Truss szerint leginkább az akasztotta meg a diadalmenetét, hogy az Egyesült Királyságban a gazdaságpolitika terén még mindig az ortodox hangok a dominánsak,
ezt pedig talán alábecsülték társaival.
Sőt: Truss azt is kijelenti, hogy ezzel még talán lehetett is volna kezdeni valamit, ha azt érezte volna, hogy politikai elvbarátai és ellenfelei tiszteletben tartják, hogy most az övé a miniszterelnöki mandátum – de nem így történt. A Boris Johnson bukását megelőző időszak konzervatív párti exodusai – sok parlamenti képviselő hagyta ott a frakciót – legalábbis magyarázhatják, hogy miért fogadták sokan bizalmatlanul a hivatalában. Emiatt az sem igazán meglepő, hogy – mint mondja – a tervei nem kaptak túl nagy politikai hátszelet senkitől.
Az olvasó emlékezhet arra, hogy a Truss-kormány rövid életét leginkább az nehezítette meg, hogy a pénzpiacok nagyon rosszul reagáltak a kabinet reformtervezeteire. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a különböző pénzügyi alapkezelők bizalma megrendült a brit kormányban, ami egyrészt a font értékvesztéséhez vezetett, másrészt – mivel az alapkezelők között sok nyugdíjalap-kezelő is volt – ez a bizalmatlanság a lakosságra is átragadt, hiszen azt senki sem viseli jól, ha a kabinet nehezen átlátható intézkedései miatt esetleg veszélybe kerül az öregkorára félretett pénze. Truss azt mondja, hogy ezt a fajta törékenységet rosszul mérték fel.
A Truss-kabinet törvényszerű végét a brit bulvár fanyar humorral jelezte előre néhány nappal lemondása előtt: egy fejessalátához hasonlították a kormány várható élettartamát.