Az éghajlat változik, de ez nem a világ vége – vallja a francia docens

Több mint hat év telt el a Párizsi Megállapodás hatályba lépése óta. A nemzetközi klímavédelmi egyezményt mintegy 195 ország írta alá és ratifikálta. Az eddigi tapasztalatok alapján megfelelő eszköz ez az éghajlatváltozás kérdésének megoldására, amit sokan a 21. század legnagyobb globális kihívásának tartanak?

Azt hiszem, jelenleg ez a legjobb eszköz. A Párizsi Megállapodás létrejötte egy fontos lépés volt. Azelőtt egy teljesen más megközelítést alkalmaztunk, a Kiotói Jegyzőkönyvet – mely kizárólag a fejlett országok tekintetében tartalmazott tárgyalásos úton meghatározott kötelezettségeket –, ami így nagyon keveset ért el. A Párizsi Megállapodás egy rendkívül fontos eszköz, de az, ahogy eddig használtuk, nem elég hatékony. Alapvetően az államok saját vállalásán múlik. Ezeket a nemzeti szinten meghatározott hozzájárulásokat a nemzetközi zsargonban NDC-knek is nevezik. Ez egy alulról felfelé irányuló megközelítés.

Nem hiszem, hogy politikailag lehetséges lenne egy másfajta nemzetközi klímavédelmi egyezmény, de az elképzelhető, hogy ezt a szerződést idővel jobban lehessen használni. A jelenlegi tárgyalások pedig épp ezt célozzák.

Hogy érti, hogy jobban használni?

A részes államok folyamatosan tárgyalnak a Párizsi Megállapodás alapján, hogy mindannyian egyidejűleg fokozzák ambícióikat, nem egy új szerződés, hanem új NDC-k révén. Így például az Egyesült Államok, Kína és az EU új NDC-k kidolgozásáról tárgyal, amelyek nagyobb követelményeket támasztanak, mint a jelenlegiek. És ez egyfajta adok-kapok:

Érzékelhető egyfajta trend az elmúlt években, miszerint az éghajlatváltozást egyre inkább emberi jogi kérdésként kezdik értelmezni. Nemcsak a közéleti vitákban, hanem a jog területén is. Például tavaly Brazília Legfelsőbb Szövetségi Bírósága emberi jogi szerződésként ismerte el a Párizsi Megállapodást, ami, mint ilyen, felülírja a helyi nemzeti jogot. Milyen következményei lehetnek az ilyen döntéseknek?

A következmények többnyire intézményi jellegűek. Sok civil szervezet és aktivista szeretné az éghajlatváltozást emberi jogi kérdésként megfogalmazni, mert ez lehetővé teszi az emberi jogi bíróságok vagy a nemzeti bíróságok bevonását és az emberi jogi szerződésekre való hivatkozást. Jelenleg például az Amerika-közi Emberi Jogi Bíróság előtt van egy ügy, amelyet Chile és Kolumbia kezdeményezett, és azt kérik a bíróságtól, hogy határozza meg, milyen emberi jogi kötelezettségei vannak az amerikai államoknak a klímaváltozással kapcsolatban. Az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt is vannak ügyek. Tehát ha az éghajlatváltozás emberi jogi kérdésként kerül elismerésre, a

Hová vezetne mindez?

Nem tudom, mit tehetnek a bíróságok az éghajlatváltozással kapcsolatban. Úgy vélem, hogy a nemzetközi és a regionális bíróságok nem sokat. A nagy kérdés inkább az, hogy mit kellene tennie a társadalomnak. Ez nem tudományos, sokkal inkább politikai kérdés. A Párizsi Megállapodás arról szól, hogy a globális felmelegedést átlagosan másfél és két Celsius-fok között kell tartani, de valószínűleg már inkább a három Celsius-fok felé tartunk. Ez viszont csak egy cél, nem törvényi kötelezettség. És sok ilyen célunk van. Például a NATO-nak az a célja, hogy a tagállamok a saját GDP-jük két százalékát költsék a védelemre, és egészen a közelmúltig kevés ország járt el következetesen e tekintetben.

Az államoknak néha vannak olyan ambiciózus céljaik, amelyeket megpróbálnak elérni,

Szerintem másfél vagy két Celsius-fok alatt tartani a felmelegedést is egy ilyen cél. Az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése költséggel jár. Az energia ára, az állami kiadások, amelyeket máshol is el lehetne költeni. Ha egy kormány hatalmas összegeket fektet be a tiszta energiába, akkor kevesebb pénze marad más célokra, például a közúti biztonságra, az egészségügyre vagy az oktatásra, amelyek szintén emberi jogi kérdések. Annak meghatározása, hogy egy kormányzat mennyit kíván az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére költeni bármi mással szemben, politikai kérdés – és nagyon nehéz kérdés. Nem olyan, amelyet a bíróságok könnyen megválaszolhatnának, mert ez elsősorban nem jogi kérdés.

