Újabb komoly erőszakhullám söpört végig a francia fővároson az elmúlt napokban – de mondhatjuk, hogy Párizsnak már nagy gyakorlata van a felforgató önpusztításokban.
Párizs közismert szinte már rendszeresnek mondható lázongásairól, amelyek legtöbbször a külvárosokból indulva terjednek át akár több másik nagyvárosra is. A város történelmét is átszőtték a rendre kitörő forrongások.
Az 1789-es francia forradalom hatása még ma is érezteti hatását az egész világon. Megvizsgálva a mai tüntetések és zavargások hivatkozási alapjait, azok szinte ugyanazok, mint amelyek a francia forradalomé is voltak: a jogok és az egyenlőség követelése, és az a vélekedés, hogy a politikai osztály teljesen elszakadt a valóságtól.
A mostani tüntetéseken is gyakran előkerül a demonstrálók részéről a forradalommal való párhuzam felvetése,
többek között az éppen aktuális vezetővel való leszámolás iránti igény is.
Az 1789-es forradalom legfontosabb párizsi eseményei között kiemelendő július 14-e, amikor is a forradalmárok elfoglalták a Bastille börtönét – július 14-e jelenleg is Franciaország nemzeti ünnepe. Miközben a forradalom után néhány évvel kibontakozott „nagy rettegés” időszaka, 1793. január 21-én lefejezték XVI. Lajos uralkodót, majd október 16-án feleségét, Mária Antóniát – Mária Terézia lányát – a mai Concorde téren szintén kivégezték. A forradalom végül nem hozta el az ígért szabadságot és demokráciát, ehelyett
káoszba fulladt, amelynek végül Napóleon vetett véget.
A párizsiak viszont továbbra sem adták fel: miután Napóleon uralma után visszaállították a Bourbonok uralmát, újabb forradalom tört ki 1830-ban. Ezt szokás júliusi forradalomnak is nevezni, aminek során a Bourbon-házat megfosztották a tróntól az Orléans-ok javára. A francia Nemzetgyűlés végül Lajos Fülöpöt választotta királlyá. Az ezt követő időszak – júliusi királyság – alatt vált Franciaország alkotmányos monarchiává.
Ennek ellenére Lajos Fülöppel se voltak eléggé megelégedve franciák – rossz termések, gazdasági válságok következtek –, így 1848. február 22-én kitört a „harmadik francia forradalom”,
amely a népek tavaszát, így a pesti forradalmat is inspirálta.
A forradalom megdöntötte Lajos Fülöp hatalmát, és utat nyitott a Második Köztársaságnak, amely viszont III. Napóleon Második Császárságával végződött.
III. Napóleon uralkodásának végül nem egy újabb forradalom vetett véget, hanem a francia-porosz háború és a francia vereség. A párizsiak viszont ekkor sem tétlenkedtek. Az 1871-es év egy másik jelentős felkelésről lett ismert. Ugyanis március 28-án megalakult a kommün, amit egy anarchistákból, szocialistákból és republikánusokból álló munkástanács vezetett.
Marx a kommünt „az első kommunista államnak” nevezte, valamin több marxista író is az első proletárdiktatúraként hivatkozott rá. Történészek szerint viszont inkább egy anarchista és utópista eszméket valló rezsim volt.
Végül összesen 60 napig állt fenn, a kommün leverését követően pedig véres megtorlás kezdődött a városban. Párizs az ostrom során komoly károkat szenvedett, mivel korábbi fenyegetésüket részben beváltva a kommünárok több számukra ideológiailag nem megfelelő épületet, mint például a Tuileriák palotáját lerombolták. A kommün munkástanácsának volt magyar tagja is: Frankel Leó a közmunkabizottság elnökeként vett benne részt.
A két világháború közötti Párizsban is az európai trendekhez hasonlóan teltek az évek, a nagy gazdasági világválság komoly társadalmi feszültségeket okozott, amelyek számos tüntetéshez, sztrájkhoz és erőszakos megmozdulásokhoz vezetett a városban. Továbbá elterjedtek voltak a szélsőbaloldali és szélsőjobboldali erők összecsapásai is. A második világháború után született meg a negyedik köztársaság, amely politikailag igen instabil volt, 12 év alatt 21 kormány követte egymást. Ennek végül 1958-ban vetett véget Charles de Gaulle, aki megalapította az ötödik köztársaságot, ami a napig fennáll.
A zavargások újabb hullámát az algériai függetlenségi háború váltotta ki. A legsúlyosabb eset 1961. október 17-én történt, amikor is a párizsi rendőrség vezetőjének, Maurice Papon parancsára a Nemzeti Rendőrség megtámadta az algériai nacionalistákat tömörítő Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) 30 ezer fős tüntetését.
A rendőri fellépés során a történészek becslései szerint mintegy 200-300 ember vesztette életét,
mai napig a francia állam hivatalosan 40 halálesetet ismer el.
