Az idei Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál nagydíjával elismert Közel két alig tizenéves fiú kapcsolatának drámai végkifejletét állítja a középpontba, de a film ennél sokkal jelentősebb – még ha nem is igazán kiforrott – társadalomkritika.
(Közel – Lukas Dhont filmje – 2022)
Aki a mindennapi hírfolyamoktól magát tudatosan távol tartva éli a hétköznapjait, és csak a filmvilág eseményein keresztül tájékozódik, az idei Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál programja és díjazottjai láttán egyértelműen kirajzolódik számára, melyek azok a problémák, amik egyre mélyebben tematizálják a hétköznapjainkat. Kiéleződő társadalmi ellentétek, migráció és a gender ideológiák.
A tavalyi nyertes Titán után az idei évben az Arany Pálmát – a Cannes-ben már negyedik alkalommal díjazott – Ruben Östlund vehette át, aki ezúttal a szupergazdagok életvitelét illeti markáns kritikával A szomorúság háromszöge című alkotásában. A fesztivál nagydíját két film kapta megosztva: az egyik Claire Denis francia rendezőnő Stars at Noon című filmje, amely egy fiatal amerikai újságírónő és egy angol férfi Nicaraguában bekövetkező szerelmén keresztül beszél az idegen országba kényszerült emberek kiszolgáltatottságáról és életesélyeikről; míg a másik Lukas Dhont belga rendező Közel című filmje, amely a másság kérdésével foglalkozik.
, és akkor elnyerte a Legjobb első filmnek járó Camera d'Or-t. A Lány egy balerinává válni vágyó, türelmetlen tinédzser története, középpontban egy transznemű nővel, amely alkotás a nemváltoztató fiatalokról szóló beszélgetések gyakran idézett példája lett. A főszerepet alakító – művésznevén – Victor Polster és a rendező világszerte számos díjat vehetett át, ám filmjük az Egyesült Államok transz közössége részéről heves ellenérzéseket váltott ki. A legtöbben azt kifogásolták, hogy a film csúcsjelenete, amelyben a transz lány a férfiassága eltávolításával veszélybe sodorja az életét – és a jövőbeli nemváltoztató műtétjét –, azon túl, hogy drámai klisé, potenciálisan veszélyes üzenetet közvetít a befolyásolható közönségnek.
A Közel esetében is központi téma a másság és annak elfogadása, feldolgozása, de itt a történet közel sem annyira szélsőségesen vizsgálja a nemi identitás kérdését, mint a rendező korábbi filmjében. Ettől még válthat ki ellentétes érzelmeket a nézőkben, a film igazi üzenete és súlya ugyanis egyáltalán nem olvasható ki az előzetes tájékoztatóból. A filmalkotás ismertetőjében ekképp foglalják össze a történetet: Két tizenhárom éves fiú, Leo és Remi intenzív barátsága hirtelen megszakad; Léo, aki nehezen érti meg, mi történt, Sophie-hoz, Rémi édesanyjához fordul; A Közel egy film a barátságról és a felelősségről.
A körülbelül egy év történéseit elmesélő mozi ennél sokkal súlyosabb.
Leo (Eden Dambrine) és Remi (Gustav De Waele) gondtalan tizenhárom évesek, elválaszthatatlan legjobb barátok, olyan szenvedélyes kötelékben, amilyen csak gyerekkorban jellemző ránk. Kettőjük közül Leo a dominánsabb, a vadóc, legtöbbször az ő akarata érvényesül, míg Remi, aki egyke, sokkal érzékenyebb, érzelmileg sokkal sebezhetőbb. Mindkettőjük környezete sajátjaként tekint a gyerekekre, akik hol az egyik, hol a másik családnál töltik napjaikat. Szeretet és figyelem veszi körül őket – látszólag, teszem hozzá, de erről majd később. A fiúk meghitt, bensőséges kapcsolatát, hogy miként játszanak, élvezik a szünidőt, a hálószobáik bensőséges sugdolódzásait, összebújásait, a film közeli, de mégsem tolakodó képekben mutatja meg. A történet előrehaladtával azonban már felsejlik, Leo és Remi számára ez lesz az utolsó gondtalan nyár. Amikor a vakáció végén új iskolába kerülnek, az osztálytársak kikezdik a fiúk túl közeli barátságát. Az intrikát a két gyerek először nem tudja mire vélni, majd az egyre erősödő nyomástól vezérelve Leo végül ellöki magától Remit, és egyre tudatosabban igyekszik távol tartani magát tőle. Új barátokat keres az osztályban, hokizni kezd, tudván, a jégre biztosan nem fogja őt követni Remi, aki aztán nem tudja feldolgozni barátja elvesztését, s az ezzel fellépő érzelmi válságot, és véget vet életének.
A gyermekkori idillt felváltja a dráma, és ettől a ponttól a film új értelmet kap: az öngyilkosság és a társ, a barát elvesztése miatti bűntudat kerül a középpontba. Ezután végigkövethetjük, miként birkózik meg Leo a lesújtó sokkal, amit eleinte még csak fel sem sem tud fogni, miként vívódik legbelül, hogyan próbálja feldolgozni a döntései következményeit, melyek barátja halálához vezettek.
A cselekmény helyszínéül szolgáló vidéki belga kisvárosban közben telik az idő, és az évszakváltást a rendező Leo virágtermesztéssel foglalkozó családja tevékenységével szimbolizálja. A munkában a fiú is aktívan részt vesz, feladatai közben folyamatosan próbálja, de nem tudja megfogalmazni, kimondani azokat a dolgokat, amiket legbelül érez, amit a film többnyire más szereplőkkel mondat ki, erősítve ezzel a nézőben Leo gyermeki ártatlanságát. A reveláció végül mégis bekövetkezik, Leo megvallja Remi édesanyjának a történteket, aki az első pillanatban ellenségesnek tűnik, de végül mégis a megbocsátó ölelésével zárul a film.
