Latin-Európa és a germánok tömegével fordulnak a jobboldalhoz, máshol a helyzet ellentmondásosabb. Körképünk az európai jobboldal helyzetéről 2024 kezdetén!
Nem volt még olyan régen az a világ, amikor az Európai Néppárt volt az érdemi európai politikai erők legjobboldalibbika, s aki tőlük jobbra állt, az – a brit torykat leszámítva – leesett.
Ehhez képest ma úgy vethet számot az európai jobboldal a 2023-as évével, mint a nagy európai politikai táborok egyike: az Európai Konzervatívok és Reformerek, az Identitás és Demokrácia, illetve a Fideszhez hasonlóan körülöttük lebegő alakulatok ma az EU hat országában (Finnország, Svédország, Szlovákia, Olaszország, Csehország, Magyarország) vannak kormányon, utóbbi háromban kormányfőt is adnak, további kettőben (Hollandia, Lengyelország) megnyerték a választásokat, számos másikban (Franciaország, Ausztria, Belgium) állnak a közvélemény-kutatások élén,
és a Néppárttal együtt már nincsenek is olyan távol a többségtől az Európai Parlamentben.
Mutatjuk, mire jutott az idén Európa jobboldala!
Az Identitás és Demokrácia (ID) frakcióhoz tartozó Matteo Salvini olasz miniszterelnök-helyettes december 3-án, Firenzében rúgta be az európai jobboldali kampánygépezet motorját, és az Európai Parlament – egyelőre – legnagyobb jobboldali delegációnak vezetőjeként kiadta a jelszót is: centrodestra. Salvini célja az olasz kormány mintájára egy akolba terelni az Európai Néppárt (EPP), az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR), valamint az ID pártjait, hogy együtt az Európai Parlamentben többséget alkothassanak a szocialistákkal, zöldekkel és liberálisokkal szemben.
Az EP mostani összetétele mellett erre matematikai értelemben sincs semmiféle esély,
a jobboldal mindenhogyan számolva kisebbségben van – de jövő nyártól ez megváltozhat.
A POLITICO Poll of Polls közvélemény-kutatási átlaga szerint az EPP, az ECR és az ID most éppen 333 mandátumot szerezne az EP-ben, ami szűk kisebbség. Az Europe Elects november végi mandátumkalkulációja viszont mutat utat a többséghez: szerintük a három frakciót alkotó többség 323-360 mandátum közé várható, azaz a többség elérhető, de ebbe még beleszól még az is, hogy a Fidesz addigra talál-e frakciót, illetve hogy hova állnak az új, kelet-európai nacionalista erők, mint a lengyel Konföderáció, a bolgár Újjászületés vagy a Románok Egységéért Szövetség (AUR).
Miközben Matteo Salvini az összeurópai jobboldal megszervezésén fáradozik, az ő élete sem egyszerű. Miközben az olasz jobboldal összességében egyáltalán nem amortizálta le magát bő egy év kormányzás alatt, Salvini pártja, a Liga csak stabilizálni tudta magát a Mario Draghi-féle egységkormányba való belépés jelentette masszív hitelességvesztés után, érdemben nőni nem tudott. Giorgia Meloni és az Olaszország Testvérei (FdI)
annak ellenére vezetnek az olasz közvélemény-kutatásokban betonbiztos 29 százalékkal,
hogy kormányzásuk tartalma udvariasan fogalmazva is csak részlegesen van átfedésben a kampányígéretekkel.
Úgy tűnik, az olaszok értik: országuknak szüksége van a bődületes méretű, 77 ezer milliárdos, a komplett magyar költségvetésnél majdnem kétszer nagyobb uniós helyreállítási pénzkötegre, ennek gördülékeny folyósításához pedig az embernek külpolitikailag valamelyest meg kell húznia magát.
Meloni épp ezt is teszi: a tavaly még az olasz demokrácia összeomlása miatt aggódó Joe Biden azóta Meloni oldalán mosolyog a Fehér Házban, és azt mondja, „barátok lettünk”, s ugyanez olvasható ki Ursula von der Leyen, Olaf Scholz és Emmanuel Macron széles mosolyából, mikor Meloni közvetlen közelébe sodorja őket a sors. Az olasz miniszterelnök rengeteget finomított a migrációs politikáján, kemény határvédelem helyett az afrikai országok lefizetésére és az eddig Olaszországba érkezett migránsok szétosztására tesz, egy szót sem szól a szankciók ügyében, kilépett a kínai Övezet és út programból, és küldi a fegyvereket Ukrajnába, mint a kisangyal.
