„Magyarország hihetetlen munkát végzett” – amerikai konzervatív véleményvezér a Mandinernek

Christopher F. Rufo az amerikai konzervativizmus egyik meghatározó véleményformálója, újságíró, filmrendező, a Manhattan Institute konzervatív think tank vezető kutatója. Rufo a kritikai rasszelmélet (critical race theory) egyik legismertebb kritikusa. Munkásságának köszönhetően derült fény szélesebb körben arra, hogy a baloldali ideológia mekkora teret nyert az amerikai közintézményekben.

***

Ön azért látogatott Budapestre, hogy a téma szakértőjeként, a Danube Institute kritikai rasszelméletről szóló konferenciáján adjon elő. A kelet-közép-európai fül számára ez a tudományos kifejezés egyszerre idegen, és mégis ismerős, a benne rejlő marxista felütés miatt. Mi az a kritikai rasszelméletet? És miért vált felkapott témává az Egyesült Államokban az elmúlt években?

A kritikai rasszelmélet alapvetően egy akadémiai diszciplína, amely szerint a nyugati társadalmak eredendően rasszisták, imperialisták és kizsákmányolók. Faji tengelyek mentén osztják fel a világot. Az elnyomó réteg a fehér, európai, az elnyomott pedig a színes bőrű vagy harmadik világbeli. Az elmélet támogatói úgy vélik, hogy az egyéni szabadságjogok helyett a társadalmaknak csoportalapú jogokat kellene biztosítaniuk a csoportidentitás alapján.

beleértve a kapitalista berendezkedést, a családot, az alkotmányos kormányzást és a tulajdonjogokat. Ez az ő útjuk a radikális egyenlőség egyfajta állapotához.

A kritikai rasszelmélet gyökerei a 1960-as és 1970-es évekig nyúlnak vissza, a Fekete Párducok a Fekete Felszabadító Hadsereg megjelenéséhez. Ezek az elméletek ciklikusan újjáélednek. Most azt látjuk, hogy ezen radikális szervezetek ideológiáját akadémiai nyelvre fordítják le, de lényegében ugyanazokat a megoldásokat fogalmazzák meg. A kritikai rasszelmélet napirendre kerülésének egyik fő oka az a mély csalódás az amerikai baloldalon, ami Barack Obama elnöksége végén jelentkezett. Nagy volt a remény, hogy Obama majd megoldást hoz az Egyesült Államokban tapasztalható faji konfliktusok legalább egy részére. Ez nem történt meg, és úgy gondolom, hogy ezért indult el a baloldal radikálisabb megoldások irányába. A másik ok a Black Lives Matter mozgalom megjelenése, ami ügyesen kihasználta a Covid-zárlatok miatti és a George Floyd halálát követően kialakult feszültségeket. Ez a két dolog összekapcsolódott egy nagyon éghető keverékké, és bumm: kritikus fajelméletek mindenhol!

Ön Seattle közelében él, ami Amerika egyik legprogresszívabb városa. Lassan három éve, hogy a helyi BLM-aktivisták elfoglalták a városi rendőrség egyik központját. Hogyan alakítja ez a fajta liberális társadalmi aktivizmus a helyiek életét?

Szerintem ez egy tökéletes lecke az elmélet és a gyakorlat szembeállítására. Tény, hogy Seattle-ben a legtöbb ember nagyon progresszív. A helyiek többsége a Black Lives Matte  mint politikai mozgalom lelkes támogatója. Amit 2020 nyara után láttunk, az az életminőség gyors romlása a városban.

Mindennapossá vált a hajléktalanok letáborozása, a kábítószerrel való visszaélés a közterületen, a bántalmazások, bolti lopások, lakásbetörések. Egyhamar azt lehetett megfigyelni, hogy a helyi progresszívek küzdenek, hogy megértsék, milyen különbség van aközött, amit érzelmi és elvont szinten szeretnek – a BLM –, és aközött, ami kézzelfogható és mindennapi szinten megtapasztalnak, azaz egy zuhanó életminőségű város. 2021-ben már konzervatívokat kezdtek beválasztani a helyi önkormányzatba, a városi ügyészségbe, a városi tanácsba. Az az érzésem, hogy a racionális emberek középen állnak, még egy olyan helyen is, mint Seattle, amely az ország egyik legbaloldalibb városa. A progresszívek talán kezdenek visszahúzódni, miután megértették az ideológiájuk és az ideológiájuk eredményei közötti konfliktust.

Hogyan viszonyulnak az ön által megfogalmazott kritikához a liberális társadalmi aktivisták? Célpontba került?

