Úgy tűnik, totális helycsere zajlik Macronéknál.
A francia jobboldal világnézetének hosszú időn át meghatározó komponense volt a zsidóellenesség.
A németektől 1871-ben elszenvedett vereség nyomán fellángoló francia nacionalizmus hangadói a harmadik köztársaság politikai-gazdasági elitjében feltűnő szerepet játszó zsidókat a nemzeti összetartást mételyező, kozmopolita elemként azonosították. Az antiszemita mozgalom elindítója bizonyos Édouard Drumont volt, újság- és pamfletíró, majd nemzetgyűlési képviselő, aki a hagyományos, vallási természetű ellenérzéseket újszerű, antikapitalista ideológiai motívumokkal társította, ezzel pedig különösen a közép- és kispolgárság körében ért el nagy sikereket. A jobboldal antiszemita vélekedéseire ráerősítettek a harmadik köztársaság általános morális csődjét okozó politikai botrányok, a Panama-csatorna építése körüli mutyik, és akkor még nem is beszéltünk a Dreyfus-ügyről, ami két táborra szelte a társadalmat, évtizedekre rögzítve a világnézeti frontvonalakat.
A huszadik század elején aztán az „integrális nacionalizmus” jelszava alatt lépett fel Charles Maurras író-gondolkodó monarchista mozgalma, a Francia Cselekvés (Action française), amely egészen a második világháború végéig jelentős tényező volt. Maurras négy, a nemzeti érdek ellen összeszövetkező társadalmi csoportot nevezett meg: a protestánsokat, a szabadkőműveseket, a metoikoszokat, vagyis bevándorlókat, illetve a zsidókat. Maurras a mozgalom azonos nevű napilapjának vitriolos vezércikkeiben fáradhatatlanul, évtizedeken át hívott harcra az „anti-Franciaország” ellen, e harc keretében a zsidó térnyerés ellen is tehát, s tette ezt még a német megszállás alatt is, akkor, amikor megkezdődött a külföldi és részben francia zsidók deportálása. Tegyük hozzá: Maurras mindig hangsúlyozta a különbséget, ami az ő színtisztán politikai jellegű antiszemitizmusa (antisémitisme d’État – állami antiszemitizmus) és az egyre befolyásosabb, faji alapú antiszemitizmus (antisémitisme de peau – a bőr antiszemitizmusa) között fennáll; az utóbbit már csak azért sem szívelhette, mert tipikusan germán barbárságot látott benne.
A világháború után a korábbi antiszemita diskurzus tarthatatlanná vált, vagy legalábbis kiszorult a fősodorból. Izrael megszületése és a zsidósághoz való viszony megosztotta a jobboldalt. A Maurras fő filozófiai örökösének tekinthető, nagy formátumú monarchista gondolkodó, Pierre Boutang és köre zsidók és keresztények közös civilizációs örökségét tételezve, a cionista kísérletet egyfajta modernségellenes vállalkozásként értékelve a zsidó állam hangos támogatójává vált. Maurice Bardèche viszont, a prominens kollaboráns írók közül egyedüliként kivégzett Robert Brasillach barátja és sógora, a holokauszttagadás egyik megalapozója – egyébként remek irodalomtörténész – folytatta a jobboldali zsidóellenes hagyományt, annál inkább is, mert harmadik utas alapon rokonszenvezett az arab államok küzdelmével, az iszlámot pedig virilis értékei okán méltatta.
Az 1972-ben megalakuló Nemzeti Frontnak igencsak vegyes volt a bázisa:
egykori nacionalista ellenállók, a Vichy-rendszer nosztalgikusai, kollaboránsok és Waffen-SS-tagok egyaránt voltak az alapítók között, s a következő években feltűnő volt a radikálisabb, zsidóellenes elemek jelenléte.