A kalkulus egyszerű: a vonalas atlantista, a brüsszeli fősodor számára legalábbis eltűrhető külpolitikával igyekszik Olaszország átalakításához szabad kezet szerezni.
Ez pedig gőzerővel folyik, mégpedig a jobboldali szívnek kedves irányban: Meloniék szép csendben kilőtték a Közép-Európa legfejletlenebb régióival egy szinten álló Dél-Olaszországot dologtalan tunyaságban tartó alapjövedelmet, vállalkozóbarátabbá tették az adórendszert. Külpolitikailag jelentéktelen, de Olaszország számára szimbolikus ügyekben még hajlandó is volt Brüsszellel konfliktust vállalni: tüchtig kis kampányt húzott fel arra, hogy a helyreállítási pénzek egy részéért cserébe az Európai Bizottság megszüntetné az olasz kisvállalkozók monopóliumát az olasz tengerpart strandjainak üzemeltetésére.
S eközben olyan médiapolitikát is csinál, amit Budapestről is öröm nézni:
az olasz köztévét, a RAI-t néhány jól irányzott személycserét követően most már csak „Tele-Meloniként” emlegetik,
ahogy az sem árt, hogy a júniusban elhunyt veterán pártvezér, Silvio Berlusconi kereskedelmitévé-birodalma is aládolgozik a jobboldali kormánynak.
Számít még egyáltalán, hogy áll Franciaországban Marine Le Pen egykori pártja, a Nemzeti Tömörülés, melyet ma már Le Pen választott örököse, Jordan Bardella EP-képviselője vezet? Gondolhatnánk akár azt is, hogy nem igazán. Az elnöki rendszerű Franciaországban már többedik alkalommal derül ki, hogy hiába a jobboldal az ország legnagyobb kisebbsége, ez azért még mindig kisebbség.
„Nem-Le Penre”, bárki is lenne az, még a legrosszabb körülmények között is mindig egy kicsivel többen szavaznak, mint Le Penre, így
a francia jobboldal az egyik legnagyobb francia parlamenti frakció birtokában is távol van a főhatalomtól.
Európai szempontból ugyanakkor egyáltalán nem jelentéktelen fejlemény, hogy az alkotmány szerinti utolsó elnöki ciklusában népszerűtlen döntéseket is bevállaló Emmanuel Macron pártszövetségének zuhanásával párhuzamosan kilőtt a Nemzeti Tömörülés, s a tavaly júliusi 18 százalék után ma már 28 százalékon állnak, s mellettük ott van az Éric Zemmour (és Le Pen unokahúga, Marion Maréchal) által vezetett Visszahódítás párt 5 százalékon.
Ez a 33 százalék az elnökválasztáson, úgy tűnik, szinte mindegy – európai szinten viszont az európai jobboldal megcáfolhatatlan vezető erejévé fogja tenni a francia jobboldalt, amely az egyik legnagyobb és legbefolyásosabb, 79 mandátummal bíró tagállam EP-helyeinek harmadát viheti el, messze többet, mint 2019-ben, amikor még 23 százalékon állt.
Salvini vezetői napjai véget érhetnek, a jövőre átalakuló európai jobboldalon Giorgia Meloni mellett a franciák fogják fújni a passzátszelet.
Mögöttük pedig ott sorakozik Latin-Európa többi jobbos pártja: az idén júliusi választásokon 2,7 százalékos szavazatvesztéssel gyöngélkedő, de még így is stabilan 12 százalék fölötti spanyol Vox, illetve a latin-európai jobboldal új csillaga, André Ventura és a portugál Elég! párt, amely 16 százalékos eredményével, Portugália harmadik legerősebb pártjaként jövőre vonul majd be először az Európai Parlamentbe.
Régen nem csengett volna túl jól az ilyesmi, most viszont elemzői közhellyé vált: az európai jobboldal aranytartaléka a tág értelemben vett német nyelvterület, amely minden nehézség nélkül megduplázza, vagy még annál is jelentősebb mértékben növeli majd a jobboldali EP-mandátumokat.
