Így bukta el Macron a nemzetgyűlési többségét

Mivel Franciaország elnöki köztársaság, ahol az államfőnek kiemelkedően nagy hatalma van, ez a felállás el szokta rejteni azt a nem elhanyagolható tényt, hogy – amint az amerikai elnök a Kongresszus nélkül – a francia elnök sem tud sokra jutni biztos nemzetgyűlési többség nélkül. Igaz, a francia miniszterelnököt az elnök jelöli, ahogy az államfő egy évben egyszer feloszlathatja a Nemzetgyűlést, miközben a Nemzetgyűlés nem mozdíthatja el az elnököt – így

A törvényhozási választás beárnyékolását erősíti az is, hogy az általános nemzetgyűlési választásokra alig pár héttel az elnökválasztások után kerül a sor, melyen nem meglepő módon jellemzően az aktuális győztes elnök pártja szokott a legerősebb eredményekkel, sőt a kétfordulós rendszer sajátosságai miatt gyakran abszolút többséggel végezni.

Kivéve akkor, ha nem így történik – mint például a vasárnap zárult idei nemzetgyűlési választáson.

Emmanuel Macron öt évvel ezelőtt hatalmas lendülettel, jól felépített politikai és médiakampánnyal, a francia elit jelentős részének támogatásával tudott betörni a francia közéletbe, centrista-liberális politikájával a bal- és a jobboldal közé befurakodva, majd megnyerve az elnökválasztást. A lendületes antré olyan jól sikerült, hogy az elnöki pártot is sebtiben kellett összelapátolni, hogy szerte az országban meglegyenek Macron jelöltjei – az így természetesen sokszínű,

Az eladás olyan jól sikerült, hogy az elnöki erő újonc alakulatként rögtön 350 fős többséget szerzett az 577 fős nemzetgyűlésben, a parlamenti választás második fordulójában a választók 49 százaléka támogatta Macron talpon maradt jelöltjeit.

A nemzetgyűlési többség aztán hűen szolgálta az elnököt a tumultuózus öt év alatt, miközben Macron belpolitikai válságok (a szokásos gigasztrájkoktól a terrorfenyegetésen át a sárga mellényes tüntetésekig) és nemzetközi krízisek közepette próbálta egyenesben tartani Franciaország hajóját.

Bár maga Macron népszerűsége mélyre jutott ciklusa során,

– nem csekély mértékben a jellemzően a kormányon lévőket erősíteni tudó – ukrajnai – háborús helyzet miatt. Macron az államfőválasztáson másodszor is győzött, miközben Marine Le Pen harmadszor is elvérzett.

Kérdés maradt az államfőválasztás után, hogy az újabb győzelmet könnyedén le tudja fordítani-e nemzetgyűlési tarolásra Macron.

Nos, nem ez történt. Miután az elnökválasztás első fordulójában a radikális baloldal jelöltje, Jean-Luc Mélenchon alig maradt le Marine Le Pen mögött, a baloldal volt az, aki momentumára talált a voksolás után. Mint erről szóló minapi elemzésünkben (Balra leng a francia inga) írtuk, a baloldali-progresszív pártok közösen indultak el a nemzetgyűlési választáson, és a cél az volt, hogy többséget szerezve baloldali miniszterelnököt tudjanak állítani Macron mellé. Ilyen balos összefogás utoljára 1997-ben jött létre, akkor a szociktól a kommunistákig terjedő „plurális baloldal” szerzett többséget Chirac országlása idején. És eljött újra a kohabitáció ideje.

– amikor a regnáló elnöknek egy más pártból vagy pártokból álló nemzetgyűlési többséggel kell együtt dolgoznia.

Korábban 1986 és 1988 között a szocialista Mitterrandnak kellett együttműködnie a jobboldali Chirac miniszterelnökkel (aki később az elnöki székben követte őt); majd 1993 és 1995 között szintén Mitterrand kapta meg jobbról Balladurt, aki egészen Chirac beiktatásáig maradt miniszterelnök. A harmadik ilyen időszak öt évet tartott: 1997 és 2002 között, miután nagy politikai baklövéssel Chirac előrehozott választást írt ki, ám azt a baloldal nyerte meg. Az eredmény: Lionel Jospin lett a miniszterelnök, aki aztán folyamatosan keresztbe tett Chirac elképzeléseinek, miközben a parlamenti többséggel a háta mögött balos reformokat – mint például a munkahét 35 órára való csökkentését – tudott keresztülvinni.

