Nicaragua kontra Mexikó – Hungarikumokkal a világ körül 5/5.

Írta: Kurucz Dániel

Talán a legmozgalmasabb részünk következik. Mondogattuk is a forgatás során, hogy otthon úgyse hiszik majd el mi minden történt velünk. Persze amikor az ember Latin-Amerika fekete bárányához igyekszik, számolnia kell a járatlan út okozta nehézségekkel. Már San Joséban sopánkodtak: „most nem annyira biztonságos arrafelé menni”. Ám mi erősködtünk, hogy Venezuela után ez nekünk meg se kottyan. A tamáskodók ilyenkor persze rendre ránk is hagyták minden tudományunkat. Bár azért volt, aki hozzátette:

Na jó. Egy pont a Griffendélnek, de aki ismer minket tudja jól, hogy nem strandpapucsban forgatunk. Hajnalban, egész pontosan éjfél után percekkel üvölt az ébresztőnk. Kávé. Csomagolás. Taxi. És már megyünk is ki a reptérre, hogy a Somozák, Sandinisták és Kontrák országában megénekeljük azt a kevés magyar hagyatékot, ami van. Márpedig van.

Ezen a ponton biztos néhány dühös kanapészörny felkiállt, ám ők nem valószínű, hogy ismerik a Haraszthy család hihetetlen történetét. Haraszthy Ágoston, majd fia, Géza ugyanis már a 19. században letették a névjegyünket a tengerentúlon. Bár a volt magyar országgyűlési küldött, Ágoston emlékezete főképp az USA nyugati felén él élénkebben – pl. ő volt San Diego első seriffje –, Géza fia igazi nicaraguai nemzeti hőssé nőtte ki magát. Miután unionistaként részt vett az amerikai polgárháborúban, a nicaraguai polgárháborúban pedig a lovasság főparancsnokaként ezredesi rangban ment vissza a családi birtokra – „nyugdíjba”.

Magyar Corinto.

Még Haraszthy Ágoston vette meg Nicaragua legfőbb kikötője mellett a családi birtok gerincét képző cukornád-ültetvényeket, hogy rumgyártásba fogjon, ám máig tisztázatlan körülmények közt egyszer csak eltűnt –

Mindenesetre Géza folytatta édesapja munkásságát.

Ilyen előzmények után azt gondolnánk, hogy Nicaragua a szívébe zárta a magyarokat, ám a történelem kegyetlen forgatókönyvíró. Az USA úgy megkeverte a híres Monroe-doktrína után a nicaraguai paklit – miszerint „Amerika az amerikaiaké” –, hogy hol bábkormányát ültette Managua „trónjára”, hol épp az ellene föllázadók csücsültek ott. Magyarán diktatúra diktatúrát követett évtizedeken át, és ez sajnos ma sincsen másképp.

Hadat üzentek Budapestnek.

Bizony. Ugyan a második világháborúba egyetlen katonát sem küldtek, ám az USA farvizén az összes – évtizedek óta Nicaraguában élő vagy ott születő – német vagyonát elkobozták vagy táborokba zárták. Később pedig Romániától Olaszországon át Magyarországig mindenkinek hadat üzentek. Talán ezért is szúrta ki a nicaraguai belügy ötünket az utasok listáján – feltűnőek ezek a magyar gringók…

„Mi a véleményem ma Nicaraguáról? El kellett menekülnöm egyik napról a másikra, mert ránk törtek a rendőrök, csak mert ellenzéki tüntetésre jártunk. De persze ti menjetek, ha tudtok, biztos jó lesz” – mondta baljósan egy fiatal srác két kávéfőzés közt a békés San Joséban, Costa Ricában. A már hajnalban kígyózó reptéri sorban pedig semmi másra nem tudtunk gondolni, csak erre. Aztán ahogy az lenni szokott, bevonzottuk a negatív hullámokat. 

Hiába nem kell magyar állampolgárnak vízum és hiába küldtük meg negatív PCR tesztjeinket, illetve a papírjainkat időben, mégsem engedtek be. „Miért?” – kérdeztük álmosan, de idegesen a szerencsétlen légitársaság képviselőjét. Jó magyar szokás szerint épp azon töltöttük ki a fáradt dühös gőzünket, aki segíteni próbált. Érdemi választ azonban nem tudott adni. Csak annyit felelt, hogy

ennek okát azonban csak Managuában tudják – vagy ott sem.

Új terv. Vissza a szállásra, írtunk a magyar külügynek, hátha tudnak varázsolni. Mi sem hittünk a szemünknek, de tudtak. Sokadszorra bizonyosodik be, hogy nagyon király emberek dolgoznak a külképviseleteinken. Már hívjuk is a taxit – a reptéren előre köszönnek. Nem is hiszünk a szemünknek, amikor ezúttal engedték, hogy becsekkoljunk. Megkezdődik a beszállás. Egyikünk már át is sétált a repülőre, amikor megint jön egy rémült szemű légiutaskísérő:

„Tíz perce jött a válasz Managuából, hogy visszavonták az engedélyt. Nem indokolták meg. Sajnáljuk.”

