Ez a nép sokszor hozott áldozatot a hitéért – a gyimesi csángók papja a Mandinernek

Berszán Lajos 1943. január 15-én született Zágonban. Márton Áron püspök szentelte pappá. Az ő kezdeményezésére jött létre magyar nyelvű római katolikus középiskola a Gyimes völgyében, melynek alapítója, majd megalakulásától, 1994-től 2007-ig igazgatója volt. Ma is a líceum lelki igazgatója, hittan- és latintanára. Munkássága során számos elismerő kitüntetésben részesült, így elnyerte többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét és a Mindszenty-emlékérmet is.

***

Berszán atya a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum alapítója. Miért jött létre ez az iskola, miért volt rá szükség?

A változás után mi, egyháziak is bemehettünk az iskolába, ahová addig nem volt bejárásunk, és taníthattuk a hittant. Én még mellette a latint is tanítottam, mert a nyolcadik osztályban kötelező a latin nyelv tanulása. Az év végén az évzáró ünnepre meghívtak. Bementem az osztályba, hogy elbúcsúzzak. Ott síró gyermekeket találtam, akik

nem volt olyan anyagi helyzete a szülőknek, hogy tovább taníttassák őket. Nagyon megsajnáltam őket. Még abban az évben zarándokcsoportot fogadtunk Debrecenből Gyimesfelsőlokon. Csíksomlyóról hazafelé menet a két autóbuszon külön-külön született meg az ötlet: építeni kellene ide egy zarándokházat. Az első pihenőhelynél mind a két busz közönsége úgy adta elő a másiknak, mintha ők találták volna ki. Hamar rájöttek azonban, hogy ezt a Szentlélek sugallta. Azonban jött a kérdés: zarándoklat nyáron van, télen mit lehetne kezdeni a zarándokházzal? Ekkor jött az iskola ötlete.

Hogyan alakult az iskola létrejötte?

Hát így visszatekintve most már nem is akadálynak tekintem. Talán csak egy kanyart tetetett meg velünk a Jóisten, és ez jó volt így. Először elzarándokoltam a Szentföldre. Az öregjeink valamikor azt tartották, ha az embernek van egy szép szándéka, ami Istennek is tetszik, akkor menjen el egy olyan templomba, ahol még sosem járt, imádkozzon a szándékért, és megkapja azt.

neki is fogtam minden templomban, kértem a Jóistent, hogy adjon ide egy katolikus iskolát.

Voltak akadályok az alapítás útjában?

Amikor hazajöttem, megírtam a kérést. Ez januárban történt, szeptemberben indult volna az oktatás. A kérés megjárta a maga útját, a végén nem kapott jóváhagyást. Nem gondoltam erre, én akkor a Szentföldön annyi templomban, üresben imádkoztam… Hát fogtam magam és eljutottam Bukarestig. A minisztérium épületében a folyosón összebarátkoztam két valakivel, akik elintézték, hogy még aznap bejussak az illetékes vezetőhöz. Az illetékes úrnak a szemébe néztem és megkérdeztem: ön keresztény ember-e? Erre ő kihúzta magát és kijelentette, hogy ő meggyőződéses keresztény. Ahogy ott végigtekintettem magunkon, eszembe jutott a rengeteg különbség: nyelvileg, kulturálisan, de a hitünk megélését tekintve is különböztünk. De egyszerre úgy éreztem, sikerült kiépíteni a hidat közöttünk. Megkérdeztem, tudnánk-e úgy tárgyalni, mint két keresztény. Ezek után már megígérte, hogy segíteni fog. Pár nap múlva telefonáltak, mehettem az írásbeli engedélyért. Ezért írtam ki az iskola tetejére: „Hála és dicsőség Istennek!” Éreztem, hogy itt a Szentlélek működött. Milyen szépen is tudnánk egyezni, mi keresztények.

Honnan indult és hol tart most az iskola?

Az iskola itt indult, a közösség klubtermében, más helyünk nem volt. A távolról érkezőket a plébánián szállásoltam el, ez volt az első kollégium. Harmincan voltak az első osztályban. Az iskola állami jóváhagyással működik, az állam fizeti a tanári kart. Hogy az épületeket fel tudtuk építeni, azt a magyar kormánynak köszönhetem. Három osztály működik párhuzamosan, az A osztályban humán tantárgyakat, a B osztályban reáltárgyakat tanulnak a gyerekek, a C osztály pedig szakmát ad, itt agroturizmussal foglalkoznak. Az idei iskolai évben már háromszázhúsz tanulónk volt.

Most Gyimesfelsőlokon vagyunk, innen alig félóra autóval Csíksomlyó, ahol nagy dolog történt: Ferenc pápa szentmisét tartott június elején. Hogyan élték meg a gyimesiek a Szentatya látogatását?

