Lecke megmaradásból a gyimesekben

Az 1990-es csíksomlyói búcsú nemcsak egész Erdély, hanem kifejezetten a Gyimesekben élők számára is egy új korszak kezdetét jelentette. Hiszen az újraéledő zarándokünnep szent forgatagában, lelki miliőjében fogalmazódott meg elsőként annak az épületnek a terve, amely később Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Líceum néven tette híressé Gyimesfelsőlokot, ezt az ezeréves határhoz egészen közel fekvő csángó települést. És persze Berszán Lajos atyát, azaz Pap bácsit, aki 1993 pünkösdjén, érseki segédlettel, elhelyezte a sziklára épített ház alapkövét.

A fából készült, ikonikus épület közepén kápolna található, mellette pedig további épületek: tornaterem, könyvtár, ebédlő. Az intézménybe leírása szerint száz kilométeres körzetbőlérkeznek diákok, a lelki épülés mellett van szakiskolai és természettudományos képzés is. Az első évfolyamban harmincöten voltak, ma már több százan járnak oda.

Az iskolaszervezésben nem voltak tapasztalatai, menet közben szerezte meg őket, „megértem, aki bolondnak gondolt, mert józan ésszel valóban nem lehetett volna nekifogni egy ekkora beruházásnak” – idézi fel Berszán atya a róla szóló kötetben, megjegyezve: mégis érezte, hogy ezt mindenképp meg kell csinálni.

„Annak idején Márton Áron püspök irodájának előszobájában láttam mindig katolikus intézményeink képeit kifüggesztve. Sokszor megálltam, nézegettem, mennyi iskolánk volt nekünk, a mi egyházmegyénknek is. Itt, a Gyimes völgyében viszont nem volt ilyen iskola, itt most kellene végre megvalósítani!” És sikerült is, az első tanév 1994 szeptemberében indult.

Megmaradás. A távoli Trianonban aláírt diktátum révén ez a szó a magyarság e „messzire sodródott”, mégis évszáza­dok óta a helyén maradó közösségének talán ezerszer többet jelent, mint a határon innen élőknek. A megmaradást pedig az ifjúság és az iskola jelenti. Éppen ezért Pap bácsi szelíden, de eltökélten fogott bele az építkezésbe, munkája pedig felbecsülhetetlen.

Persze voltak döccenők, és voltak leleményes megoldások. Berszán atya így emlékszik az egyikre: „Az engedélyeket Bukarestben kellett elintézni, s ott román hivatalnokokkal kellett tárgyalnom. Megkerestem az ügy felelősét, s már a találkozásunk kezdetén megkérdeztem, keresztény ember-e. Ő határozottan kijelentette, hogy meggyőződéses, hitét gyakorló keresztény. No, akkor hála Istennek, mondtam neki, hiszen így találtunk egy közös pontot máris.”

A telket az egyház adta, az építkezésen gyimesi és debreceni fiatalok egyaránt segítettek. Az alapozáshoz a patakok medréből is követ gyűjtöttek, ezekkel mindenki kicsit beépítette saját magát is a házba. „Eszközök voltunk Isten kezében” – fogalmaztak a debreceni cserkészek egy riportban. A kezdetekkor a legtöbb támogatást a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége cívisvárosban működő szervezete nyújtotta.

Nem csoda, hogy Bánhegyi Ferenc történész szerint a számos kitüntetéssel, köztük Mindszenty-emlékéremmel megbecsült Berszán atya az egész Kárpát-medence élő lelkiismerete. Lehet benne valami. Zágonban, Mikes Kelemen szülőfalujában született 1943-ban, majd 1966-ban, a legvadabb Ceaușescu-időkben Márton Áron szentelte pappá, aki nagy hatással volt az egész pályafutására. Csíkszentgyörgyről kiindulva Kolozs és Beszterce-Naszód megye falvaiban végezte a szolgálatot, s 1982-ben helyezték Gyimesfelsőlokra, ahol 2000-ig végezte plébánosi tevékenységét, 2007-ig igazgató volt, ám máig aktívan segíti az iskola működését, gondoskodik a diákokról.

„Isten ígéretét ünneplem, nem félek, ember mit árthat nekem?” – e zsoltáridézetet választotta 2016-ban Berszán atya aranymisés jelmondatának. A szertartáson Kasza Lajos brassói káplán pedig így méltatta a kanonokot: „Sokak példaképe volt, rengeteget lehetett tanulni tőle. Másokért élt, mindenét megosztotta. A közösség volt a családja, ő pedig a közösség embere. Abban, amit tett, az erőt mindig a Jóistenbe való kapaszkodásból merítette, ez segítette gyengeségében, minden kihívásban, minden arculcsapással szemben.”

A szentmise végén Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes is köszöntőt mondott. Avilai Szent Terézt idézve úgy fogalmazott: „Berszán atya önmagában nem sok, de ő és az Isten minden.”

Az évtizedek során a Jóisten mellett számos emberi segítő is akadt. 2010 után a magyar kormány küldött jelentős támogatást, amiből tornaterem lett, továbbá magyarországi püspökök, politikusok és kisebb, elkötelezett közösségek is rendre megfordulnak az egyedülálló vidéken. Például a Márton Áron mellszobrát avató budapesti Márvány-kör, amelynek motorja, Tankó Károly Felsőlokról származik, s hatvankét évesen ott vette fel a keresztséget. Mint mondja, jobb későn, mint soha.

Bánhegyi Ferenc egyébként úgy tartja, a Szent Erzsébetről elnevezett intézmény nem egyszerűen egy iskola a sok közül. Küldetése van, az itt élő magyarok: csángók és székelyek közösségteremtése. Amikor a kórusával és egyedül is rengeteget fellépő Antal Tibornak, a líceum énektanárának kislánya Petőfi Sándor A székelyekhez című versét szavalja, kicsit talán a budapesti újságíró is belekóstolhat abba a lelkületbe, erőbe, ha úgy tetszik, az ökölbe szorított kéz dacába, ami errefelé a mindennapok része: „Nagy a világ, és testvérünk nincs benne, / Nincsen, aki bajainkban részt venne. / Dehogy testvér a magyarhoz a világ! / Ellensége minden ember, akit lát.”

Ezek a sorok e zord, mégis csodálatos vidéken hát­borzongatóan valóságosak. Petőfi érezte, s a csángók ma is érzik. Amikor ott vagyunk, talán egy kicsit mi is. Legalábbis a havasok között, a szitáló hó és metsző szél közepette, ahogy az alapkőletétel három évtizedes ünnepségére érkezünk, a valóban sziklára épített házba, átjár minket az évszázadokkal dacoló nemzet e kirekesztett közösségének elementáris kitartása. 

Mert mi is ez a szikla? Itt ez nem túlzás vagy pátosz, pláne nem közhely: a hit és a magyarság. Ahogy a gyimesi kórussal a szentmisét követően felzeng a Himnusz, nos, azt szavakkal nem lehet leírni. Opálos tekintet és libabőr.

Visszatérve Petőfihez: „Mert végtére szabadokká kell lennünk; / Hadd legyen az egész világ ellenünk! / Bennünket az még kétségbe ne ejtsen, / Hisz velünk van az igazság s az isten.”

Valahogy így.

Nyitókép: MTI / Koszticsák Szilárd

Korábbi cikkünk Berszán atyával itt olvasható: