Noha nem valószínű, hogy lemondana Netanjahu, azért akadt néhány izraeli kormányfő a történelemben, akik nem élték túl háborús fiaskóikat. Nézzük a példákat!
Bár egyes sajtóhírek szerint a lemondást fontolgatja Netanjahu, nem tűnik valószínűnek, hogy erre a háború vége előtt sor kerül (ha sor kerül egyáltalán). Mindenesetre érdemes történelmi példákat szemügyre venni, hiszen Izrael történetében nem ő lenne az első miniszterelnök, aki – bár a valaha volt legtöbb ideig szolgáló miniszterelnökként nyilván komoly sikerek fűződnek a nevéhez, például az Ábrahám-egyezmények – belebukna egy fiaskóba.
Az alábbiakban három ilyen miniszterelnököt veszünk sorra (lehetne másokról is írni, például Ehud Olmertről, de ő főleg korrupciós ügyeibe bukott bele, s bár Netanjahut is érték súlyos korrupciós vádak, most a háborús vagy biztonsági fiaskókra koncentrálunk).
Mose Saret
Izrael második miniszterelnöke volt Mose Saret a munkáspárti Mapaj párt színeiben. Az államalapító David Ben-Gurion 1953-ban visszavonult, és a párt Saretet választotta, hogy átvegye a helyét. Miniszterelnöksége alatt az arab-izraeli konfliktus felerősödött, főleg Nasszer Egyiptomjával. Ehhez a konfliktushoz köthető az ún. Lavon-ügy, ami végső soron Saret bukását jelentette.
Az ügyet röviden így lehet összefoglalni: 1954-ben egyiptomi zsidók és izraeli ügynökök „hamis zászlós” támadásokat hajtottak végre Alexandriában és Kairóban. A cél az volt, hogy káoszt okozzanak, és megakadályozzák a brit erők teljes kivonását Egyiptomból, hiszen a britekre, bár súlyos konfliktusaik voltak velük, az izraeliek alapvetően a béke biztosítóiként tekintettek. A csapat feladata az volt, hogy postákat, könyvtárakat és mozikat gyújtsanak, illetve robbantsanak fel, természetesen záróra után. Az akciók kevés sikert hoztak, cserébe viszont 13 ügynököt elkaptak és megkínoztak az egyiptomiak. Ketten közülük öngyilkosak lettek (magyar vonatkozás, hogy az egyik öngyilkos izraeli ügynök, Meir Max Binet szombathelyi születésű volt).
A sikertelen akció súlyos kárt okozott a brit-izraeli viszonynak és amatőr, ügyetlen színben tüntette fel az izraeli kormányt.
Az ügyért a felelősség Pinchas Lavon védelmi minisztert terhelte. Egyiptomban két letartóztatott ügynököt, Moshe Marzoukot és Smuel Azart felakasztották 1955 januárjában. Pár napra rá Lavon beadta lemondását, és Saret és Golda Meir elutaztak Ben-Gurion otthonába, a Negev-sivatagba, hogy visszacsábítsák a politikába. Ben-Gurion visszatért, és négy hónapra ő vette át a kormányfői posztot. Saret végül Ben-Gurion kormányában maradhatatott külügyminiszterként, s így mindössze igen rövid időn át, 1953 decemberétől 1955 novemberéig volt miniszterelnök.
Golda Meir
Bár Golda Meirre egyfajta hőskultusz kereteiben tekintenek - nyilván nem utolsó sorban azért, mert nő volt -, mégsem lehet teljesen a brit Vasladyhez, Margaret Thatcherhez hasonlítani, mert míg utóbbi fölényesen megnyerte az Argentínával vívott 1982-es háborúját,
az 1973-as Jom Kipur háborút Izrael súlyos veszteségekkel nyerte csak meg.
Izraelt ekkor meglepetésszerűen támadták meg arab szomszédjai, 2812 izraeli katona esett el. A háború után nemzeti vizsgálóbizottságot állítottak fel, hogy kivizsgálja az Izraeli Védelmi Erők (IDF) hibáit a háború előestéjén. A bizottság elsősorban két dolgot vizsgált: a háborút megelőző napokra vonatkozó hírszerzési információkat, továbbá az IDF műveleteit az ellenség megfékezésére. A bizottság nem vizsgálta a háború későbbi szakaszait. A jelentés 1974 tavaszán az IDF számos magas rangú tisztjének elbocsátására szólított fel, Meirről pedig ezt állapította meg: „Bölcsen, józan ésszel és gyorsan döntött a tartalékosok teljes mozgósítása mellett, ahogyan azt a vezérkari főnök javasolta a súlyos politikai megfontolások ellenére. Ezzel az állam védelmének igen fontos szolgálatot tett.”
Dacára a végső soron pozitív vizsgálati eredménynek, s a ténynek, hogy pártja (a Mapaj utódja, a szintúgy baloldali Avoda) megnyerte az 1973. decemberi választásokat, a koalíció mégis mandátumokat vesztett, és nem tudott többséget alkotni.
