Kína és Amerika megegyeztek: nem lesz világháború

Rendkívüli betekintést nyújt a nagyhatalmi diplomácia színfalai mögé Owen Matthews, a Spectator moszkvai tudósítója, aki Overreach: The Inside Story of Putin and Russia’s War Against Ukraine (Túlkapás: Putyin és Oroszország Ukrajna elleni háborújának története belülről) c. könyvében hosszan ír a kínai-amerikai tárgyalások temperáló szerepéről a háború folyamán. A Spectator november végén külön cikkben is lehozta a könyv Kínára vonatkozó információit – ebben eddig ismeretlen, ám a háború napi híreivel ellentétben kifejezetten megnyugtató világ tárul elénk.

Ki lőtte le a lengyel gépeket?

Emlékeznek még a háború elejére? Március elején itthon is óriási hullámokat vert, hogy Lengyelország vadászgépeket adott volna Ukrajnának. Akkor még alig-alig indultak be a nyugati fegyverszállítások, Oroszország lehetséges reakcióiról csak tippelni lehetett, a lengyel (illetve bolgár, román és szlovák) katonai repülőgépek átadása szinte mindenki számára óriási ugrásnak tűnt az eszkalációs létrán. A tervet végül az Egyesült Államok – amelyet Lengyelország megkért, hogy a gépeket ő juttassa el Ukrajnának, illetve adjon helyettük F-16-osokat – fújta le hirtelen. Hogy miért? Matthews most azt írja,

a lengyelek tervét.

S hogy mi volt emögött az amerikai-kínai deal? A Matthews által leírt változat arra utal, hogy verekedő dedósok mellett felnőttek is vannak abban a szobában, ahol eldőlnek a világ dolgai: Kínát kifejezetten kiakasztotta az, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök már február 27-én, három nappal a háború kitörése után elkezdett nukleáris eszkalációval fenyegetni, azaz a legmagasabb szintű készültségbe helyezte az orosz nukleáris arzenált.

De Kína veszélyt látott a lengyel MiG-ekben is. Így tehát egyértelmű volt az alku tárgya: ha az Egyesült Államok a lengyel terv lelövésével a NATO oldalán megakadályozza az eszkalációt, Kína közbenjár Putyinnál annak érdekében, hogy mindenféle nukleáris fenyegetésekkel Oroszország se eszkaláljon. A deal pedig láthatóan megköttetett: az Egyesült Államok már egy nappal a lengyel ajánlat beérkezése után hideg fogadtatásban részesítette az akciót, és kijelentette, az ötlet „nem tartható”. Emellett Putyin nukleáris fenyegetései is alábbhagytak, ezt a szerepet azóta gyakorlati súlytalanságának teljes tudatában Dmitrij Medvegyev játssza el.

De mit kaptak az oroszok?

Ahhoz azonban, hogy Kína az Egyesült Államoknak Oroszország temperálását fel tudja ajánlani, Kína és Oroszország között is speciális bizalmi viszonyra van szükség – ez pedig rögtön felveti annak kérdését, hogy vajon milyen mélységben fonódott össze Kína és Oroszország stratégiája már a háború előtt.

Matthews Kína politikai és katonai vezetéséhez közeli forrására hivatkozva – ezt a forrást mi ellenőrizni nem tudjuk, ugyanakkor magára valamit adó újságíró ilyet valós forrás nélkül nem ír le – határozottan állítja: a február 4-én Pekingben tartott orosz-kínai csúcson, amelyen Hszi Csin-ping kínai elnök és Putyin „határtalan barátságról” és „tiltott területek nélküli” együttműködésről állapodtak meg, Putyin tájékoztatta Hszi elnököt arról, hogy Oroszország korlátozott hadműveletre készül egy elkallódott orosz tartomány visszaszerzése érdekében, s erre a tervre Kína – nem számítva arra az Oroszország számára is káros és megalázó katyvaszra, ami aztán az ukrajnai háborúból kerekedett – akkor áldását adta.

Olyannyira, hogy Matthews forrása szerint védőhálót is szőtt Putyin alá: a két ország a „határtalan barátságról” szóló egyezmény titkos záradékában egy, a NATO 5. cikkelyéhez hasonló kölcsönös biztonsági garanciát is adott egymásnak arra az esetre, ha bármelyikük területét támadás érné. Kína kérésére azonban a záradékba bekerült még egy apróság, mégpedig az, hogy a biztonsági garancia csak akkor érvényes, ha „teljesülnek a különleges feltételek ezen invázió okára vonatkozóan” – ez Matthews szerint „feloldozza Pekinget bármiféle kötelezettség alól arra nézvést, hogy válaszoljon az Ukrajnában annektált területeket érő támadásokra”. Kína tehát megvédené Oroszországot – de csak akkor, ha a saját területét támadják,

Kína ezek mellett – és részben az orosz agresszió kudarcait látva – a Balin tartott G20-csúcson Narendra Modi indiai miniszterelnökkel együtt nyilvánosan felhívta a feleket „a diplomáciához való visszatérésre és a békés feloldás sürgős megtalálásának hangsúlyozására”. A NATO-országok legtöbb vezetőjének szájából – Magyarország kivételével – ilyesmi még nem hangzik el, de mind a francia elnök, mind egyes amerikai katonai vezetők megszólalásaiból az vehető ki, hogy a nyugati vezetés is egyre inkább erre hajlik.

Kína biztonsági garanciáit pedig könnyedén bele lehetne szőni egy olyan megállapodásrendszerbe, amely kivezethetné Oroszországot abból a háborúból, amelyet ebben a kiterjedésben egészen biztosan nem akart – még belpolitikai fájdalomcsillapításra is használható lehet, hogy Oroszország, amely saját állítása szerint azért rohanta le Ukrajnát, mert nem kapott biztonsági garanciákat, most kiharcolta őket.

Akkor most ki mit gondol Kínáról?

Az, hogy amerikai-kínai háttértárgyalások ebben a sosem látott mélységben folynak, felvet egy másik kérdést is: hogy valójában mekkora is a különbség az Egyesült Államok Kína-politikája (amely a világot demokráciák és autokráciák küzdőterének tekinti, melyben a demokráciákat az USA, az autokráciákat pedig Kína képviseli), illetve az Emmanuel Macron francia elnök és Olaf Scholz német kancellár által képviselt megengedőbb európai Kína-politika között.

„Sokan két rendet szeretnének látni a világban” – mondta Macron a G20-találkozón, nehezen félreérthető utalást téve Joe Biden amerikai elnökre. Ugyanakkor hozzátette: „Ez óriási hiba, mind az USA, mind Kína számára. Egy globális rendre van szükségünk”. Másnap Bangkokban még élesebben fogalmazott: szerinte „a dzsungelben vagyunk,

Ha nagyon idegesek lesznek és háborút indítanak, az nagy probléma lesz a dzsungel többi lakója számára.”

Mindez a hivatalos amerikai Kína-politika szöges ellentettjének, egyben durva kritikájának tűnik – ám meglehet, a valós amerikai Kína-politika tulajdonképpen egy az egyben fedi a macronit.

Nyitókép: MTI/AP/Alex Brandon