Dhont bármennyire is próbálja őszinte tragédiának ábrázolni a Közelben történteket, nekem
. A film elején a két fiú idilli kapcsolatának távolságtartó ábrázolása kapcsán erős manipuláló szándékot érzek a rendezőtől arra, hogy a nézői a feltételezéseiket lássák bele a fiúk viszonyába. Mintha azt sugallaná, Leo és Remi kapcsolata sokkal több barátságnál, akik tudatában vannak érzelmeik, vonzódásaik súlyának, így a tizenéves gyerekek, a kiskamaszok számon kérhetőek az érzelmi döntéseik kapcsán. Miközben a srácokat nevelő családokat a gyermekek hétköznapjainak felületes szemlélőjeként ábrázolja, akik a tragédia után a két család között zajló vacsorai beszélgetésben is csak semmitmondó témákról diskuráló személyek. Mintha a fiúk számára a felnőttek csupán a „főnökeik” lennének, akik az „otthonnak” nevezhető „munkahelyen” az elvárt standardok betartására felügyelnek. Pedig a primer történeten felül vagy inkább pont amiatt
. A 11-13 évesek, annak ellenére, hogy egyes cselekedeteikben már felnőttesen viselkednek, még gyerekek. Pont a kamaszkor ezen szakaszában, amikor a felnőtté válás, az identitásuk megalapozása kapcsán érzelmek, kérdések és konfliktusok uralják a mindennapjaikat, jóval nagyobb – ha úgy tetszik minőségibb – szülői figyelmet és segítséget érdemelnek. A két fiú a filmben ezt láthatóan nem kapja meg. A szüleik csupán árnyak, akik néha felvillannak, és érdektelen kérdéseikre várnak semmitmondó válaszokat. A zavartalan „rend” fenntartása a fontos, a válaszok mögött megbúvó hangsúlyok már érdektelenek számukra. Az odafigyelésre Remi édesanyjától kapunk egy utalást, aki fia hisztinek tűnő fürdőszobába zárkózása ellen tiltakozik – ahol aztán végül majd a tragédia is bekövetkezik, de ezt csak utalásokból tudjuk meg.
A film eleji alaphelyzetből tovább haladva a rendező a könnyebbik utat választotta. Sokkal fontosabb és érdekesebb lett volna bemutatni a két fiú személyiségfejlődését, barátságuk próbáit, hogy miként reagálnak a kortársaktól érkező nyomásra. A kihívásokkal való szembesülés helyett a rendező az egyszemélyes dráma és sajnálat felé vitte a történetet, amely okoz ugyan katarzist, de filmben szereplő generációra jóval mérsékeltebben fog hatni, mint a szülőkre.
Amikor a filmben ábrázolt tragédiával szembesültem, igazolva láttam azon szülői döntésem, hogy a gyermekeim nevelésekor a kontrollt jobban fenntartó felfogást részesítettem előnyben a túlságosan megengedővel szemben. Nyilván ahány ház, annyi szokás, de a film egyértelmű tükröt tart a felnőttek elé, hogy az egyre gyakrabban – és erőszakosabban – felmerülő gender témák esetében (is) segítségre szorulnak a gyerekek, és szükségük van a szüleikkel folytatott diskurzusokra és iránymutatásra. Ezek elmaradása visszafordíthatatlan eseményeket generálhat.
Érteni vélem, Dhont filmje miért váltotta ki a zsűri elismerését. A fiatalok vonzódásainak szintjei és a nemi identitásuk meghatározása körüli konfliktusaik napjainkban sokkal több rétegű nézőpontokat eredményeznek, mint korábban, amelyekről beszélni kell.
Egy alig harminc éves rendező és forgatókönyvíró társa Angelo Tijssens, mondhatni autentikus mesélők, de itt nem sikerült egyértelműen meghatározniuk, hogy a főszereplőkhöz vagy a szüleikhez szólnak elsősorban. A Közel egy érzékeny, néhol hatásvadász elemekkel is operáló felnövéstörténet, amely nyomasztóan beszél a barát elvesztése nyomán érzett fájdalomról, miközben olyan kérdéseket is feszeget, hogy hol húzódik a határa a kamaszkorban kialakuló (férfi)barátságoknak, s hogy a kamaszkori intimitás mikor lép át felnőtt vonzalommá. Mindezek megoldására használható receptet ugyan nem ad, de abban segít, hogy a bemutatott tragédia kapcsán az erkölcsi alapvetéseinkre, értékeinkre a saját környezetünkben, családunkban jobban odafigyeljünk.
Legalábbis a Dumb és Dumber – Dilibogyók és a Keresd a nőt! szerzőpárosa szerint. Akik a Dear Santa, egy családi vígjáték álcája mögött a sátánból és egy család veszteségéből csinálnak viccet.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
Már az első trailer óta sejthető, hogy mire játszik és mivel lehet sikeres az Oz-mellékszál, de a mélyben ennél is nagyobb problémák vannak vele.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
„Nem tudtam mindenkinek elmondani, hogy ne haragudjatok, de akit láttatok a filmvásznon, az nem én voltam” – idézi fel a művész, akit a '80-as években Beri Ary-ként ismert Magyarország.Interjúnk.
Aztán hátat fordított és elsétált.
Az ügyvéd szerint az Európai Unióhoz való csatlakozáskor Magyarország nem tudta felmérni, pontosan milyen szervezethez csatlakozik. Tudósításunk.