Jean-Marie Le Pen zsidósághoz való viszonyát nehéz lenne néhány szóban meghatározni. Emlékiratában a radikálisok jelenlétét a párt népfrontos jellegével magyarázza, s kategorikusan visszautasítja, hogy antiszemita lenne. Tény, hogy például 1956-ban nemzetgyűlési munkáját hagyta ott, hogy ejtőernyős önkéntesként vegyen részt az Izraellel közös szuezi katonai műveletben, 1987-ben pedig harcosan Izrael-párti beszédet tartott egy, a Zsidó Világkongresszus által szervezett New York-i díszvacsorán. Eközben fenntartotta a kemény magot kielégítő ambivalens és provokatív retorikát, a média pedig természetesen mindent megtett, hogy kihúzzon belőle valamilyen antiszemita megjegyzést. Volt, hogy a politikus zsidó újságírókat pécézett ki, mondván, ahogy Jézus kizavarta a kufárokat a templomból, úgy kellene őket kiűzni Franciaországból. A pártból való kiutasítását 2015-ben az indokolta, hogy újságírói kérdésre elismételte régóta hangoztatott álláspontját: a gázkamrák a második világháború történetének csupán részletkérdését jelentik.
Ma már a francia jobboldal egyes periferikus csoportokat leszámítva a nyugati kultúra keleti bástyájaként tekint Izraelre, és kiáll mellette. A tömeges bevándorlás, az iszlamizmus térnyerése következtében kialakuló társadalmi-politikai helyzet felülírta a korábbi ideológiai toposzokat. Marine Le Pen a Hamasz elleni fellépés hangos támogatója, s egy kutatás szerint a franciák 57 százaléka őszintének tartja az Izrael melletti kiállását.
A francia jobboldal másik vezető személyisége ma a zsidó Éric Zemmour. A Rekonkviszta elnöke szerint Izrael harca Európáé is egyben, s a jelenlegi konfliktust civilizációk összecsapásának tekinti.
Idén november 12-én mindkét szélsőjobboldalinak minősített párt képviseltette magát a törvényhozás két házának elnökei által szervezett meneten, amelyen François Hollande és Nicolas Sarkozy volt államfők mellett szinte a politikai osztály egésze demonstrált a zsidógyűlölet ellen. Bár a Franciaországi Zsidó Szervezetek Reprezentatív Tanácsa (CRIF) arra kérte a Nemzeti Tömörülést (RN), hogy ne vegyen részt a tüntetésen, Le Pen és párttársai megjelenése végül nem váltott ki nagyobb megbotránkozást, amit a sajtó az „ördögtelenítési folyamat” újabb mérföldköveként értelmezett. A nácivadász Serge Klarsfeld egy interjúban örömét fejezte ki, hogy Le Penék elmentek a demonstrációra, és ezzel az RN végleg hátat fordított a zsidóellenességnek. Azt viszont kifogásolják egyes zsidó szervezetek, hogy a párt elnöke, Jordan Bardella egy interjúban nem ismerte el, hogy a párt alapítója antiszemita lenne.
Jelzésértékű viszont, hogy ki nem vett részt a meneten – Emmanuel Macron elnökön kívül, aki csupán „lélekben” volt ott a megmozduláson, mondván: elnökként a francia túszok kiszabadítása a dolga, nem az, hogy tüntetéseken vegyen részt. Szemben az Új Ökológiai és Szociális Népszövetség (NUPES) nevű progresszív választási és parlamenti koalíció többi tagjával – szocialistákkal, kommunistákkal, zöldekkel –, Jean-Luc Mélenchon és pártja, a baloldal domináns erejének számító Engedetlen Franciaország (LFI) tagjai nem mentek el a tüntetésre. Ennek okaként azt hozták fel, hogy a menet a „gázai mészárlás kritikátlan támogatóinak randevúja”, és nem kívánnak közösködni a szélsőjobboldallal. Helyette tartottak egy saját, „minden antirasszista törekvést” egybefogó demonstrációt annak a párizsi velodromnak a helyén, ahol 1942-ben 13 ezer deportálandó zsidót gyűjtöttek össze, a rendezvényt azonban Mélenchont antiszemitizmussal vádoló ellentüntetők zavarták meg.
A NUPES soraiban felháborodást váltott ki az is, hogy Mélenchon az október 7-ei támadás után nem volt hajlandó terrorszervezetnek minősíteni a Hamaszt, amikor pedig a nemzetgyűlés elnöke, Yaël Braun-Pivet Izraelbe látogatott, egy X-bejegyzésében úgy fogalmazott: a politikus „letáborozott Tel-Avivban, hogy mészárlásra buzdítson”. Braun-Pivet válaszul azzal vádolta Mélenchont, hogy a „letáborozás” szóval a koncentrációs táborokra utalt. Október közepén a Szocialista Párt felfüggesztette részvételét a baloldali koalícióban, Yannick Jadot zöldpárti politikus pedig Jean-Luc Mélenchon „sztálinista” politikai működését elítélve kijelentette: a NUPES halott.