De Gaulle végül azért döntött Algéria függetlenségének elismerése mellett, mert aggódott amiatt, hogy a Franciaországhoz tartozó gyarmatról meginduló tömeges bevándorlás felborítja az ország demográfiai helyzetét; viszont ha Algéria független állammá válik, akkor az onnan történő bevándorlás is korlátozható.
Utólag nem nehéz belátni, hogy valóban neki volt igaza.
1968-ban robbant ki aztán párizsi diáklázadás,
amely a francia forradalom mellett talán a másik legnagyobb hatást gyakorolta Európára, és gyakorlatilag De Gaulle elnökségét is visszafordíthatatlanul meggyengítette. A diáklázadás májusban a párizsi egyetem nanterre-i fakultásáról indult, ahol a szexuális szabadság nevében a fiúk könnyebb bejárást követeltek a lányok szobájába. Sorbonne diákjainak egy része szolidaritást vállalt a nanterre-i hallgatókkal. Az egyre nagyobb tüntetések végül erőszakos összecsapásokba torkolltak.
A rendőrség fellépése kiváltotta a szakszervezetek támogatását is, amelyek sztrájkot hirdettek, amivel szinte az egész országot megbénították. Utóbbiak persze inkább béremelést, rövidebb munkaidőt, több szociális juttatást követeltek, mint „szexuális forradalmat”. Az elnök a Nyugat-Németországban állomásozó francia katonai egységek bevetését is fontolóra vette – Charles de Gaulle csak ezekben az egységekben bízhatott meg maradéktalanul –, erre azonban nem került sor. A lázadás júniusra kifulladni látszott: a júniusi választásokon a tábornok ugyan még megkapta a bizalmat, de elnöksége hatalma annyira megingott, hogy végül 1969. április 28-án lemondott.
Az 1968-as diáklázadás és annak „eszméi” még napjainkban is jelentős hatással vannak az európai politikára, hiszen annak a politikus generációnak egy része, amely akkor egyetemistaként részt vett az eseményekben, még ma is aktív. Ilyen volt az utóbbi évekig Daniel Cohn-Bendit, a ’68-as diáklázadások ikonikus alakja, becenevén „Vörös Dany”, az Európai Parlament zöld párti képviselője is, aki a botrányai miatti, aktív politizálástól való visszavonulása előtt Magyarország elszánt kritikusa volt az EP-ben. A mozgalomban aktívan résztvevők közül ugyanakkor többeket súlyos vádak értek, miszerint a „szexuális felszabadulás” álcája alatt valójában a pedofíliát akarták legalizálni.
A napjainkban is rendre kitörő zavargások gyökereihez az 1970-es évek végén érkezünk el. Az első „külváros zavargást” 1979-re datálják. Ekkor Lyon Vaulx-en-Velin nevű külvárosában tört ki zavargások, miután letartóztattak egy észak-afrikai származású fiatalt.
A környezetet ezekhez a zavargásokhoz maga a francia állam alakította ki,
amikor a második világháború után tömeges szociális lakásépítésekbe kezdett. 1945-1975 között több ezer toronyház épült a nagyvárosok körül, gyakorlatilag a kelet-európai lakótelepek francia rokonaként. Ezeket negyedeket eredetileg alsó-középosztálybeli családok otthonául szánták.
A meginduló tömeges bevándorlás következtében azonban egyre inkább alacsony jövedelmű bevándorlók foglalták el ezeket a környékeket. Egyre erősebb lett a szegregáció, a körülmények pedig folyamatosan romlottak. Így alakultak ki azok „magas kockázatú” területek, amelyek jelenleg is a gócpontjait adják a zavargásoknak. A bevándorló gyökerekkel rendelkező emberekben az elszigeteltség miatt az az érzés alakul ki, hogy egyfajta „másodosztályú” lakosai Franciaországnak. Ezekből a külvárosi körzetekben jóval nagyobb a bűnözés mértéke, jelentősebb számban kerülnek ki a bűnözők ezekből a kerületekből, így növekszik a rendőrségi kontroll is – ez pedig egy önmagát generáló állandó feszültséget szül ezeken a körzetekben.
A kilencvenes évek óta rendszeresen– már 1992-ben, 1995-ben, 1997–ben, 1998-ban is – törnek ki zavargások, amelyek általában nagyon hasonló forgatókönyvet követnek.
Az események gyújtópontja legtöbbször, hogy valamilyen rendőri akció során életét veszti egy bevándorló hátterű, általában bűnöző fiatal, ezután a bevándorló hátterű negyedekben az emberek utcára vonulnak, randalírozni kezdenek.
Legtöbbször nyújtogatnak, fosztogatnak, barikádokat emelnek, és persze összecsapnak a rendőrökkel. A lázongások ilyen esetekben általában napokig, de akár hetekig is tartanak.
A legjelentősebb ilyen összecsapás mostanáig 2005-ben történt, és három hétig tartott. A Párizstól északra fekvő Clichy-sous-Bois-ból indult ki, amikor két fiatal áramütést áramütést szenvedett egy trafóházban, miközben megpróbáltak elmenekülni a rendőrség elől. Ekkor közel 9000 járművet gyújtottak fel, több mint 2800 embert tartóztattak le, az anyagi kár a becslések szerint megközelítette a 200 millió eurót.
