„Erőt és reményt ad az az igyekezet, amelyet a felvidéki magyar közösségünk köreiben látni az utolsó hetekben. Valami felébredt, és mintha meg is mozdult volna. Ez utóbbi azért meglepi az embert, a mi mozdulatlanságunk, csendes, minden feltűnést görcsösen kerülő létünk erősen jellemző a felvidéki magyarságra. Ezt nem kell önkritikának értelmezni, csupán annyiról van szó, hogy a felvidéki magyarok talán az egész kisebbségi magyarság leginkább polgári hagyományokból táplálkozó közössége, és mint ilyen, erősen ragaszkodik a többségi társadalom erkölcseihez, szabályaihoz. Erre csak büszkék lehetünk, társadalmunk egyik legmegbízhatóbb tartóoszlopa vagyunk, és maradunk is annak.
Amikor viszont a polgárnak meg kell mozdulnia, az az a pillanat, amikor vagy külső veszélyeztetés, vagy belső erkölcsi, jogi anarchia bomlasztja a közösséget. A mai Szlovákiára lesújtott mindkét veszély, és ebben a történelmi helyzetben a felvidéki, identitásában tudatos magyar polgári közösség nem tud, nem akar egy kórusban megszólalni az önmagából kifordult szlovák nemzettel. Amit ma Szlovákiában tapasztalhatunk az kétségkívül a politikai kultúra hiánya, amely az utolsó egy évszázad tudatos történelemhamisításából ered. A történelmi tényként elfogadott nemzeti mítoszok, a tankönyvekben tanított elmagyarosodott szlovákok, mármint ön és én, fantazmagóriája, a magyar helyett az »uhor« koholmánya, a levert német és magyar feliratok történelmi emlékeinken. Mindez most nagyon durván megérkezett, hogy megbosszulja magát a szlovák társadalom nagy részén a progresszív ideológia formájában.