Amikor az amerikai demokrácia vonzereje „jócskán megkopott”

Írta: Somkuti Bálint biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész (MCC Geopolitikai Műhely)

Miközben a világ fél szemmel az erősödő kínai-orosz együttműködésre figyel, úgy tűnik, az eddig édesen szendergő európai vezetés is felébredt végre álmából.

A háromnapos moszkvai találkozó nyomán egyre nő azok száma, akik már teljesen új világrendet vizionálnak. Dőreség lenne azonban leírni a megingott hegemónt. Folytatva az előző cikkben megkezdett könyvismertetést, térjünk is rá arra, mit állított szembe Zbigniew Brzezinski 2011-ben megjelent Stratégiai Vízió című könyvének második részében a már ismertetett hat problémával.

A korábban bemutatott – az USA helyzetét nehezítő – hat szempont mellé Brzezinski hat olyat is felsorol, amely véleménye szerint képesek kompenzálni az államadósságtól a politikai élet polarizációjáig terjedő nehézségeket.

Régóta folyik a kérdésről a vita és sokan vitatják észrevételeit, de ezzel a megállapításával lehet egyet is érteni. Történelmi analógiák sora mutatja ugyanis, hogy birodalmak képesek voltak megújulni és visszafordítani a számukra kedvezőtlen folyamatokat, ám ehhez a krízist előidéző tényezők kezelésére, sőt megszüntetésére volt szükség. Egyelőre lehetetlen megállapítani, hogy a római köztársaság végéhez hasonló időszak szemtanúi vagyunk, és azt az átmeneti kort látjuk, amelyet Cicero a korábbi szokások és értékek elmúlása feletti szomorúságról tanúskodó halhatatlan mondása jellemez kitűnően: „Ó idők, ó erkölcsök!” Vagy ez már maga a nagybetűs hanyatlás, amelynek a végén Róma vandálok általi kifosztása áll?

Brzezinski mindenesetre abban bízik, hogy a nehézségek mindössze átmenetiek, és a hat kategóriába sorolt „Amerika még mindig meglévő erőforrásai” képesek lesznek visszafordítani a kedvezőtlen folyamatokat.

Ezek közül elsőként az általános gazdasági erőt említi meg. Függetlenül attól, hogy GDP, PPP, vagy egyéb alapon kerül kiszámításra, az USA gazdasága vitán felül jelentős erőt képvisel. Legyen – számítási módszertől függően – az első, a második Kína, vagy éppen a harmadik az EU mögött, nem nehéz belátni, hogy a világvaluta szerepét nehézségei ellenére is betöltő dollár, vagy például a legjelentősebb pénzügyi központ(ok közé tartozó) New York-i tőzsde továbbra is jelentős gazdasági erőt képvisel.

Ezt erősíti a magas vállalkozói kultúra, az ezt támogató jogi és pénzügyi rendszer, valamint a világ legjobb felsőoktatási intézményei által fémjelzett innovációs kultúra. Érdemes körbenézni, hogy a napjainkban használt szabadalmak, szoftverek mekkora része került ki amerikai forrásokból.

Nyilvánvalóan a fentiekben a könyv megírása óta eltelt 12 év hozott némi változást, de a harmadik ponthoz képest inkább érvényesek még ma is, mint az itt bemutatott demográfiai helyzet. Ugyanis már 2011-ben a lakosságnövekmény felét az USA-ban született latinok jelentették, akik akkor már a lakosság 16%-át tették ki. Arányuk 2023-ra 19%-ra nőtt, míg a nem latino fehéreké 57%-ra csökkent.

Ez utóbbi azért fontos mert a spanyol ajkú, katolikus, jelentős részben illegális bevándorlók nagy része számára az amerikai álom több okból nem elérhető, és erősen megtartják saját kultúrájukat, hagyományaikat. Másképp kifejezve „a népek olvasztótégelye” az ő esetükben nem igazán működik. Fenti tényt egy amerikai ismerősöm így foglalta össze: „Nem értem, hogy miért kell nekem a 2-est megnyomnom, ha angolul akarok beszélni?” Ettől függetlenül a fő vetélytársak, az EU, Japán és napjainkra Kína demográfiai helyzete sem fényes, azonban az USA-é sem sokkal jobb náluk, Brzezinski állítása ellenére.

Ugyanez igaz a negyedik pontra, amely a homogén nemzetállam mozgósítási, mobilizációs képességét mutatja be. Az „Emlékezz Pearl Harborre!” valóban egy olyan üzenet volt, amely ténylegesen mozgósította és egy cél felé irányította a nemzetet. Brzezinski szerint a belső megújulás is lehetne egy ilyen hívószó. Vagy éppen akár a zöld forradalom. Szerinte.

Kérdés, hogy a 2011 óta tovább polarizálódott és mostanra (Magyarországhoz hasonlóan) szinte kibékíthetetlen ellentétté fokozódott politikai szembenállás, azaz a nemzeti minimum eltűnése miatt képes lenne-e erre a mai amerikai társadalom? Látva a 2020-as elnökválasztás, a BLM és egyéb események visszhangját, egy tényleges – egyértelmű és valós (clear and present) – veszély, egy idegen támadás talán képes lehetne erre. De ki lenne olyan bátor/botor, hogy katonailag megtámadja a világ messze legerősebb hatalmát?

