Putyinná válni – hetvenéves lett az orosz elnök

Aligha él ember a Földön, aki nagyobb hatással lett volna a Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnal kapcsolatban bennünk élő képre, mint Platon Antoniou. Ő az a fényképész, aki azt a bizonyos két portrét készítette az orosz elnökről. Jellegzetes, hosszú, szögletes arc, hófehér bőr, gondosan elválasztott ezüst haj és metsző, hideg kék szemek, mintha a fagyos tél maga nézne farkasszemet az emberrel. Nagy erejű fénykép.

Az idei lesz Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin életében a hetvenedik fagyos tél, bár ez őt aligha fogja megérinteni. Számára alighanem ugyanolyan megszokott kísérőkké váltak a fagyos telek kívül és belül, mint számunkra ő maga – Putyin több mint két évtizede uralja Oroszországot, vagyis

Ebben a kétrészes cikkben arra teszünk kísérletet, hogy felvillantsuk az orosz elnök életének legfontosabb fordulópontjait, s hogy döntéseit és viselkedését értelmezve próbáljuk megérteni Putyin karakterét.

„I’m a lonely boy, I’m a lonely boy”

Se szeri, se száma azoknak a könyveknek, életrajzi munkáknak és cikkeknek, amelyek pszichologizálva igyekeznek megfejteni Vlagyimir Putyin „titkát”.

Elméletből sokféle van – racionális és elrugaszkodott is –, de azt talán elfogadhatjuk, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics, aki 1952. október 7-én látta meg a napvilágot Leningrádban, a szó szoros értelmében vett „árva fiú”. Nem várták őt: szülei, akik nagy szerencséjükre túlélték Leningrád – a mai Szentpétervár – ostromát, aránylag idősek voltak, amikor Vlagyimir megszületett. Két testvérét temették már el addigra. Egyke volt Vlagyimir,

Nincs ebben semmi különös: a Putyin család, mint szinte mindenki abban az időben, rengeteget nélkülözött, a két testvér elveszítése pedig jóformán alkalmatlanná tette a szülőket arra, hogy bármiféle bensőséges kötődést alakítsanak ki a kis Vlagyimirral.

Nincs arról szó, hogy Vlagyimir Vlagyimirovicsot elutasították volna a szülei – sőt, Putyin a későbbiekben is rengeteg életmentő támogatást köszönhetett nekik –, csak egyszerűen nem úgy foglalkoztak vele, ahogy a fiú igényelte volna. Apjához hasonlóan ő is zárkózottá, megközelíthetetlenné, sőt, agresszívvá vált: rossz társaságokba keveredett, bár ez az 1960-as évek Leningrádjában nem volt különösebben nehéz.

Putyin csak kamaszkorára változott meg, amikorra – a közismert történet szerint A tavasz tizenhét pillanata hatására –

Innentől kezdve komolyan vette a tanulást – elsősorban a németet, később az oroszt is – és a sportot, előbb a szambót, később a cselgáncsot is.

Vlagyimir Vlagyimirovics annyira komolyan gondolta a KGB-vel kapcsolatos dolgot, hogy háromszor is meglátogatta a szolgálat leningrádi központját, a Nagy Házat, hogy jelentkezzen az állományba. Az ottani közönségszolgálati tiszt javaslatára jelentkezett a leningrádi egyetem, az LGU jogi karára, ahová jó felvételijének köszönhetően fel is vették. Ez a hely a későbbi élete során is különös jelentőséggel bírt. A tanulmányai során a nemzetközi jogra koncentrált, mert azt remélte, ez jó belépő lehet a külföldi hírszerzői szolgálathoz.

Mindemellett azonban Putyin nem fektetett túl nagy hangsúlyt a társadalmi életre. Voltak ugyan barátai és néha társaságba is járt, de mindvégig visszahúzódó maradt és a lányok sem igazán érdekelték. Ez egyrészt az addigra megszilárdult, zárkózott jelleméből következett, másrészt abból a megfontolásból is, hogy egy jövőbeli KGB-ügynöknek igazán nem ilyesmivel kellene foglalkoznia egyetemi évei alatt. Ironikus, hogy

Kiképzőitől később rendre gyenge minősítéseket kapott, mert folytonos hallgatása miatt rossz beszélgetőpartnernek, s ennélfogva az ügynöki munkára alkalmatlannak találták.