Sötét felhők tornyosulhatnak most Emmanuel Macron, az önmeghatározása szerint „jupiteri” elnök feje fölé is.

A vasárnap lezárult kétfordulós nemzetgyűlési választáson

A rekord alacsonyságú, alig 47, illetve 46 százalékos részvétellel lezajlott voksolás második fordulójában az elnöki LREM párt a szavazatok 38,6 százalékát szerezte meg, ezzel 245 széket szerezve a Nemzetgyűlésben (a többséghez 289-re lenne szükség). A NUPES néven futó baloldali koalíció 31,6 százalékot szerzett, ők 131 képviselőt küldhetnek majd a törvényhozásba. 

A választáson ugyan csak harmadik helyen futott be, mégis a Nemzeti Tömörülés érezheti magát a legnagyobb győztesnek: miközben öt éve a kétfordulós rendszer sajátosságai miatt is csak mindössze 8 képviselőt küldhettek, most a második fordulóban elért 17,3 százalékkal immár 89 képviselővel lehetnek jelen a Nemzetgyűlésben. A mérsékelt jobboldali Republikánusok koalíciója alig 7,3 százalékot ért el, ám ezzel is 61 képviselővel tudnak ezek után rendelkezni.

A francia nemzetgyűlési választások második fordulójának térképe (forrás: Wikipedia)

A meglehetősen kiegyensúlyozott eredmények miatt a francia választási térkép is színpompás lett. Elmondható, hogy továbbra is Franciaország északi, keleti és délkeleti régiói (jellemzően a sűrűbben lakott, fejlettebb, iparosodottabb (ugyanakkor bizonyos ebből fakadó válságjelenségekkel is küszködő területei) szavaztak jobbra, miközben a nyugati területeket Macron avagy a baloldaliak vitték el (ahogy persze Párizst és környékét is).

Emmanuel Macron a választókat erős többség megszavazására biztatta a voksolás előtt – de pártját inkább megbüntették, kisebbségbe küldték a polgárok. A nemrégiben kinevezett miniszterelnök asszony, Élisabeth Borne előzmények nélkülinek nevezte az eredményt, mondván, hogy

„Ez a szituáció rizikót jelent hazánk számára, különösen a hazai és nemzetközi veszélyhelyzetek fényében” – fogalmazott Borne, aki ígérete szerint működőképes többséget szeretne ebből is létrehozni. 

Macroni többség hiányában azonban a többi erőn, főleg az egyesült baloldalon és a jobboldalon a franciák szeme: vajon mennyire hajlandóak együttműködni a hirtelen megroppant hatalmú, beszűkült mozgásterű elnökkel.

Kiutat jelenthetne Macron számára a meggyengült, ámde így is mérhető támogatottságú Republikánusok meggyőzése – az elnök amúgy is évek óta kacsint, beszél és cselekszik jobbra, amivel már így is számos republikánus politikust és választói csoportot maga mellé tudott állítani. Christian Jacob republikánus elnök azonban egyelőre szintén csak a macroni bukásról beszél, és szerinte az elnök cinikusan felhasználta Franciaország extrém erőit.

Ha és amennyiben Macron együtt tud majd dolgozni a republikánusokkal, az akkor jelentős részben a gazdasági jobboldali politikák felerősödését jelenthetik majd, például a nyugdíjkorhatár emelését – az viszont szembe fog menni az épp megerősödött radikális baloldal nézeteivel. Ahogy a radikális jobboldaléval is. És ha valamit tudunk a francia politikáról, az az, hogy a szélsőbal és a szakszervezetek nem lesznek restek totális sztrájkra hívni Franciahon népét.

– egy olyat, amit a Nemzetgyűlés új többsége hajlandó elfogadni.

A franciák lendületes elnökének talán eddigi pályafutásának legnehezebb belpolitikai akadálypályájának kell most nekifutnia: a tét a mozgásterének és politikacsinálási képességének legalább részleges megőrzése – vagy, számára rosszabb esetben, egyáltalán: az elnöksége folytatása.

Nyitófotó: Xose Bouzas / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP