Ez nem egy Intifáda! – Közel-Kelet-szakértő a Mandinernek

Írta: Prof. Jeffrey Kaplan, a Danube Institute kiemelt kutatója
 

Tavaly karácsonykor közel egy évtizedes távollét után lehetőségem nyílt visszatérni Hebronba, abba a palesztin városba, amely az 1967-es hatnapos háború végétől kezdve a palesztinok és az izraeli telepesek közötti konfliktus epicentruma lett. Előző alkalommal, amikor Fulbright-előadóként látogattam el a Hebroni Politechnikumba, látogatásom pont az első intifáda idejére, 1987-88-ra esett, amely sok változást előre vetített a palesztinokra nézve. Most, amikor visszamentem, igazán mélyen meghatott látnom, hogy milyen jól emlékeznek rám. Még a régi irodámba is bevezettek, amely nem sokkal távozásom után Jasir Arafaté lett. 

Az első intifáda nagyrészt spontán felkelés volt az izraeli megszállás, valamint Hebronban a telepesek jelenléte ellen, akik közül sokan a Gush Emunimból és a Meir Kahane rabbi rasszista Kach mozgalmából érkeztek. Az ezt követő erőszak valóban szörnyű volt, amelynek Nizar Qabbani a „Kövek gyermekei” című híres versében állított emléket. A második intifáda, amelyet a Templom-hegy (Al-Aksza) mecset elleni 2005-ös támadás következtében Al-Aksza intifádának neveztek el, sokkal erőszakosabb volt. Az a fajta tehetetlenség- és reménytelenség-érzet azonban, amit ma látunk, az izraeli kormánykoalíció alatt gyakorlatilag büntetlenül maradó ciszjordániai zsidó radikális telepesek miatt, egyik esetben sem volt tapasztalható. 

A terület, mely a Hamász uralma alá esik, és amelyet Izrael az elmúlt 15 évben blokád alá vett. Az UNICEF szerint „Nagyrészt a blokád, illetve a szegénység, a magas munkanélküliségi ráta és más tényezők miatt a gázaiak közel 80 százaléka humanitárius segítségre szorul. A valamivel több mint 2 millió gázai lakos több mint fele szegénységben él, és a fiatalok közel 80 százaléka munkanélküli”.

Ezzel a bevezetővel talán sok olvasó azt gyanítja, hogy a jelen értekezés nem lesz más, mint a Hamász tetteinek védőbeszéde avagy Izrael elítélése. Ez azonban egyik sem lesz. Ugyanannyi barátom és kollégám van Izraelben, mint Palesztinában, sokszor jártam Izraelben, és számos tudományos cikket írtam az országról, amelyek közül néhányat héberre fordítottak és izraeli folyóiratokban publikáltak. A Közel-Kelet egy olyan régió, ahol az egyszerű sztereotípiák és a hollywoodi jófiú/rosszfiú forgatókönyvek mindig félrevezetőek.

Mindkét intifáda a palesztin civilek felkelése volt. Bár Izraelben is voltak szórványos terrortámadások, a konfliktus nagy része palesztin területeken zajlott, és bár terrorcsoportok is jelen voltak, aligha voltak vezető erők. Ráadásul visszatekintve (bár akkoriban nem tűnt annak) 

A Hamász mostani Izrael elleni támadása valami egészen más volt.

A régi katalizátorok közül sok jelen volt most is. Például, egy kabinetminiszter vezetésével sor került egy erőszakos összecsapásra az izraeli szélsőségesekkel az al-Aksza mecset területén. Emellett, a ciszjordániai városokban az erőszak minden idők legmagasabb szintjére emelkedett, és csak az évben több mint 300 palesztint, valamint több mint 100 izraelit öltek meg. Gázában pedig a szegénység, a kábítószer és a kétségbeesés uralkodott. A helyzet tehát már a karácsonyi látogatásom idején érettnek tűnt egy újabb felkelésre, de akkor erre még nem került sor.

Ehelyett a Hamász harcosainak jól szervezett, többfrontos támadása magába Izraelbe hatolt be nagy erővel. Ez a lépés egy hibrid katonai és terrorista támadás volt, amely egyedülálló az izraeli-palesztin konfliktus történetében. A támadás egyszerre jelentette az IDF-vel (Izrael haderejével) szembeni hagyományos harcokat, a civileket sújtó gyilkos csapásokat és a tömeges izraeli és számos külföldi állampolgár pajzs vagy alku tárgyaként való felhasználás céljával történő elrablását. 

valamint a rakéták és más fegyverek hatékony használata, amelyekről eddig nem gondolták, hogy a Hamász birtokában vannak.

Ez volt a legnagyobb izraeli hírszerzési kudarc az egyiptomi erők 1973-as sikeres szuezi átkelése óta. Mégis, ez a mostani alkalom nagyságrendekkel rosszabb volt, mint korábbi. Akkor az egyiptomiak kihasználták az 1967-es elsöprő győzelem utáni izraeli önelégültséget, amihez Jom Kippur-ünnepe is társult: egy ünnep, amely számos katonai személynek jelentett szabadságot, hogy visszatérhessenek családjaikhoz. Az egyiptomi támadás azonban tisztán katonai jellegű volt, és az azt követő hatalmas tankcsatát a Sínai-sivatag elszigeteltségében vívták.