Az ötödik pontban a szerző az USA földrajzi helyzetét mutatja be, mint előnyt és erőforrást. Ebben minden kétséget kizáróan igaza is van. Robert C. Castel szavaival

Sem a 40 millió körüli lakosságú Kanada, sem a nagyjából 130 milliós Mexikó. A szinte mindenből önellátó Egyesült Államok nem igazán szorul rá importra, és elhelyezkedése is sokkal szerencsésebb, mint a legalább négy flottát fenntartani kénytelen Oroszországé (Fekete-, Balti-, Északi-tengeri és Csendes-óceáni) vagy a tengeren relatív nehezen megközelíthető Kínáé. Bár a hadihajók mozgatásához fontos Panama-csatorna felügyeletét átadta Panamának, ez az állapot viszonylag könnyen megváltoztatható.

A BLM okozta káosz után viszont kénytelen vagyok vitatkozni azzal a megállapításával, amely szerint „a nemzetet nem osztja meg említésre méltó etnikai különállás”. Véleményemet akkor is fenntartom, ha a káoszt jelentősen fokozta a média támogatása, ráadásul a felvételek tanulsága szerint a zavargók jelentős része nem is fekete volt.

És bizony Brzezinski hatodik pontja,

Nem kell különösen messzire menni, elég csak a Magyarországgal kapcsolatos amerikai álláspontot felidézni, hogy a woke mozgalmak és a cancel culture utóbbi években bemutatott ámokfutásának fényében nemcsak hazánkban csökkent az amerikai soft power. Nem láthatta előre a 2017-ben elhunyt szerző azt a 2023. márciusi moszkvai találkozót, amelyről búcsúzóban az orosz és kínai vezető minden bizonnyal a világ közvéleményének szóló nagyívű kijelentéseket tett. Ugyanis 2011-ben még igaz volt, hogy sem Kína, sem Oroszország nem tud „egy általánosan vonzó politikai ideológiát felmutatni”, mára azonban reális a veszély, hogy a világ egy jelentős része számára elég annyi, ha nem amerikai a kezdeményezés vagy az ideológia. Erről mindennél beszédesebben tanúskodik az, hogy a 193 ENSZ tagország nagy többséggel ugyan elítélte Oroszország Ukrajna elleni agresszióját, de a szankciókat a 141 igennel szavazó országnál is többen utasították el, köztük Kína, India, Brazília vagy éppen Dél-Afrika. Lényegében az USA legszűkebb szövetségesei támogatták azokat.

Brzezinski szerint a fenti hat alapvető előny elégséges hátteret biztosít arra a „történelmi mértékű megújulásra, amire Amerikának oly nagy szüksége van”. A pénzügyi egyensúly, a költségvetés fenntarthatóvá tétele, a középfokú oktatás hiányosságainak orvoslása azonban alapvető változást követelne a társadalmi kultúrában is. Azt Brzezinski is belátja, hogy ez a változás „kizárólag akkor valósulhatna meg, ha az amerikai emberek rádöbbennének arra a fájdalmas tényre, hogy Amerika maga is veszélybe kerül, ha ezen az úton halad tovább, amely a belső bőségszarutól a nemzetközi csődig vezet”.

bár nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy a következő, 2024-es elnökválasztásra mutasson az elemző, mint egy „nemzeti összezárásra” motiváló esetleges eseményre. Ha a 2020-as választás utáni, homályos körülmények között történt Capitolium elleni „ostromhoz” hasonló megmozdulás, vagy annak az egész országra kiterjedő változata következik be, az elegendő „sokkot” okozhat ahhoz, hogy az amerikai társadalom összekapja magát és visszatérjen a gyökereihez. Ideális esetben.

Már csak azért is, mert Brzezinskinek egyértelműen igaza van abban, hogy „Amerikát egyszerre fenyegetik a bármilyen előremutató társadalmi, gazdasági, és politikai reform hiányából bekövetkező visszacsúszás egy rendszerszintű sorvadásba, és egy olyan elhibázott külpolitika következményei, ami az utóbbi években nyilvánvalóan köszönő viszonyban sem volt a posztbirodalmi (hidegháború utáni – SB) korszakkal.”

Abban gondolom egyetérthetünk, hogy az előzőekben bemutatott negatív trendek a könyv megjelenése óta eltelt 12 évben csak erősödtek.

Összefoglalva a fentieket: a Brzezinski által 2011-ben fellelt hat pozitív tulajdonságról sem mondhatjuk ki egyértelműen azt, hogy határozottan alátámasztanák érvelését, és ezáltal bármilyen szempontból megnyugtatóak lennének. De hogy hogyan is nézne ki a tapasztalt diplomata és szakértő szerint „a világ Amerika után”?

A Brzezinski által „nem kínai, hanem kaotikus” bonmot-val jellemzett környezetről a Stratégiai víziót ismertető sorozat következő részében számolok be.

Nyitókép: MTI/EPA/Jim Lo Scalzo