„A gyerekekkel otthon töltött hosszú évek tovább erősítik a nők és férfiak közötti egyenlőtlenséget” – Tényleg? Mesélj még!

Elöljáróban egy gondos trigger warning: harcos feministák, az eltérő véleményeken kívül minden másra nyitott szólásszabadság-védők számára potenciálisan felkavaró tartalom következik. Én szóltam.

Történt ugyanis, hogy a két ünnep között, amikor az ideológiailag képzetlenebb családok az apukák által szervezett kirándulásokkal és a nagyik vagy a lányok által sütött bejglivel vezették le az évet, vagy esetleg közös társasjátékozással ünnepelték a lelazult együttlétet, totálisan megfeledkezve a permanens osztályharcról, a Qubit szerencsére résen volt, és csupa kapitálissal hívta fel figyelmünket az anomáliára: „A gyerekekkel otthon töltött hosszú évek tovább erősítik a nők és férfiak közötti egyenlőtlenséget”.

A problémafelvetés valami olyasmi, hogy Magyarországon a három év alatti gyerekek csupán 17 százaléka jár bölcsődébe, és „hiába javul az arány, a 36 százalékos uniós átlagtól még mindig nagyon messze vagyunk”, ennek pedig egyik fő oka, hogy „nálunk teljesen kiugró módon akár három évig is otthon lehet maradni egy gyerekkel”. (Mármint lehet, nem muszáj.) Amivel kapcsolatban a szerző, Kende Önazonos Ágnes idézi is egy aggódó HR-es szavait: „Régen lehet, hogy oké volt ennyit kihagyni, most viszont 1 év alatt is sok minden változik a munkaerőpiacon, 3 év kiesés túl sok szakmai szempontból”. Cseles mondat ez, mert amilyen jószándékú, annyira hatékonyan ültetheti el a bogarat a fiatal nő fülében:

további szakmai sikerekről ne is álmodj. Visszamész harmincas éveid derekán a munkába, és a nyugdíjig már csak vegetálsz. Anyádnak még sikerült internet nélkül is naprakészen tartania magát és parádésan átstartolni, de számodra ez e-sély-te-len. Csak nézni fogsz bambán, mert kimaradt ott az a végzetes két-három év. Bezzeg a kollegina, aki egy percet se lazsált, cserébe 40 éves korára kiégett.

Különösen izgalmas ez az aggódás annak fényében, hogy állítólag „összeszerelő ország” vagyunk – most akkor csak robotol a magyar nő a szalag mellett a nullához közelítő hozzáadott értékkel, vagy olyan tevékenységet végez, ahol hónapok alatt is ugrásszerű a fejlődés és állandó a szellemi stimuláció? El kellene dönteni.

Megtudjuk továbbá, hogy a részmunkaidős foglalkoztatás se feltétlenül jó megoldás, hiszen „akadályozhatja a karrierépítést”, és „erősítheti az egyenlőtlenséget”, amennyiben túlságosan a nőkhöz kapcsolódik és túlzottan elnyúlik. Ezért aztán a cikk szerint „inkább az egyenlőbb munkamegosztásért és nem a hagyományos nemi szerepfelfogásért kellene kampányolni azzal, hogy a gender szakokat eltörlik”.

Nem kérdés, hogy ahol nincs elegendő bölcsődei férőhely, noha igény volna rá, ott helyénvaló orvosolni a problémát – a jelek szerint ez folyamatban is van, tekintve, hogy 2010 és 2022 között 32 ezerről 59 ezer fölé emelkedett a bölcsődei férőhelyek száma, és háromszor annyi településen érhető el a szolgáltatás. Mint ahogy abban sem lesz köztünk vita, hogy az apáknak is ki kell venniük a részüket a gyerekek gondozásából – tiszta sor, kívánok mindenkinek annyi apa-lánya világfelfedezést, amennyiben nekem volt részem. De valóban az van-e, hogy

míg felvilágosult nyugati társaik büszkén menetelnek előre a ranglétrán napi nyolc órában?

Nos, abban talán progresszív barátainkkal is meg tudunk állapodni, hogy Hollandia fejlett jóléti ország, mosolygós családokkal és elégedett anyákkal. És vajon mekkora ott a különbség a férfiak és a nők nyugdíja között? 40 százalék (szemben a magyarországi 16-tal). Ami csupán részben tudható be annak, hogy arrafelé a közszférában egészen 1957-ig nem is dolgozhattak férjes asszonyok – valójában a holland nők közel háromnegyede ma is a részmunkaidőt és az ezzel járó alacsonyabb fizetést választja. Nijmegentől Utrechten és Amszterdamon át Groningenig minden valamirevaló egyetemen oktatják a gendertudományokat, és mégis: a nők túlnyomó többsége köszöni, nem kíván a férfiakkal azonos óraszámban pénzt keresni. Horribile dictu nem akar velük versengeni. Sőt, egy 2016-os felmérésben a 12 és 25 év közötti lányok mindössze 3 százaléka állította, hogy anyaként majd teljes munkaidőben húzná az igát a munkaerőpiacon; a megkérdezettek több mint fele egyáltalán nem vagy legfeljebb heti két napot dolgozna. A holland közoktatás megalázkodó szülőgéppé indoktrinálná őket? Aligha.

Az OECD adataiból mindenesetre egészen konkrétan kiderül:

60,4 százalékos (17 százalékponttal alacsonyabb a férfiakénál), míg a gendertudatos Hollandiában csupán 47 százalék (ami 27 százalékponttal marad el a férfiakétól). Ausztriában és Luxemburgban 55, Svájcban 57 százalékos az arány, a nemek közötti különbség pedig mindegyik esetben meghaladja a magyarországit – nahát-nahát, a messze előttünk járó bezzegországokban simán tombol az egyenlőtlenség. Márpedig hadd ne feltételezzük, hogy a CEU-nak menedéket biztosító Bécsben, ott, hol a gyalogoslámpák is genderérzékenyek, hatalmi szóval kötelezik az anyákat, hogy átlagosan 19-24 hónapig otthon maradjanak gyermekükkel, azután pedig 70 százalékuk a részmunkaidőt válassza, állandó jelleggel. Mégis így tesznek, a magyar progresszív pedig nem győz ámuldozni a takaros muskátlis házakon.

Ha azonban az osztrák és a holland anyuka szabad akaratából akár egész életére eltekinthet attól, hogy a Szent Egyenlőség kedvéért este hatig a munkahelyén üljön, és helyette inkább muskátlit metsz vagy a gyerekeiért biciklizik, akkor talán az se tekintendő automatikusan mételynek és genderszakokkal orvosolandó rossz beidegződésnek, ha egyes magyar nők a férfiakéhoz képest eleve hosszabb élettartamukból néhány évet a családjukra szánnak.

És közben a felcseperedő fiukkal együtt mosnak-főznek-takarítanak, hogy a gyermek 25-30 évvel később férjként is készségszinten el tudja látni ezeket a műveleteket.

Nyitókép: AMAURY CORNU / HANS LUCAS / HANS LUCAS VIA AFP