Balgaság lenne azonban azt a következtetést levonni – mint teszi sok publicista és politikai rivális –, hogy Mélenchon antiszemita lenne. Már csak azért sem, mert azok a szavazók, akiknek kedvére igyekszik tenni, éppen sémita származásúak: arabok.
A Dreyfus-ügy nem kevésbé alapítómítosza a baloldalnak, mint a jobboldalnak: az ártatlanul elítélt kapitány ügye nyomán a morális felsőbbrendűség dicsfénye ragyogta be a progresszívokat – noha, mint François Huguenin történész rámutat, a legendás szocialista politikusnak, Jean Jaurèsnek vagy éppen Georges Clemenceau-nak voltak olyan zsidókat bíráló megjegyzései, amilyeneket Charles Maurras soha nem mert volna papírra vetni. Mélenchon, aki az emancipatorikus és „antifasiszta” francia baloldali hagyomány büszke örököseként mutatja be magát, aligha táplál faji ellenérzéseket a zsidókkal szemben. Más kérdés, hogy az LFI-nek nem sok skrupulusa van, ha a szavazatmaximalizálásról van szó. Igyekszik maga mellett tartani a kisebbségi szavazótábort, így azokat a muszlimokat is, akiknek a körében erős a vallási-politikai alapú antijudaizmus.
Mélenchon, aki korábban még megszavazta a burka betiltását az iskolákban, s a szekuláris elvek minél szigorúbb érvényesítését követelte,
ma már egészen átlátszó módon szolgálja ki a muszlim szavazók elvárásait.
A palesztinok melletti kiállás és Izrael-kritika az alternatív baloldal anticionista hagyományát tekintve nem érthetetlen, és sok esetben jogos a panaszuk, hogy az ellenoldal a zsidó állam bírálatát az antiszemitizmussal mossa össze. De igaz az is, hogy Mélenchon és politikai-értelmiségi holdudvara, miközben hangosan visszautasítja és a szélsőjobboldalra hárítja át a zsidógyűlölet vádját, hajlamos szemet hunyni a jellemzően muszlim bevándorlók által elkövetett, tényleges zsidóellenes atrocitások felett.
De Gaulle és Izrael
Charles de Gaulle tábornok 1958-as hatalomra kerülése után folytatta Franciaország addig követett, Izrael anyagi és katonai támogatását a geopolitikai érdekérvényesítéssel összeegyeztetni kívánó közel-keleti egyensúly-politikáját. 1967-ben egy sajtótájékoztatóján elítélte a zsidó államot, amiért megindította a hatnapos háborút, jövőbeli feszültségeknek alapozva meg. Ugyanekkor – az indulattól kissé elragadtatva, mint később írta – a zsidóságot „magabiztos, dominanciára törekvő” népnek nevezte, amelynek bizonyos hódítói ambíciói vannak. Bár David Ben-Gurion volt izraeli kormányfő egy magánlevelében arról biztosította a francia elnököt, hogy nem feltételez nála zsidóellenes érzelmeket, a Le Monde, a Le Nouvel Observateur és más lapok kórusban vádolták antiszemitizmussal a tábornokot.
Nyitókép: Marine Le Penék Izrael zászlaja alatt vonulnak az antiszemitizmus ellen
Forrás: AFP/Claire Serie/Hans Lucas
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Az antiszemitizmus borzalmas méreteket öltő, új hullámaival szembesülünk, elsősorban a nyugati világban, illetve Izraellel szemben. Most Ausztrálián volt a sor, de mindenki célpont.
Egy 10 éves kislány is az áldozatok között van.
Persze ismerjük ezt Európából is!
Franciaország és Nagy-Britannia is a kardcsörtetők között volt az elmúlt években. A NATO-hadgyakorlatok viszont szomorú valóságot tükröznek.
A legkisebb lányka alig tíz éves volt.
A görögök kérését viszont elutasította az Európai Bizottság.
A Financial Times szerint hajnali fél kettőkor született meg a kényszerű B terv a hitelfelvételről, amiből Magyarország zseniális húzással maradt ki.
Mészáros Lőrinc szerint Magyar Péterék adóterve halálos ítélet lenne a magyar sportnak: a tao és az állami pénzek elvételével az utánpótlás és a versenysport is összeomlana.