Igen, elég sokat olvashatnak erről. Az első évben az volt az álláspontjuk, hogy a kritikai rasszelmélet nem létezik az iskolákban. Tagadták a kritikai rasszelmélet, mint ideológia létezését a bürokrácián belül és a közintézményeken belül is. Én elkészítettem a jelentéseket, megvolt az összes dokumentum, megvolt az összes bizonyíték, megvolt az összes óravázlat, megvolt az összes HR-képzés anyaga.

Úgy érezték, hogy mivel uralják a sajtót, ha elég sokáig hazudnak róla, visszatarthatják ezeket az információkat. Ez azonban nem működött. Rossz stratégia volt, mert az emberek látták a mindennapi életükben, megértették, hogy mi történik. Ha a liberális aktivisták nem védik meg a saját álláspontjukat, az valójában egy beismerés, hogy a pozíciójuk nem olyan erős, mint szeretnék.

Mit kezdenek azzal a ténnyel, hogy a felesége ázsiai származású?

Nem szeretik. Nem képesek elintézni a szokásos sértéseikkel. Ezek egyszerűen nem állnak meg esetemben. Épp ezért a feleségemet kezdték el támadni. A kritikai fajelmélet hívei meg vannak győződve, hogy az ember faji hovatartozása meghatározza a sorsát. Valójában a faji csoportok szigorú szétválasztását és a faji csoportok szigorú hierarchiáját szorgalmazzák. Ezért nem szeretik a vegyes házasságot, és

Ez aláássa a pozíciójukat, mert megmutatja, milyen abszurd nézőpontot képviselnek, különösen az Egyesült Államokban, ami híresen pluralista és sokszínű ország. Összegezve elvettük az egyik retorikai trükkjüket, és nem örültek neki.

Létezik hatékony eszköz az eltörlés kultúrájával – cancel culture – szemben?

Nem hiszem, hogy az eltörlés kultúrája egy hasznos keretezés lenne. Ez egy egyfajta konzervatív áldozati narratíva, amely nem szolgálja az érdekeinket. Ahhoz vezet, hogy megkérjük a baloldalt, a politikai ellenfeleinket, hogy legyenek kedvesebbek hozzánk.

hogy ne kelljen semmit kérnünk az ellenfeleinktől.

Mindannyiunk esetében fennáll annak a veszélye, hogy az eltörlés kultúrájának áldozataivá leszünk. De ez mindig így volt. A kérdés inkább az, hogy fel tudjuk-e építeni azt az intézményi hatalmat, amely szükséges ahhoz, hogy a világról alkotott elképzelésünk és közösségünk fennmaradhasson a modern politikai, kulturális és gazdasági struktúrában. Szerintem ezt meg lehet csinálni. Nem szeretem a kifejezést, de az eltörlés kultúrájának is megvan a maga szavatossági ideje. Idővel lejár. Nagyon nehéz fenntartani egy olyan szigorú taburendszert, amely mély gyökerekkel nem rendelkező elképzeléseken alapszik. Nagyon szimpatizálok azokkal az emberekkel, akiket igazságtalanul tönkretett a média, de úgy gondolom, hogy a háttérben meghúzódó politikai probléma sokkal fontosabb, mint az egyedi történetek.

Sokat beszéltünk a kulturális háborúról, de a munkásosztálynak és a középosztálybeli amerikaiaknak jóval nagyobb problémáik vannak. Munkanélküliség, magas megélhetési költségek, szűkülő lehetőségek, hogy csak néhányat említsünk. Ön a kritikusok által is elismert dokumentumfilmet készített erről a jelenségről. Változott valami azóta, hogy 2019-ben befejezte az America Lost forgatását?

Alapvetően nem, de erre nagy hatása volt a Covidnak is. A legnagyobb probléma nem is a munkásosztály, hanem a létminimum környékén vagy az az alatt élők körében tapasztalható. Az olyan társadalmi problémák, mint például a kábítószer-függőség, a fentanil elterjedése évtizedekig tartott. Nem hiszem, hogy ez könnyen megoldódna. Ha igazságosak akarunk lenni, akkor

A baloldali megoldások, amelyeket az 1960-as évek közepe óta próbáltunk a rászorultsági alapú szegénységi programokkal, falba ütköztek. A társadalomtudományból pontosan tudjuk, hogy nem működnek. A Reagan-korszakhoz kötődő jobboldali, szabadelvűbb gazdasági megoldások összességében jó munkát végeztek a bruttó hazai termék növelésében, de nem tudták felemelni a szegényeket, ahogy azt sok konzervatív remélte volna. A szegénységi politika holtpontjára jutottunk, ahol a bal- és a jobboldal egyaránt tudja, hogy nincs életképes terve a probléma megoldására, és ezért teljesen elengedték. Számomra ez nehéz, de egyben érthető is. Öt évig dolgoztam a filmen, és sok időt töltöttem olyan amerikai városokban, ahol a szegénység a mindennapok része. Naiv elképzelés, hogy létezik valamiféle politikai platform, amely megoldhatja ezeket a problémákat. A legtöbb amerikai figyelmen kívül fogja hagyni ezt a kérdést a belátható jövőben.