Annyian akarták kioktatni az itteni híveket, hogy ne menjenek, meg ha mennek, akkor így tegyenek… Én ezeket nem olvastam el, mert feleslegesnek tartottam. Az itteni csángó híveknek van egy nagyon szép történetük. ’49-ben Márton Áron püspök úr itt bérmált pünkösd előtt a völgyben és innen ment a csíksomlyói búcsúra. Ő hadnagy volt az első világháborúban, értett nagyon a lóhoz. Megtetszett neki egy ló. A gazda odalépett, és felajánlotta a lovat, hogy a püspök úr azzal vonuljon be Somlyóra. Nagy szám volt, hogy a püspök lóháton érkezik. Csángó legények vették körül és bekísérték. Féltették Márton Áront, mert olyan hangulat volt, hogy meg akarták lőni, ezek a fiúk védték őt. A püspök úr ekkor vett részt utoljára a búcsún, utána letartóztatták. Én azt mondtam most a templomban pápalátogatás előtt, hogy ebből a ti dicsőségetekből ne engedjetek.

Ne törődjetek vele, hogy mi jelenik meg a Facebookon vagy az egyéb internetes portálokon, hanem kövessétek az őseiteknek a kiállását, magatartását. Meg is állták a helyüket, hajnalban már gyülekeztek a hegyen.

A pápa látogatásának napján ítéletidő volt, nem látogattak emiatt kevesebben a nyeregbe?

Azt láttam, hogy aki egyszer egészséges volt és tehette, az kijött a hegyre. Ott álltak a sárban s az esőben, és várták Szent Péter utódát, Jézus Krisztus földi helytartóját. Ha a pápa ellátogatott más vidékekre, más országokba, nagy főtéren vagy arra alkalmas helyen fogadták. Írja az egyik újságcikk, hogy a külföldi riporterek és más egyébfajta vendégek meglepődhettek, hogy miért kell kimenni ebben a ködben, esőben, rossz időben egy hegyre, ami ráadásul csúszós, sáros. De ezek a mi embereink kimentek. Nem panaszkodott senki, hogy a szép ruhája összesárosodott.

S a hitéért nagyon sokszor kellett áldozatot hozzon, s meghozta szívesen.

A pápalátogatás utáni héten következtek be az úzvölgyi események. Hogyan láttta Berszán atya a történéseket innen, a „szomszédból”?

Én békésebb időkben miséztem is ott az elesett katonák lelki üdvéért. Teljesen akkor tudnék nyilatkozni, ha ott lettem volna, minden ilyen eseményhez hozzátesznek vagy elvesznek belőle valamit. Egy dolgot azonban szeretnék elmondani. Egyszer Budapesten jártam és felmentem a budai várba. Volt egy órám szabadon, hogy körülnézzek. Elkezdtem sétálni, és egyszer csak a szemem elé került egy sír. Láttam, hogy nem keresztény, mert török turbán volt a tetején. Odamentem és elolvastam a feliratot: „Itt nyugszik Abdurrahman, az utolsó budai pasa. Vitéz ellenség volt, nyugodjék békében”. A síron virágok nyíltak. Olyan jól esett nekem. Azt mondtam magamban:

Ebből el lehet gondolkodni, hogyan is kéne bánni azokkal, akikkel együtt élünk, s nem ellenségeknek kellene lennünk.

Mit gondol, hogy alakulhat az események tükrében a magyar-román együttélés Erdélyben?

Ehhez szeretnék elmesélni egy történetet. Korábbi szolgálati helyemről kijártam Szentmátéba misézni. Ott voltak román görögkatolikus hívek, akik ragaszkodtak a katolikus hitükhöz, a templomukat azonban elvette az állam. Így ha hitüket a görög szertartás szerint nem is tudták gyakorolni, jöttek a római katolikus templomba. Római katolikus magyarból csak nagyon kevés volt. Az elődeim úgy csinálták, hogy két nyelven miséztek: az evangéliumot is két nyelven olvasták fel és a szentbeszédet is két nyelven mondták. Én ezt a helyzetet vittem tovább. Nagyon szerettek énekelni is, énekelték a román szenténekeket, de a magyart is,

Az a békesség, az a szeretet, az a nyugalom, ami ott uralkodott, valahogy a mennyország előképét jelentette számomra.

Egyik vasárnap éppen nevem napja volt, csak éppen elfelejtettem. Amikor befejeztem a szentmisét és akartam menni a sekrestyébe, egy román leányka elém jött egy virágcsokorral. Akkor jöttem rá, hogy biztos köszönteni akar. Megálltam. De akkor döbbentem meg igazán, amikor ez a román leányka, aki egyébként nem tudott magyarul, bevágott egy magyar szöveget, amivel engem felköszöntött. Sírni kezdtem, olyan jól esett. Egyszerű falusi emberek voltak, földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak, és egyszerre ennyi tapintat és kedvesség szorult beléjük! A leánykát örömömben felkaptam a földről, virágcsokrostul együtt. Azt mondtam nekik: „Nekem ez a nyelv szent”. És nyugodtan mondhattam, mert szívesen hallgatták. „Azért szent, mert édesanyám ezen a nyelven tanított meg engem imádkozni. És ez volt a legszebb névnapom, mert megbecsültétek azt a nyelvet, amely nekem szent.” Kint megvártak a templom előtt és megkérdezték: „Atyám, miért volt bent úgy elkenődve? Elfelejtette, hogy értünk minden vasárnap megszólal románul? Most már ideje volt, hogy mi is viszonozzuk”. Azt mondtam nekik erre: „Na látjátok, így leszünk mi a mennyországban együtt”. Mi nem voltunk ellenségek.

Jaj annak azonban Isten színe előtt, aki kihasználja ártatlan emberek hiszékenységét.

Fotók: Vermes Tibor