A leglátványosabb sikersztori az Osztrák Szabadságpárté (FPÖ), amely
zseniálisan érzett rá az osztrák közvélemény rezdüléseire az elmúlt évek minden fontosabb ügyében,
így ma 30 százalék körüli népszerűségével fölényesen vezeti a közvélemény-kutatásokat.
Sikerüknek számos forrása van: egyrészt visszahullott az osztrák mainstream pártjaira a komikusan szigorú covid-kezelés, melynek keretében például a bécsi tömegközlekedésben egészen tavaly nyárig (!) FFP2-es maszkot kellett hordani, s a lakosság emlékezett arra, hogy melyik párt szólalt fel ez ellen egykor a leghatározottabban. Emellett Ausztriában is beértek az illegális migrációval szembeni túl puha politika gyümölcsei, amely az ebben a témában régóta hiteles FPÖ felé terelte a szavazókat – s akkor az ölükbe hullott az orosz-ukrán háború, amelyben voltaképpen egyedül képviselik átélhetően az osztrák választóknak oly fontos semlegességet. Az infláció és a kormányzó Osztrák Néppárt (ÖVP) belső problémái csak tetézik a helyzetet – ráadásul az osztrák választók pontosan tudják, hogy az FPÖ nem olyan elszigetelt, mint Németországban az AfD, így a rájuk leadott szavazatokból gond nélkül kisülhet koalíció akár a Néppárttal, akár a szociáldemokratákkal.
Az Alternatíva Németországnak (AfD) helyzete egészen más: ők nem azért erősödtek messze 20 százalék fölé, mert különösebben jól politizáltak volna,
hanem a német kormánykoalíció kritikán aluli teljesítménye és a CDU ellenzéki munkájának hiteltelensége miatt.
Míg a pártban továbbra is dúl a polgárháború a radikálisabb, egyben messze sikeresebb keletiek és a fokozatosan visszaszoruló, mérsékeltebb nyugatiak között, a migráció és a háború félrekezelése Németországban egyszerűen annyira a politikai elit körmére égett, hogy a lakosságnak még változatlanul rossz állapotában is megfelel az AfD.
Mindez az idei tartományi választásokon is látszódott: bár csak volt nyugatnémet tartományokban tartottak idén választásokat, Hessenben 5,3 százalékot erősödve 18, Bajorországban pedig 4,4 százalékot javulva 14,6 százaléknyi voksot kapott a párt – mindezt úgy, hogy a sör, az Audi és a BMW hazájában egy másik, szintén erősödő, 15,3 százalékos formáció is ott áll az Európai Néppárttól jobbra.
Mindeközben pedig a majdnem németül beszélő Hollandiában is csillag született,
a novemberi választásokat 23,5 százalékkal, népszerűségét megduplázva nyerte meg Geert Wilders Szabadságpártja (PVV), s esetében az sem lehetetlen, hogy végül talál majd koalíciós partnereket. Az FPÖ 16, az AfD 11 százalékos 2019-es eredményével, a PVV pedig egyáltalán nem szerepel az Európai Parlamentben – ha a jelenlegi közvélemény-kutatási eredmények egy fél évet még kitartanak, Germán-Európa lesz az európai jobboldal növekedésének legintenzívebb motorja.
A 2010-es évek végén az európai jobboldal előretörésének elsődleges helyszíne Közép-Európa volt: a magyarországi Fidesz népszerűsége 2010 óta töretlen, de győzött, majd újraválasztást nyert a legfontosabb közép-európai országban, Lengyelországban is a jobboldali Jog és Igazságosság, s a V4-ek fénykorában e két mozdony mögé takart fel Szlovákia névleg szociáldemokrata és Csehország névleg liberális kormánya.
Mostanra jó pár év kormányzás után inkább stagnálást mutatnak a közép-európai jobboldali mozgalmak, mint konjunktúrát.