Hogyan értékeli a Biden-kormányzatot e tekintetben?

Szörnyen. Úgy értem, a Biden-kormányzat a szegények, a munkásosztály, sőt a középosztály érdekeit elhanyagolva a baloldali elit szimbolikus prioritásaira összpontosít. Legyen szó sokszínűségről, egyenlőségről és befogadásról, vagy transznemű aktivizmusról. Arra fókuszálnak, hogy szimbolikus győzelmeket adjanak a liberális értelmiségnek, abban a reményben, hogy ez majd megnyugtatja az átlagos demokrata választókat is. Úgy gondolom, hogy

Nézze, ha egy küzdelmes közösségben él, bizonytalan a családi élete, instabil a munkahelye, és a demokraták – Franklin Delano Roosevelt pártja – most azt szorgalmazza, hogy biológiai férfiak versenyezzenek a női egyetemi atlétikai versenyeken, akkor az egyetlen észszerű következtetés az, hogy ezek az emberek már nem törődnek velem. A középosztálybeli és munkásosztálybeli szavazók hozzáértő kormányzást, gazdasági és társadalmi stabilitást akarnak, észszerű megélhetési költségeket, magas színvonalú iskolákat akarnak. Így a republikánusoknak van esélyük nyerni.

Jövőre választások lesznek az Egyesült Államokban. Tavaly a félidős voksoláson a republikánusoknak nem sikerült megvalósítaniuk a nagy áttörést. Mire számít 2024-ben?

Tavaly a republikánusok győztek a Képviselőházban, ami elégséges, mert megakadályozza a baloldal napirendjének érvényesülését. A Biden-kormányzatot ezzel politikailag a sírba helyezték. 2024 még messze van.

a korábbi elnök, Donald Trump, Ron DeSantis floridai kormányzó, Nikki Haley dél-karolinai kormányzó és egy sor más jelölt között. El tudok képzelni egy olyan forgatókönyvet, amelyben a republikánusok veszítenek. De annak is van esélye, hogy hatalmas többséget szereznek. Nagy izgalommal fogom követni a történéseket.

Van az amerikai konzervativizmusnak jövője Trumppal?

Az amerikai konzervatívok fogják eldönteni, hogy kit akarnak vezetőnek. Szerintem Trump rendkívül hasznos funkciót töltött be 2016-ban, mert nemcsak a liberális, hanem a régi konzervatív konszenzust is felrúgta. Viharos, nehéz, kicsit kiborító, de egy nagyon szükséges korrekció volt néhány elavult politikai elv kapcsán, amelyet a konzervatívok Reagan óta őriztek. Megnyitotta a mezőnyt, új lehetőségeket teremtett. A 2024-es választás igazi kérdése az, hogy a republikánus választók továbbra is Trumpot látják-e a legjobb zászlóvivőnek. Vagy azt akarják, hogy valaki más vegye át a Trump-örökséget, és úgy alakítsa át, ami talán egy kicsit más irányba vagy más módon viszi előre a konzervatív oldalt. A korai közvélemény-kutatások azt sugallják, hogy Trumpnak van egy nagyon erős bázisa, de ez önmagában nem fedi le a republikánusok abszolút többségét. Jelenleg nagyobb számban vannak azok, akik nyitottak más lehetőségekre is. Meglátjuk.

Az ukrajnai háború súlyos biztonsági kihívást jelent Európa számára, és a NATO-n keresztül az Egyesült Államok is érintett közvetetten. Az amerikai döntéshozók megnyilatkozásai alapján azonban úgy tűnhet, hogy az Egyesült Államok jobban benne van ebben a konfliktusban, mint a legtöbb európai nemzet. Mi lehet ennek a hátterében?

Valószínűleg azért, mert nekünk van a világon a nagyobb fegyvertartalékunk, az ukránok pedig fegyvert akarnak. Az európai országok kisebb védelmi költségvetéssel, kisebb fegyvergyártó kapacitással rendelkeznek. Nekem egyébként úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok és az európai politika nagyon hasonló a kérdésben. Az USA nagyobb anyagi támogatást ad az ukránoknak, ami a leggazdagabb ország szempontjából logikus, de szerintem az európaiak nagyobb áldozatokat hoznak. Nézze csak meg az energiaköltségeket.