A drezdai évek

Az is azt sugallja, hogy a KGB-nél nem egészen voltak elragadtatva Putyintól – aki nagy szerencséjére végzősként munkaajánlatot kapott a szolgálattól –, hogy 1985-ben a viszonylag kevés szakmai kihívással kecsegtető keletnémet Drezdába helyezték őt külszolgálatra.

Az Elba-parti Firenzében Putyin hivatalosan a drezdai és lipcsei központtal működő német–szovjet baráti társaság vezetőjeként tevékenykedett, nem hivatalosan pedig Stasi-ügynököket igyekezett beszervezni a KGB-nek arra az esetre, ha a keletnémet rezsim véletlenül összeomlana. Ez akkoriban persze elképzelhetetlennek tűnt.

A Putyinok – merthogy Vlagyimir akkorra már összeházasodott Ljudmilával, az egykori Aeroflot-stewardess-szel, sőt, már első lányuk is megszületett – viszonylagos jólétben éltek a szász városban, ami persze korántsem volt egy Bonn vagy egy Berlin, de kényelmes karrierépítgetésre azért megfelelt. Amíg be nem következett a törés.

Vlagyimir Vlagyimirovicsot sokan a változásoktól rettegő emberként jellemzik, olyasvalakiként, aki inkább hajlandó éveken át együtt élni a rosszal, mint egyszer alkalmazkodni az új körülményekhez. Ez Putyin árvaságát tekintve nem meglepő, de az sem kétséges, hogy az 1989-es év kelet-németországi eseményei is nagyban hozzájárultak ennek az attitűdnek a kialakulásához. A népharag elsöpörte Erich Honeckert és rezsimjét, Putyin pedig alighanem ma is élénken emlékszik arra a napra, amikor annyira megpakolták a Radeberger Straßén álló KGB-főhadiszállás kályháját megsemmisítendő titkos iratokkal, hogy az túlhevült és felrobbant.

Putyinéknak menekülniük kellett Kelet-Németországból, de az sem volt sokkal szívderítőbb, ami Leningrádban várta őket.

„Végignézni, ahogy minden szépen, lassan szétesik”

Az ekkor már kétgyermekes Vlagyimir és Ljudmila 1990 elejétől a férj szüleinek lakásában húzta meg magát a gyerekekkel együtt. Az addig leginkább háztartásbeliként ténykedő Ljudmilának állás után kellett néznie, míg Vlagyimir a már említett LGU nemzetközi kapcsolatokért felelős prorektorának hivatalában kezdett dolgozni. Ez egy jellegzetes levezető állás volt partvonalra került egykori KGB-sek számára.

Hogy miért éppen oda került Putyin, arról megoszlanak a vélemények: vannak, akik szerint az akkor széthulló hatalmas szovjet kémhálózatban

Mások szerint az is a háttérben állhat, hogy Putyin Drezdában „beszervezett” egy Klaus Zuchold nevű férfit, aki Stasi-ügynöknek adta ki magát, de valójában a nyugatnémet szolgálatnak is dolgozott. Zuchold megszerezhetett egy listát Putyin kelet-németországi hálózatának tagjairól, majd felszívódott, ezért a ballépésért pedig nyilvánvalóan nem akarták megjutalmazni Vlagyimir Vlagyimirovicsot.

Az biztos, hogy az LGU-ról Putyin számára nem látszott kiút. Az elmaradó kifizetések miatt a családnak hamarosan – újra – meg kellett barátkoznia a nélkülözés gondolatával, amit Vlagyimir azzal igyekezett ellensúlyozni, hogy

Az egyik népszerű elmélet szerint éppen a sofőrködésnek köszönhetően került Putyin még abban az évben Anatolij Szobcsak későbbi szentpétervári polgármester szolgálatába.

A Szobcsak-korszak

Szobcsak a reformértelmiség afféle sztárja volt Pityerben – s amellett Putyin egykori oktatója, aki történetesen emlékezett Vlagyimirra. Peter Truscott szerint ez a kapcsolati tőke segítette be az egykori KGB-st Szobcsak csapatába, de a történetnek ismert egy olyan változata is, amely szerint Putyin maga ajánlotta fel sofőrszolgálatait Szobcsaknak. Az előbbi forgatókönyv valószínűbbnek tűnik, a „nemzetközi tapasztalatokkal” és német kapcsolati tőkével is rendelkező Vlagyimir Vlagyimirovicsot valószínűleg beajánlották, ő pedig hamar a nagyfőnök kedvence lett.