Ön a Hongkongi Kínai Egyetem docense. Kína a világ legnagyobb szén-dioxid kibocsájtója. Hogyan vélekednek erről a kérdésről a helyiek?

A hongkongi emberek nagyon üzleti alapon gondolkoznak, ezért nem igazán vállalnak költséges lépéseket az éghajlatváltozás mérséklésére. Hongkong jelenleg nagyon nehéz politikai és gazdasági helyzetben van, és a klímaváltozást sajnos nem tekinti prioritásnak sem az önkormányzat, sem a legtöbb helyi lakos. Ezzel szemben úgy gondolom, hogy Kína többi részén, a pekingi kormány által közvetlenül igazgatott területeken sokkal aktívabbak a kibocsátás csökkentésében, különösen a villamosenergia-ágazatban. Rengeteg beruházást hajtanak végre, mert az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése és a légszennyezés csökkentése gyakran ugyanolyan típusú intézkedéseket igényel, és a helyi légszennyezés óriási probléma. Ez egy nagyon jó kombináció, mert a globális és a helyi pozitívumok egybeesnek.

Az elmúlt években megjelent a közbeszédben a klímamigráció, klímamigráns kifejezés. Valós jelenségről beszélünk, vagy ez csak egy politikai eszköz?

Nem mondanám, hogy jelenség. Úgy gondolom, hogy a klímaváltozás hatással van a migrációra. A klímaváltozás miatt többen vándorolnak, de ez közvetett hatás. Kollégámmal, Calum Nicholsonnal közösen szerkesztettünk egy könyvet, amely megpróbál túltekinteni ezen a koncepción. Nagyon nehéz azonosítani a klímaváltozás „áldozatait”, a migránsokat vagy másokat.

Egyre gyakoribbak a szélsőséges időjárási események, a tengerszint emelkedése és így tovább, de az, hogy ez hogyan érinti az embereket, a társadalomtól függ. A tudomány szerint az üvegházhatású gázok globális koncentrációjának növekedése a légkörben megnöveli bizonyos szélsőséges időjárási események előfordulásának valószínűségét. Tegyük fel például, hogy egy bizonyos típusú esemény valószínűsége 10 százalékkal nő. Amikor ez az esemény bekövetkezik, nem igazán lehet azt mondani, hogy az éghajlatváltozás „okozta”. Valószínűbbé teszi, de nem „okozza” a szó szoros értelemében.

Úgy gondolom, hogy egyes nemzeti kormányok – különösen a fejlődő országokban – hajlamosak arra, hogy egyéni károkat tulajdonítsanak az éghajlatváltozásnak, hogy ezzel elkerüljék saját felelősségüket. Annak valószínűsége, hogy egy egyént a természeti katasztrófák milyen szinten érintenek, sokkal inkább függ a helyi körülményektől, például a katasztrófa kockázatát csökkenteni hivatott szakpolitikáktól, amelyeket egy adott kormány vagy végrehajt vagy nem, mint az éghajlatváltozástól. Globális felelősség van az éghajlatváltozás előidézésében és egyes nemkívánatos események valószínűbbé tételében, de ez egy nagyon közvetett felelősség. A legközvetlenebb ok általában az, hogy a helyi vezetés nem vállalja a katasztrófa kockázatait csökkentő lépések véghezvitelét.

Nézzünk egy konkrét példát. Nigériában évek óta heves konfliktus tapasztalható a muszlim pásztorok és a keresztény farmerek között. Egyes vélemények szerint ez egy klímakonfliktus, hiszen a pásztorok elveszítik legelőjüket a globális felmelegedés miatt, és délre húzódnak, megművelt területeket elfoglalva nyájaiknak. Vannak, akik szerint vallási, mások szerint etnikai konfliktus. Egy helyi nigériai, aki a harcok elől menekül, tekinthető klímamigránsnak?