Most még mindenki elszánt, de meglátjuk, melyik szereplő fárad ki a leghamarabb. Azt hiszem, csak akkor válik reálissá a háborúból való kilépés. Én személy szerint remélem, hogy mielőbb megtalálják a kiutat. Ez a konfliktus egy rendkívül szörnyű dolog.

Úgy tűnik, hogy az ukrajnai háború kiélezi az Egyesült Államok és Kína közötti versenyfutást is a globális elsőségért. Megvan Amerikában a kellő elhatározottság, hogy belekezdjen egy új konfliktusban?

Egy évig éltem Kínában, és azon kívül is többször jártam az országban, de nem ez a szakterületem. Mindenesetre

Kínának jelentős belső problémái vannak. A körültekintő amerikai politika az lenne, ha részlegesen leválasztanánk magunkat Kínáról, különösen a legfontosabb gyártási és ellátási vonalaink tekintetében. Nagyobb kereskedelmi kapcsolatokat kellene kialakítanunk olyan országokkal, mint Mexikó és India, de vannak alternatívák Délkelet-Ázsiában és Dél-Amerikában is.

Mindemellett nem hiszem, hogy Kína rövid vagy középtávon elég magabiztos lenne ahhoz, hogy birodalmi projektbe kezdjen. Hosszú távon ki kell találnunk, hogyan építsünk ki egyfajta szövetséget Kína visszaszorítása érdekében. India szerepe kritikus ebből a szempontból. Az egyik külpolitikai meggyőződésem, hogy az Egyesült Államoknak szorosabb kapcsolatot kell kialakítania Indiával. India a világ legnagyobb demokráciája, erős kapcsolata van az angolszász világgal, tekintettel a gyarmati történelmükre. Azt hiszem, hogy végső soron nagyon hasonló módon látjuk a világot, és hasonló módon érzékeljük Kína fenyegetését is. Sokkal jobb munkát kellene végeznünk diplomáciai téren. Az ukrajnai konfliktusban nem sikerült az Oroszország és Kína közötti megosztottság megőrzése, ami egy kulcsfontosságú manőver volt a hidegháborúban. Azt hiszem, néhány ügyes politikai döntéssel biztosíthatnánk, hogy ez a kapcsolat ne legyen olyan erős, mint amilyen. A kínaiak és az oroszok nem természetes szövetségesek. Soha nem is voltak azok. Nem hiszem, hogy a 21. század ebből a szempontból sokban különbözne majd a 20. századtól.

Magyarországon egy erős, magabiztos konzervatív kormány van hatalmon, amely egy határozottan konzervatív, értékelvű politikát valósít meg sikeresen, immár tizenhárom éve. Emiatt folyamatos támadásoknak vagyunk kitéve a nemzetközi politika liberális szereplői részéről. Hogyan látják Magyarországot az amerikai konzervatívok?

Egészen bámulatos, és nem csak azért mondom ezt, mert most vendég vagyok itt. Magyarország hihetetlen munkát végzett az amerikaiak, különösképpen az amerikai konzervatívok figyelmének felkeltése érdekében. A hasonló méretű nemzetek közül valószínűleg Magyarország kapja a legtöbb PR-t az Egyesült Államokban, és úgy gondolom, hogy ennek jó oka van. A magyar kormány rájött, hogyan szerezhet jelentős demokratikus többséget úgy, hogy fenntartsa a saját kulturális identitástudatát, amely a múlt hagyományaiban gyökerezik, de előre is tekint. A magyar családpolitika mostanra az Egyesült Államokban is nagy befolyást gyakorol.

Azt gondolom, hogy a magyaroknak nagyon büszkének kell lenniük arra, hogy nemcsak az Egyesült Államokban, hanem a világ számos országában figyelik, hogy ezek a szakpolitikai elképzelések sikeresek-e, és milyen eredményeket hoznak.

Minden ország eltérő pályát követ, de hasonló problémákkal küzdünk, mindannyian Nyugaton. A baloldal hegemóniára törekszik a nemzeti intézmények, valamint a nemzetek feletti, nemzetközi intézmények esetén egyaránt. Mi, konzervatívok, viszont azért küzdünk, hogy megőrizzük saját hagyományainkat, identitásunkat, történelmünket, értékeinket a hatalmas nyomás alatt. Ennek bizonyos értelemben könnyebbnek kell lennie az Egyesült Államok tekintetében, hiszen mi vagyunk gazdaságilag és katonailag a legerősebb ország, képeseknek kellene lennünk arra, hogy azt tegyük, amit akarunk. De még az Egyesült Államokban is óriási nyomást érzünk. Ezért szeretnék többet megtudni arról, hogy Magyarország, amit valóban folyamatosan támad a sajtó és a nemzetközi szereplők, hogyan tudja kezelni ezt a nyomást.