Sztanyiszlav Belkovszkij polémikus hangvételű Putyin-életrajzában nagyívű lélekbúvárkodásra is vállalkozik a városházára kerülés kapcsán. Az ő magyarázata szerint Vlagyimir Putyin azért válhatott viszonylag gyorsan Szobcsak első emberévé, mert „árva fiúként” élete meghatározó részét azzal töltötte, hogy apafigurát keresett magának saját, érzelmileg megközelíthetetlen édesapja helyett. Putyin ezért

s csaknem minden mozdulatát és cselekedetét ennek megfelelően igazította. Putyin egyszerre vált mindent a kezében tartó szürke eminenciássá és odaadó „fiúvá” a szentpétervári városházán. Ha Belkovszkij nem téved, akkor mindez még csak nem is puszta számításból, hanem egyszerű szeretetvágyból történt.

Ezt a viselkedésmintát mások is megfigyelték a későbbi orosz elnökön. „Putyin tükörré vált” – írja róla Anna Artunyan A Putyin-varázs című, az elnök iránti rokonszenvvel nem vádolható munkájában. Ez alapján Vlagyimir Vlagyimirovics viselkedése elsősorban nem is elsősorban a saját szándékait tükrözi, hanem azt, amit a környezete érzékelése szerint elvár tőle. És úgy tűnik, nagyon jól képes dekódolni, mit várnak tőle, hiszen Szobcsak után nem sokkal egy másik „apával”, Borisz Jelcinnel is ugyanígy meg tudta „szerettetni” magát.

1996 – ha van annus horribilis Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin életében, akkor ez az. Putyin ekkor már Szobcsak első helyettese és legfontosabb bizalmasa volt:

miközben főnöke saját politikai ambíciói megvalósítgatásával volt elfoglalva.

Az újraválasztásért ringbe szállni készülő Borisz Jelcin és Anatolij Szobcsak között történt egy beszélgetés, amely utóbbi szempontjából végzetesnek bizonyult. A katasztrofálisan népszerűtlen elnök tanácsot kért Szentpétervár közkedvelt polgármesterétől, ám az közölte vele: a legjobban azt tenné, ha el sem indulna az elnökválasztáson, mert esélye sincs megnyerni. Jelcin azonban nem ezt akarta hallani. Az elnök éktelen haragra gerjedt, s közeli bizalmasain keresztül felhatalmazást adott Szobcsak megbuktatására a soron következő pityeri polgármester-választáson. A Kreml a polgármester egykori helyettesét, Vlagyimir Jakovlevet építette fel a választásra, aki le is győzte korábbi főnökét.

Ez a vereség Putyin számára is megsemmisítő volt, hiszen ő volt Szobcsak kampányfőnöke, a kudarc tehát egyben politikai pályafutása végét is jelentette (egy időre).

Putyint azonban egyéb veszteségek is érték. Ugyanebben az évben porig égett a Szentpétervártól nem messze található kedves dácsája is – állítólag csak egy tizenpár millió dollárt tartalmazó bőrönd és egy fémkereszt élte túl a tűzvészt, amit Putyin elvileg azóta is a nyakában hord. 1996-ban történt Ljudmila autóbalesete is, amiből az asszony soha nem épült fel teljesen. A későbbi elnök magánéletét ismerni vélők szerint ekkorra tehető az egyébként is langymeleg, érzelmeket és szenvedélyt teljes mértékben nélkülöző, bizonyos megvilágításban egyenesen szomorú Putyin-frigy visszafordíthatatlan sorvadásának kezdete. A házasság 2014-ben válással ért véget.

Jelcin és Putyin – apa és fiú

1996-ban ebből persze nem sok látszott még, de az

Putyinnak munkát ajánlottak Borisz Jelcin hivatalában, ami az elnök és Szobcsak nézeteltérését tekintve meglepőnek tűnik, Putyin „track recordját” és felhalmozott kapcsolati tőkéjét tekintve viszont egyáltalán nem. Talán a magyar olvasó is hallott már olyanról, hogy valaki azért került egy beosztásba, mert megfelelő kapcsolatban volt a megfelelő emberekkel: ez Putyinnak eredetileg egy sajtótitkár-helyettesi pozíciót ért volna, de ezt az ajánlatot hősünk visszautasította. Végül az elnöki adminisztrációban helyezkedett el.

