Propagandacsaták az ukrán háború árnyékában

„Hazugságlocsoló cső” – így jellemezte 2016-ban az orosz propagandagyár működését a RAND Corporation nevű amerikai védelmi minisztériumi háttérintézmény elemzése. Az írás az orosz állami kommunikációs gépezet számos sajátosságára világított rá, például arra, hogy a Kreml egyáltalán nem riad vissza a hirtelen narratívaváltásoktól. Putyinnak is volt például olyan korszaka, amikor váltig állította, hogy a Krím nem szándékozik Oroszországhoz csatlakozni, aztán a csatlakozás mégiscsak megtörtént,

aztán beismerte, hogy mégis azok.

Az elemzés idézett egy interjút is egy anonim volt orosz „internettrollal”, aki szerint az orosz állami trollfarmokon tizenkét órás műszakokban űzik az ipart a trollok, napi kvótájuk pedig legalább százharmincöt darab kétszáz karakteres komment a különböző közösségi portálokon. Az interjút azonban, amelyben az alany nem vállalta személyazonosságát, a Szabad Európa Rádió jegyezte – az Egyesült Államok közvetlenül külügyminisztériumi finanszírozásból működő saját valóságértelmező gépezete.

Ez a jelenség az, amiért ma igen nehezen lehet az ukrán-orosz krízisben tájékozódni: mert az Egyesült Államok és Oroszország külpolitikájának ma már szerves részét képezi a sajtó, és mindkét fél narratívájának részét képezi, hogy a másik fél dezinformál – miközben ő maga is terel és keretez, és a saját csatornáin terjeszti azt a hírt, hogy a másik dezinformál.

Az olimpia záróünnepsége 20-ára esett, Putyin pedig épp egy nappal később, 21-én tartotta meg hosszú beszédét, amelyben Ukrajnát bolsevik kreálmánynak nevezte, és aznap írta alá a két szakadár kelet-ukrán „népköztársaság”, Donyeck és Luhanszk elismeréséről szóló dokumentumot is, azonnal világossá téve, hogy Oroszország a két „köztársaságba” a helyi oroszok védelme érdekében „békefenntartókat” fog küldeni.

Az ezt előkészítő folyamatok február 18-án kezdődtek az orosz médiában: a korábban a Nyugat gyors egymásutánban sorjázó „lerohanási” dátumain élcelődő Taszsz, Szputnyik és RT ekkor álltak át a kelet-ukrán szeparatista régiók „evakuálásáról”, az onnan Oroszországba tartó menekültekről gyors egymásutánban való cikkezésre. A „Donyecki Népköztársaság” népi milíciája február 18-án tett közzé Telegram-csatornáján egy videót, amelyen lengyelül beszélő személyek követnek el tankok ellen „szabotázst” –

amely tartalmaz például klipeket egy 2010-es finnországi hadgyakorlatról. Ekkor indultak el az azóta is rendszeresen érkező hírek arról, hogy Ukrajna bombázza a szakadár területeket, és február 21-én látott napvilágot az a casus bellinek szánt orosz bejelentés, hogy öt ukrán katona behatolt Oroszország Rosztovi területére.

A két bizonyíték közül az egyik egy felvétel volt egy állítólagos ukrán katona sisakjára szerelt kamerából, a felvétel metaadataiból azonban gyorsan kiderült, hogy az illető a szeparatisták területéről indult el Oroszországba kalandozni; a másik pedig egy kép egy kilőtt, lángoló BTR-70M típusú páncélozott katonai csapatszállító járműről, amivel az ukrán határsértők állítólag érkeztek – csakhogy ilyen járművet az ukrán hadsereg nem tart rendszerben. Ugyanígy anomáliák merültek fel a szeparatista területek vezetőinek azonnali evakuációra felszólító, február 18-i videoüzeneteivel kapcsolatban is,

A két szakadár köztársaság elismerését közvetlenül megelőző orosz médiaszolgáltatásban jelentős volt az álhírek, mondvacsinált és bizonyítatlan információk aránya – azaz ebben a kérdésben Oroszország állami irányítású médiája teljesen váratlanul narratívát váltva dezinformált.

Ennyivel azonban nem lehet elintézni azt az vádat, hogy Ukrajna folyamatosan erőszakot követ el a helyi kisebbségek ellen – hiába tagadja ezt Ukrajna, a kárpátaljai magyar kisebbség sorsát követve pontosan tudhatjuk, hogy ezek történetesen épp azok az ügyek, amelyekben az ukrán fél hajlamos hazudni. Mikor az oroszoktól tartó Lettország hadügyminisztere, Arvydas Anušauskas arról beszél, hogy az oroszok 110 euróért bérelnek fel helyieket, hogy játsszák el, hogy menekülniük kell, akkor az ukrán dezinformációnak ül fel.

Az Európai Unió is működtet a dezinformáció elleni harcra specializálódott operatív törzset, melynek Oroszországgal kapcsolatos működéséről kedden egy magas rangú bizottsági tisztviselő adott tájékoztatást újságíróknak. Az Európai Bizottság a dezinformációról annyit tudott a konkrét háborús cselekmények kitörése előtt, hogy egy állami, állammal kapcsolatban álló, illetve Putyin-párti magánmédiumokból álló

amely casus belli felfestésén dolgozik, és  egyre intenzívebben gyárt tartalmat az örökzöld témákról – Ukrajna befeketítéséről, bukott, korrupt államként való megjelenítéséről, létjogosultságának megkérdőjelezéséről. Az EU – akárcsak az USA – különböző kulcsszavak (ruszofóbia, náci, népirtás, menekült) hivatalos kommunikációban való megjelenésének darabszámában méri a dezinformációt, és mindent dezinformációnak tekint, amivel Brüsszel és Washington nem ért egyet.

Az orosz állami média, amely egyik kezével ismeretterjesztő tévéműsort ír arról, hogy Ukrajna valójában nem létezik, mert orosz cárok, Sztálin, Lenin és Hruscsov adták össze darabonként, a másik kezével álhírgyártással, sőt, a média geopolitikai fegyverként való használatával vádolja a Nyugatot, miközben maga is ezt csinálja.

A dezinformáció elleni küzdelem első lépése lenne, hogy legalább a dezinformáció leleplezője ne dezinformáljon, s hogy a dezinformáció ne legyen politikai bunkósbotként használható gumifogalom. Amíg ez nem teljesül,

mert még a dezinformációról szóló információ is dezinformáció. Közben pedig az halászik a zavarosban, aki akar.

És ez az ukrán-orosz konfliktus farvizén az olvasó, az újságíró és a politikus közös tragédiája.