Meir 1974. április 11-én lemondott miniszterelnöki tisztségéről, és 1974. június 7-én lemondott a Knesszetben betöltött mandátumáról, s immár soha többé nem töltött be politikai tisztséget.
Úgy vélte, hogy ez volt a nép akarata,
és hogy eleget szolgált miniszterelnökként. Utódja Jicak Rabin lett.
Menachem Begin
Begin volt az első jobboldali izraeli miniszterelnök, 1977-ben választották meg. 1982. június 6-án Begin megkezdte Libanon izraeli megszállását, válaszul arra, hogy terroristák megpróbálták meggyilkolni Izrael nagykövetét az Egyesült Királyságban. A hadművelet célja az volt, hogy a Palesztin Felszabadítási Szervezetet (PLO) kellően távol nyomják Izrael északi határaitól, s így ne tudjon rakétázni. Begin rövid és gyors beavatkozásban reménykedett, és a keresztény arab milíciák hatalomra juttatásában Libanon déli területein.
Bár a PLO vezetését sikerült Tunéziáig űzni, a harc kiszélesedett, és
az IDF egészen Bejrútig kellett, hogy behatoljon Libanonba.
Érdekesség, hogy ebben a háborúban esett el a valaha legmagasabb rangú izraeli tiszt, Jekutiel Adam tábornok, helyettes vezérkari főnök (!). A háború sokkal tovább tartott, mint Begin remélte. A miniszterelnök rendszeresen úgy utalt a harcra, mint Izrael élet-halál harcára, és többször is Hitlerhez hasonlította Jasszer Arafatot.
1982 szeptemberében következett Begin miniszterelnökségének legnagyobb botránya.
Szeptember 16 és 18 között az IDF-fel szövetséges falangisták – maronita keresztény nacionalisták – lemészároltak a szabrai és satilai menekülttáborokban több száz – egyes források szerint több ezer – palesztin és libanoni síita menekültet. Izraeli források 700-800 halottról tudtak, s bár összesen 1300 halotti anyakönyvi kivonatot állítottak ki, a Vörös Félhold 2000 áldozatról beszélt. A legnagyobb becslés szerint 3500, a legóvatosabb becslés szerint 460 civil halt meg.
A mészárlás kapcsán több vizsgálóbizottság is alakult, melyek mind megállapították Izrael felelősségét.
Az ENSZ vizsgálóbizottsága szerint az IDF mint megszálló hatalom felelős volt a történtekért. 1983 februárjában pedig egy izraeli vizsgálóbizottság állapította meg, hogy bár az IDF tisztában volt azzal, hogy zajlik a mészárlás, nem lépett közbe, és így közvetve felelős volt a tettekért. A történteként Ariel Saron védelmi miniszter (később, 2001 és 2006 között miniszterelnök, a Gázából való izraeli kivonulás végrehajtója) lemondott.
A mészárlás tüntetések sorozatát hozta el Izraelben, Begint személyesen tették felelőssé nem csak a civil áldozatokért, de az egyre növekvő izraeli katonai veszteségekért is (a háborúban összesen 654 izraeli katona esett el). Begin állapotán nyilván nem segített rossz egészségi állapota, illetve a tény, hogy 1982 novemberében, miközben ő éppen egy washingtoni látogatáson vett részt, elhunyt felesége, Aliza Begin. 1983 októberében mondott le és adta át a vezetést Jicak Samirnak.
Fotók: Sarett, Meir és Begin. Forrás: Wikimedia Commons
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Gyermekek, rabbik és holokauszt-túlélők estek áldozatul a Bondi Beachen történt támadásban – a kérdés most az, miért nem sikerült mindezt megelőzni.
Éppen azon a napon, amikor két iszlamista terrorista több mint egy tucat embert megölt Ausztráliában. Üdv a szép új világban.
A támadás áldozatokat követelt, a hivatalos jelentések több tucat sérültről szólnak.
A döntés komoly törésre utal az amerikai–izraeli viszonyban, ilyen mértékű hírszerzési visszatartás egy szövetséges ellen szinte példátlan.
Az október 7-én elrabolt tizenkilenc éves Noa Marcianónak levegőt fecskedeztek a vénáiba.
Ez lenne az elnök eddigi legnagyobb külpolitikai eredménye.
Az Európai Unió vezetése már meg is találta a gyógyírt: még több jogkört vonnának el a tagállamoktól.
A paksi bővítés lehet az apropó.
Kapcsolódó cikkek a Háború Izraelben aktában.
A támadás áldozatokat követelt, a hivatalos jelentések több tucat sérültről szólnak.
A Die Tageszeitung szerint a magyar miniszterelnök csúnyán beleköpött a liberális mestertervbe.
A palesztin agressziót mértékkel kezeli a zsidó állam.