És Vlagyimir Putyin az új fővárosban is éppen olyan ügyesen manőverezett, mint a régiben. Gyors észjárású, gyakorlatias, megbízható munkatársként gyorsan népszerűvé vált főnökei körében, bár Jelcin előtt egy ideig teljes valójában észrevétlen maradt.

Putyin ekkoriban kétlaki életet élt: ahogy az Oliver Stone-interjúkban is felidézi, minden pénteken hazajárt Pityerbe a kórházi kezelésre szoruló szüleihez, akik 1998-ban és 1999-ben szenderültek jobblétre. Igen, Vlagyimir Vlagyimirovics nagyon ragaszkodott a szüleihez – Szentpétervár hétszáz kilométerre van Moszkvától, ami még ma is nagyon hosszú út, pedig napjainkban már természetesen autópálya köti össze a két várost. A szülők

Putyint azonban egy másik család is nagyon megkedvelte. A Család, ahogy az orosz sajtó akkoriban emlegette őket – Jelcin egyik lányát, Tatyjánát; az elnöki adminisztráció vezetőjét és a Jelcin lány későbbi férjét, Valentyin Jumasevet; illetve tágabb értelemben a leggazdagabb orosz oligarchákat, például Borisz Abramovics Berezovszkijt – az oroszországi politikai és gazdasági élet csaknem teljhatalmú ura és az egyre romló állapotú Jelcin legfontosabb támasza volt. A Családban jöttek-mentek a tagok, állandóak voltak a belső harcok. És a Család az 1990-es évek vége felé egyre inkább azzal volt elfoglalva, hogy – átvitt értelemben – adjon egy fiút Jelcinnek, akinek történetesen csak lányai születtek.

A fiú feladata az volt, hogy hűségesen segítse Jelcint elnöksége alatt, majd a megfelelő pillanatban lépjen az örökébe. A Család több fiút is adott az elnöknek, de igazán egyikük sem vált be. Az utolsó előtti fiú Jurij Luzskov, Moszkva akkori polgármestere volt. Luzskovnak egyértelmű elnöki ambíciói voltak, s más utódjelölt híján a Család hajlott is arra, hogy támogassa, de csak egy feltétellel: meg kellett ígérnie, hogy érintetlenül hagyja a Családot és az oroszországi privatizáció „eredményeit”. A polgármester ebbe nem egyezett bele, a Család pedig egy szempillantás alatt tönkretette őt. És megint ott voltak fiú nélkül.

Valahogy így került a képbe Vlagyimir Putyin, az elnöki adminisztráció megbízható munkatársa.

Az apa után kutató fiú és a fiú után kutató apa – ha elfogadjuk Belkovszkij elméletét – egymásra találtak, Putyinból pedig hamar Jelcin bizalmasa lett.

Csakhogy Putyin nem akarta a hatalmat. Az egyik Stone-interjúban a későbbi elnök felidézi, hogy amikor Borisz Jelcin közölte vele, hogy ki fogja nevezni miniszterelnöknek, ő visszautasította. Ezt persze elkönyvelhetjük átlátszó szerénykedésként, de

Amire ő vágyott, az a kényelem, a kiszámíthatóság, a kiváltságok és a biztonság volt, amit még meg is érthetünk egy olyan embernél, aki egy évtizeden belül kétszer lett földönfutó – az 1990-es évek Oroszországában.

Vlagyimir Putyint 1999 augusztusában nevezték ki miniszterelnökké, két nappal azután, hogy a csecsen szeparatisták Samil Baszajev vezetésével megtámadták a Csecsenfölddel szomszédos Dagesztánt. Ez volt a második csecsen háború nyitánya, amit további pokolgépes merényletek és gyilkosságok követtek Oroszország-szerte.

A háború nagy népszerűséget hozott Putyinnak, akit a kormánypropaganda erős kezű, határozott vezetőként adott el az oroszoknak. És ez nem is volt teljes mértékben kitaláció. És az út innen ki volt kövezve a hatalomba. Borisz Jelcin még annak az évnek a végén átadta Putyinnak az irányítást. A Család jó fiút adott az apának.

A portrécikk folytatása itt olvasható!

A nyitóképen: Vlagyimir Putyin az Egységes Oroszország 2007-es kongresszusa előtt, Moszkvában. Fotó: DIMA KOROTAYEV / AFP