A társadalom hajlamos arra, hogy egy jelenségnek egyetlen okát próbálja megtalálni, de ez sokkal összetettebb. Az éghajlatváltozás mindennek nagyon közvetett oka. Nem ismerem nagyon jól a nigériai helyzetet, de feltételezem, hogy az éghajlatváltozás az egyik mögöttes tényező. Az emberek elvándorlásának valószínűsége megnőhet a klímaváltozás miatt, de ez nem jelenti azt, hogy vannak klímamigránsok – vagyis olyan egyének, akiknek a migrációját a klímaváltozás határozza meg. Attól függően, hogyan definiálja a klímamigráns fogalmát, azt mondhatjuk, hogy nulla vagy nyolcmilliárd ember klímamigráns. Szóval ez egy nagyon önkényes fogalom, ami nem segíti a vitát. Az éghajlatváltozással kapcsolatos felelősséggel kapcsolatban van egy jogos érv:

más közösségek felé. De nem hiszem, hogy ezt az egyénekre tudnánk vonatkoztatni.

Milyen szerepet játszik a félelem a klímaváltozásról szóló vitában?

Úgy gondolom, hogy a tudósok és a jogvédők kísérletet tesznek arra, hogy felhasználják a félelmet az éghajlatváltozás hatásaival való szembenézésre, egyes ügyek előmozdítására. A klímamigránsok vagy klímamenekültek fogalmát gyakran használják így. Az emberek nagyon gyakran ellenségesek a migránsokkal szemben, és félnek a migráció identitásukra, országuk gazdaságára gyakorolt ​​hatásától. A klímaváltozás elleni kemény fellépés néhány szószólója megpróbálja felhasználni ezt a félelmet, mondván, hogy ha nem csökkentjük az üvegházhatású gázok kibocsátását, akkor klímamigránsok özöne várható. Szerintem ez valójában hamis, az egész sokkal összetettebb, és az éghajlatváltozás migrációra gyakorolt ​​hatása legtöbbször helyi jellegű. Általában nem Afganisztánból Nyugat-Európába költöznek az emberek, amint azt a diskurzus jelentős része sugallja. Az éghajlatváltozás sokkal inkább növeli a belső migrációt, vidékről a helyi regionális központokba, vagy az adott országok fővárosaiba. De valójában ez a keretezés nem csak hamis, hanem a tűzzel való játék.

Milyen várakozásokkal tekint a következő évtizedekre a klímaváltozás kapcsán?

Nos, úgy gondolom, hogy a fejlett és feltörekvő gazdaságok társadalmai egyre inkább hajlandók tenni valamit ez ellen. Egyre alacsonyabb a kibocsátáscsökkentés ára a főbb ágazatokban: az energiaszektorban és a közlekedésben. Az elektromos autók ára például nagyon gyorsan csökken. Tehát a kibocsátáscsökkentés ütemének gyorsulása lesz látható, különösen a fejlett és a feltörekvő gazdaságokban. Az elmúlt években a nemzeti ambíció növekedését és az éghajlatváltozás mérséklésére irányuló fellépés ütemének növekedését tapasztaltuk. A kibocsátás tekintetében a fő aggodalmam a feltörekvő gazdaságok következő generációja, például India és Nigéria, amelyek viszonylag gyorsan fejlődnek. Van egy koncepció, amit „békaugrásnak” is neveznek.

Ideális esetben nem akarjuk, hogy a feltörekvő gazdaságok ugyanúgy járjanak el, mint mi a nyugati világban a gazdaságunk szén alapú időszakában, vagy ahogy sajnos Kína teszi. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a feltörekvő gazdaságok következő generációja elég erőfeszítést tenne annak érdekében, hogy ez a „békaugrás” végrehajtható legyen.

Az interjú kezdete előtt a családról és a gyerekekről beszélgettünk. Élhető jövő vár a lányára?

Nagyon nehéz megmondani. Úgy gondolom, hogy az éghajlatváltozás általános tendenciáit mindig figyelembe kell vennünk. Ugyanakkor soha a történelemben nem éltünk jobb életet, mint most, ami a gazdagságot, a várható élettartamot illeti. Körbejárhatjuk a világot, számtalan dolgot megtapasztalhatunk. Soha a történelem során nem volt kisebb az esélye annak, hogy természeti katasztrófában haljunk meg, még az éghajlatváltozás hatásai ellenére sem. A klímaváltozás korlátozza életmódunkat egy klímaváltozás nélküli forgatókönyvhöz képest, de nem akadályozza meg a fejlődést. Úgyhogy

Arra számítok, hogy a lányom egy jobb világban fog élni, mint amilyenben most élünk. Az éghajlatváltozás nagyon fontos kérdés – csökkenti a lehetőségeinket a jobb életre –, de ez nem a világ vége.

Nyitóképen: Őszi erdő a Dunakanyarban. Fotó: Shutterstock