A mostani Hamász-támadás egy olyan időszakban érkezett, amikor számos esemény foglalta le mind a kormány mind pedig az emberek figyelmét. Először is a Netanjáhú-kormány, amely hónapokig csak az ultraortodox és szélsőséges politikai pártok támogatásával tartotta meg hatalmát, 

Az igazságügyi reform ellen tüntetők tömegével töltötték meg Tel-Aviv és más városok utcáit. Emellett a tartalékosok, különösen a légierő létfontosságú tagjai lemondtak vagy megtagadták a szolgálatot. A katonai szolgálat vagy épp a demokráciaellenesnek tűnő magatartásokkal szembeni fellépések következtében az izraeli hadsereg felkészültsége és a harci műveletek fenntartására való képességei bizonytalanná váltak.

A Hamász céljai nem területi jellegűek voltak, hanem a lehető legtöbb civil áldozat megszerzésére összpontosítottak. Támadásaik emblematikus példája a Nova zenei fesztiválon történő öldöklés, ahova rakétákkal és kézifegyverekkel érkeztek és körülbelül 260 embert öltek meg, néhány fiatalt pedig foglyul ejtettek. Ez nem az izraeli megszállás elleni felkelés, és nem is az izraeli telepesek vagy a katonai erők által elkövetett tettekkel szembeni bosszú. Ez terrorizmus a maga legdurvább formájában, melynek következtében, 

A civilek elleni ilyen erőszakra nem lehet más válasz, mint az erőszak. Izrael pedig ezt az erőt alkalmazza; blokád alá veszi Gázát, és bombázza mind a Hamász létesítményeit, mind pedig a környező civil lakosságot, amelynek közelsége miatt lehetetlen szelektíven célba venni pusztán a Hamász erőit. Ez egy olyan taktika, amely a terroristáknál megszokott, de az államoknál nem, ők hosszú távon igen magas árat fizetnek a magas civil áldozatokért.

Az izraeli erők elkerülhetetlenül győzni fognak a Hamász felett, de addig még jelentős biztonsági és geopolitikai kockázatokkal kell szembenézniük. A legfontosabb kérdés az, hogy a Palesztin Hatóság öt és fél millió palesztin lakosa a háttérben fog-e maradni. Maga a Palesztin Hatóság, ami korruptsága és alkalmatlansága miatt igen népszerűtlen, minden bizonnyal nem akar majd részt venni a konfliktusban, és nagy hasznot húz riválisa, a Hamász megsemmisítéséből. A palesztin közvéleményt már a végsőkig feltüzelték, melynek következtében lehetséges, hogy úgy döntenek, egy másik frontot is megnyitnak, legalábbis a milícia és a nép szintjén. Ez azonban jelenleg valószínűtlennek tűnik, hacsak nem kerül sor erőszakos izraeli katonai vagy betelepítő akciókra.

A legfontosabb kérdések geopolitikai jellegűek. 

A támadások mögött egyértelműen Irán áll, bár az izraeliek vitatják, hogy milyen mértékben. Mélyebb szinten a támadások taktikai kifinomultsága, véleményem szerint, egyértelműen a libanoni Hezbollah ujjlenyomatát viseli. A Hezbollah egy állam az államban Libanonban, erős parlamenti blokkal, olyan hagyományos katonai erővel, amely könnyedén legyőzné a libanoni hadsereget, ha akarná. Nem mások ők, mint a Közel-Keleten és Afrikában nagy hatásfokkal bevetett milícia, egy hatékony és önfinanszírozó terrorista szárnnyal.

Az izraeli hadsereg saját jelentései szerint a Hezbollah 2006-ban legyőzte az IDF-et az Izrael elleni háborúban. Azt, hogy ezt hogyan tették, ma már az amerikai katonai és hírszerzési tervezők számára is a kiképzés része. Ezt egy nem titkosított jelentés foglalja össze, amelyet az amerikai Közös Katonai Műveleti Osztály számára írtak. A jelentés címe „2006-os izraeli-Hezbollah háború: a műveleti szinkronizáció harca”, és azt írja le, milyen volt a Hamász Izraelbe való beszivárgásának, valamint a többszörös egyidejű csapásainak alapvető szerkezete.

Az, hogy a Hezbollah mélyen érintett a támadásokban, bizonyos értelemben bónusz Izrael és nyugati támogatói, különösen az USA számára. 

hiszen ez minden bizonnyal háborúba sodorná a régiót.

Az utolsó kihívás az, hogy hogyan kezeljük a konfliktus utóhatásait. A Hamász, ha nem is pusztul el, de egy időre jelentős mértékben meg fog bénulni. A következő kérdés, hogy mi lesz ezután Gázával. Bizonyára lesz közvetlen megszállás, de a hosszú távú megoldás – a békéltetéstől a palesztin lakosság kiűzéséig – továbbra is napirenden marad. Ha az Irán-Hezbollah kapcsolat valódinak bizonyul, azt valamilyen formában meg fogják torolni.

Ahogyan az Egyesült Államokban 9/11 után, úgy most a megosztott izraeli közvéleményt is összehozták a történtek. A megalakult széles körű biztonsági kabinetben nem lesz helye a szélsőségeseknek, és az ultraortodoxok nyomása, hogy még több katonai szolgálat alóli mentességet és az intézményeik számára még több támogatást kapjanak egy időre le lesz véve a napirendről. A legnagyobb változások tehát, végül nem a palesztinok körében, hanem magán Izraelen belül fognak bekövetkezni.

Nyitóképen: palesztin tüntető (MAJDI FATHI / NurPhoto / NurPhoto via AFP)
Fordította: Kocsis Gabriella, Potsay Zille