Ezt is ajánljuk a témában
Párizsban és több francia nagyvárosban is példátlan méretet öltöttek a zavargások, rendőrök tízezrei küzdenek az utcákon. Összefoglalónk!
A kormányok folyamatosan igyekeznek különböző szociálpolitikai programokkal úrrá lenni a helyzeten, ugyanakkor 2005 óta sem csökkent az ilyen zavargások intenzitása. 2007-ben, 2009-ben, 2013-ban, 2016, 2017-ben is volt napokig, vagy akár több mint egy hétig tartó városi zavargás Párizsban és a nagyvárosokban.
A bevándorló hátterű külvárosi zavargások melletti másik “archetípusa” a párizsi lázongásoknak a szakszervezetekhez és a munkásokhoz kötődik:
ők általában akkor vonulnak utcára, amikor a kormány valamilyen munkajogi reformot akar bevezetni,
amely hátrányosan érintené a munkavállalókat. Az utóbbi időszakban a sárga mellényes tüntetések óta a legnagyobb szakszervezeti megmozdulásokat Emmanuel Macron nyugdíjreformja váltotta ki. A munkajogi reformok az elmúlt évtizedekben is rendszeresen váltottak ki zavargásokat, amelyek a társadalmi feszültségek, a középosztály folyamatos lecsúszása miatt szintén egyre erőszakosabbá váltak. Ezek jellemző mozzanata ezeknek a tőzsde vagy bizonyos nagyvállalatok – legutóbb a BlackRock vagy épp a Louis Vuitton – épületeinek megrohamozása, felgyújtása.
Ezeknek a tüntetéseknek egyik speciális változata, amikor a gazdák vagy a tűzoltók vonulnak utcára valamilyen kormányzati döntés ellen tiltakozva, ugyanis ezekben az esetekben a rendőrségnek jóval nehezebb dolga van a tüntetések elfojtására. Ilyenkor gyakran megtörténik, hogy
a gazdák traktorokkal törik át a rendőrkordont, megostromolnak egy-egy gyorséttermet,
vagy épp hígtrágyával válaszolnak a vízágyúra. A tűzoltók esetében hasonlóan nehéz dolga van a rendőrségnek, hiszen a gázmaszkok ellen tehetetlen a könnygáz, a tűzcsapok és a tömlők pedig szintén hatékony választ jelentenek a rendőrség vízágyúra.
A múlt hét óta a főszerep ugyanakkor újra a bevándorlóké, miután Nanterre-ből – ahonnan a diáklázadás is elindult – az egész országra kiterjedő zavargási hullám indult el, miután egy rendőr lelőtt egy 17 éve bevándorló hátterű fiatalt, mivel az megszegte a közlekedési szabályokat, és nem állt meg a közúti ellenőrzéskor. Tavaly egyébként több tucat rendőrt gázoltak halálra közúti ellenőrzések során Franciaországban.
A mostani zavargások 2005 óta legsúlyosabbak, szinte az összes nagyvárosban eluralkodott az erőszak. Már 40 ezer rendőrt vetett be a belügyminisztérium, akik fokozatosan igyekeztek megálljt parancsolni a káosznak.
Ezt is ajánljuk a témában
A 17 éves muszlim ellenállt a közúti ellenőrzésnek, majd járművével belehajtott két motoros rendőrbe.
A francia fejleményeket többen is a 2020-as amerikai BLM-zavargásokhoz igyekeznek hasonlítani, és habár vannak hasonlóságok, ugyanakkor látható, hogy Franciaország problémái jóval mélyebb társadalmi konfliktusokban gyökereznek, így nem szerencsés a két példa összemosása. A legutóbbi zavargások okozta károk összesítése még folyik, de az már most is látható, hogy újra eurómilliókban lesz mérhető.
Az is garantálható, hogy miután sikerül újra nyugodt körülményeket teremteni az utcákon,
csak idő kérdése, hogy mikor lesznek tele újra a híradások a lángoló párizsi barikádok képeivel.
A valódi kérdés, hogy a következő alkalommal a szakszervezetek, a szélsőbal vagy a bevándorlók fogják-e felgyújtani a Fény Városát.
***
Nyitókép: STEPHAN AGOSTINI/ AFP
Egyik napról a másikra jobb helyzetbe fog kerülni a keleti szomszédunk.
Francois Bayrou már a negyedik kormányfő lesz Emmanuel Macron elnöksége alatt.
Behódolás helyett nemzeti érdekérvényesítés. Pindroch Tamás írása.
A francia elnök is elkezdett mozgolódni.
Becslések szerint mintegy száz beazonosított személyről van szó.
Travis Timmerman arról is mesélt, milyen volt hónapokig az Aszad-rezsim börtönében ülni.
A volt amerikai házelnök, Nancy Pelosi egy hivatalos luxemburgi út során szenvedett balesetet, de állapota stabil, és a kórházból is folytatja munkáját.