Ekkor már legalább másfél napja nem aludtunk és több koffein volt a vérünkben, mint plazma, ám muszáj volt jól döntenünk. Szorult helyzetünkön segített, hogy nem volt sok opciónk. Szó, mi szó, a tervezetnél hamarabb érkeztünk meg Mexikóba. Végtére is legyünk pozitívak, „minden rosszban van valami jó”, ráadásul még így is

Mexikó, a kamu sztereotípiák földjén.

Utunkat a legnagyobb spanyol ajkú országban folytattuk, amelyet közel 125 millióan laknak. Ám szerencsére nem ugrottunk fejest egyből a világ egyik legnagyobb városába, Mexikóvárosba, és kivételesen a könnyebb utat választottuk, hogy a stáb kicsit összeszedhesse magát. Első dolgunk volt találkozni Rimay Dalmával. Miért?

Amikor az egyetlen gép, amit elértünk, leszállt hajnali valahánykor Cancúnban, gyakorlatilag szabad prédává váltunk a naiv amerikai turistákon szocializálódott mexikóiaknak. Némi viták és verejtékcseppek árán aztán csak megérkeztünk a hajnalban foglalt, szállásnak álcázott penészes odúba, de az étellel-itallal már nem volt ekkora mázlink. Hogy a turistákat megtartsák estére, Mexikóban kijárási tilalmat vezettek be, ami csak arra volt jó, hogy az utolsó morzsákat is elfogyasszuk a táskánk aljából, a csapvíz pedig köztudottan ihatatlan. 

Ilyen felvezetés után ittuk Dalma szavait, aki turistavezetőként mint a tenyerét ismeri már a Yucatán-félszigetet. Szerencsénkre megosztotta velünk is néhány nehezen megszerzett mexikói tapasztalatát, például azt a tömérdek sztereotípiát is, amit egy óceánnal odébb hiszünk Mexikóról.

„Kétféle magyart ismerek Mexikóban. Az egyik, aki megszenved érte, hogy maradjon és beleszeret a mindennapokba is. A másik, aki hamar rájön, hogy nincs kolbászból a kerítés.” 

pedig számuknál fogva ez nem lenne lehetetlen, egy kisebb magyar város él Mexikóban. Ellenben két ok nehezíti az összetartást, a kiadatási törvény hiányából fakadó bujkálásokon kívül. Az egyik, hogy nem nagyon vannak alapok, amelyekre építkezhetnének az újonnan érkezők. Mindezt annak ellenére, hogy Mexikó történelmében már a 19. században is rengeteg magyar játszott jelentős szerepet. A másik ok pedig a hatalmas fluktuáció.

„Ez itt a pikk 8-as?”

Pali igazi kártyatrükk mesterként mutatkozott be nekünk. Nem csak elvarázsolta szívünket, de a pikk 8-at is. Egerből indult a kalandos útra, ami Svédországon, Argentínán és Ugandán át vezetett Playa del Carmenig. Ma Bodnár Pál az egyik leghíresebb bűvész Mexikóban.

„Nincs honvágyam egyáltalán. Egyszerűen élvezek itt élni, meg annyira el vagyok foglalva az itteni életemmel, hogy nem is tudnám itt hagyni.”

Palinak és Dalmának bejöttek a számításai, ám nem mindenki ilyen szerencsés. Rengetegen jönnek a mai napig szerencsét próbálni, ám csak kevesen tudnak ténylegesen beilleszkedni, meg az is igaz, amit Dalma mondd: „Európából érkezve mást keres az ember Mexikóban, mint amit talál. A megszokott életszínvonalat itt néha sokkal nehezebb elérni, mint otthon és az emberek, de a szokások is nagyon mások. Persze van, aki le tud adni az igényeiből,

Következzék hát a Hungarikumokkal a világ körül 34. országa. Mexikó hallatán a tequila, a csípős ételek, a csodálatos tengerpartok, a mariachi zene, a drogkartellek jutnak eszünkbe. A következő epizódokban bemutatjuk Mexikó igazi arcát, amit nem találsz meg a hirdetésekben.

Részletes útinaplónk itt olvasható el!
Hungarikumokkal a világ körül 5. évad.
5. rész: 2022. 01.30. Vasárnap, 12:00, TV2.

Kövessetek be minket Facebookon!
Lájkoljátok az Instagram oldalunkat!
A YouTube csatornánkat itt találjátok!
Iratkozzatok fel hírekért a honlapunkra!