Finnország volt mindmáig az a különleges helye a kontinensnek, ahol az ottlét motivációjától függetlenül jó volt magyarnak lenni.
„Magyarországnak meglehetősen kevés barátja van Európában. És most nem arra gondolunk, hogy az Orbán-rendszer nem igazán népszerű, hanem arra, hogy van-e, aki szót emel értünk, kiáll mellettünk, ha úgy van. Márpedig általában úgy van, mi pedig rendszerint egyedül vagyunk. A magyar és a lengyel nép legendás barátságának például sosem látszottak tisztábban a határai, mint most: ez bizony legfeljebb csak történelmi rokonszenv, amelybe nem fér bele a jelen hazai rezsim egyoldalú vonzódása a putyini terrorállamhoz.
Viszont mégiscsak van egy kivétel: Finnország volt mindmáig az a különleges helye a kontinensnek, ahol az ottlét motivációjától függetlenül jó volt magyarnak lenni. Tanulni vagy dolgozni, magán- vagy hivatalos úton, egyénileg vagy csoportosan – bárhogy is ment valaki a finnekhez, mindig megtapasztalhatta, hogy magyarként különleges, már-már testvéri szeretettel fogadják. A nagypolitika, amely elvben mindig szövetségeseket keres, a gyakorlatban valamiért sosem épített erre a testvériségre (sem a bal-, sem a jobboldali kormányok alatt), de attól még létezett, és helyi szinteken éltek is vele: csak annak a magyar városnak vagy falunak nincs finn testvértelepülése, amelyik nem is akarta soha, hogy legyen.
Ráadásul ebben a kapcsolatban a legutóbbi időkig mi voltunk a csodált nagy testvér Európa közepéről, a finnek pedig – legalábbis a szittya-hun eredettörténet megszállottjai számára – a »halszagú rokonság«. Jellemző amúgy (bár most már valószínűleg mindegy), különösen annak tükrében, hogy a tetszhalott orosz medve alól kikászálódó Finnország Európa elmúlt 500 évének egyik leglátványosabb gazdasági-társadalmi sikertörténetét mutatta be a 90-es évek eleje óta.
Sajnovics János jezsuita magyar nyelvész lappföldi kutatóútjával kezdődött 1769-ben, Hende Csaba és Németh Zsolt helsinki »tényfeltárásával« pedig hivatalosan is véget ér 2023. márciusában. Az utolsó ország, az utolsó nép, amelyik még szeretett minket – aki megtapasztalta, tudja: őszintén –, most gyanakodva és növekvő ellenszenvvel várja ezeket a móriczi időkből ittragadt figurákat; a napnyugati bölcseket, akik jönnek a NER-ből, hogy demokráciából leckéztessék egy kicsit a finneket.”
***
Nyitókép: MTI/Balogh Zoltán
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Petteri Orpo szerint nincs idő a finomkodásra: le kell törni Belgium ellenállását, különben baj lesz.
Abban is biztosak lehetünk, hogy ez még nem az utolsó fejezet. És én már azt nagyon várom, hogy megjelenjen a film végén a felirat: VÉGE.
Ráadásul éppen egy olyan mutatóban, amely mindenkit érint Magyarországon.
A vizsgált dimenziók közül a legjobb pozíciót a családbarát kormányzás és a biztonság tekintetében foglalja el Magyarország, az élettel való általános elégedettség viszont nem jellemző ránk.
Ma már jóval kevesebb magyar orvos fontolgat tartós külföldi munkavállalást, mint a 2010-es évek elején. Csökkent az orvoselvándorlás, több külföldi jön viszont hazánkba.
A színésznő Gyötrő Sándorné bőrébe bújva fejti meg a nagy magyar valóságot.
Gróf mellé kellene valaki.
Donald Tusk dühtől vörös fejjel kiabált Brüsszelben: szerinte a lengyel államfő puccsot hajt végre és alkotmányt sért, mert magához ragadta a G20-csúcs irányítását.
