgár nevében utaljon át 2027-ig évi 28 eurót Kijevnek a közigazgatás működtetésére. Csak akkor keressünk egy másik terminus technicust például arra, hogy mindeközben a görög kormány újabb ukrajnai fegyverszállítmányról állapodott meg Antony Blinkennel, úgy, hogy egyébként a görögöknek még a magyaroknál is nagyobb aránya, 59 százaléka ellenez teljes mértékben minden efféle ügyletet.

(Nyitókép: Zoltán Fischer/Miniszterelnöki Sajtóiroda)