Csehországban Petr Fiala ECR-os Polgári Demokrata Pártját (ODS) egyfajta cseh CDU-vá szelídítették a velük összefogó Zöldek, a Kalózpárt és a polgármesterek pártja, ráadásul nekik kellett idén és nekik kell jövőre is masszív megszorításokat eszközölni a magyar mellett az egyik legsúlyosabb inflációtól sújtott cseh költségvetésben. Jön viszont fel a japán származású, szókimondó elnökéről, Tomio Okamuráról híres Szabadság és Közvetlen Demokrácia (SPD).
A Fidesz-KDNP már a 2019-es EP-választáson is népszerűsége csúcsán volt, a magyar EP-helyek több mint felét szerezte meg egymagában, jelentős növekedésre már nincsen tere, de e kiváló eredmény megismétlése reális cél lehet.
A lengyel jobboldal ugyanakkor törve nem, de megfogyva néz 2024 elé.
A PiS 35,4 százalékos szavazataránnyal megnyerte ugyan az októberi választásokat, de 8,2 százalékos, az EU-s pénzek, az abortusztörvény, az állatvédelem és a vidéki szavazók egy része számára tökéletesen érthetetlen Ukrajna-politika miatti vérveszteségük a kormányalakítást már nem engedte számukra.
Felnőtt viszont tőlük jobbra egy helyét kereső jobbos párt, a Konföderáció, amely társadalmi ügyekben a PiS-szel egy gyékényen árul ugyan, de a gazdaság- és külpolitikáról gyökeresen mást gondol.
Közép-Európában viszont a kisebb jobbos pártok élik reneszánszukat: a szeptember végi szlovák választáson Robert Fico koalíciójában ismét kormányra került az 5,6 százalékkal a parlamentbe újra bevonuló Szlovák Nemzeti Párt (SNS), tömegesen vándorolnak át a stagnáló gazdaságból és az elmúlt évek permanens kormányválságából kiábrándult bolgár választók az Újjászületéshez, és Romániában is az AUR kezd a jobboldali protestszavazók utolsó mentsvárává válni.
Ezen új erők ugyanakkor még keresik a helyüket az európai jobboldalon –
s a magyarellenes AUR a Fidesz frakcióválasztása szempontjából is kényes kérdés, csak remélni lehet, hogy az SNS-hez hasonlóan a viszony idővel velük is rendeződni tud.
Európa nordikus országaiban most tört át az üvegplafon: a korábban kirekesztett, xenofóbnak, rasszistának tartott migrációellenes jobboldali pártokhoz mind a választókat, mind a politikai aréna többi szereplőjét közelebb hozták a tömeges migráció áldatlan következményei. Így aztán tavaly Svédországban Ulf Kristersson mérsékelt kormánya mellé elszegődtek külső támogatóknak a Svéd Demokraták, Finnországban pedig az Igazi Finnek be is léptek Petteri Orpo jobbközép kormányába.
A kormányzati felelősség – illetve a svédek és finnek Oroszországtól való félelmét előhozó orosz-ukrán háború – temperáló hatása miatt ezekben az országokban
masszív jobboldali fordulat a migrációs szabályozások szigorodásától eltekintve nem következett be,
a jobbos pártok viszont továbbra is rendkívül népszerűek, így 2024-ben rájuk is számíthat növekedési forrásként az európai jobboldal.
Nyitókép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán
Az elemző szerint Washington után most „egy olyan ponton vagyunk, ahol látszik az, hogy akár történhet némi átrendeződés a választási kampányban a szavazótáborokban”.
Még a bizonytalanok döntő része is a regnáló kormányfőtől várja a folytatást.
Döbbenet, a miniszterelnök tendenciákról és földrajzi bontásról beszél! Pedig mennyivel előremutatóbb kiposztolni egy fél füllel hallott téves adatot és szörnyülködni rajta egy sort. Francesca Rivafinoli írása.
A kényes ízlésű pesti értelmiség fog még Handó Tünde vállán Nélküledet dudorászni árpádsávos zászlót lobogtatva.
Egyre rosszabb hangulat uralkodik a Tisza Pártban.
Az IDEA felmérésének sem örülhet túlzottan Magyar Péter.
Sőt, Andrij Jermak kabinetvezető szerint az elnök „gyanún felül áll”, és csúnya dolog belekeverni a mellette meggazdagodott barátja, az aranyvécés Timur Mingyics lopásait.
Ez így is marad, amíg Orbán Viktor és Donald Trump is hivatalban van.
