Magyarország igazodási pont – Lorenzo Fontana Liga-képviselő a Mandinernek

Lorenzo Fontana (*1980, Verona) az olasz Liga külügyi főtitkár-helyettese, alsóházi képviselője, korábban az Európai Parlament tagja, az első Giuseppe Conte-kormányban család-, majd Európa-ügyi miniszter.

***

Csütörtökön találkozót tartott Budapesten Matteo Salvini, a Lega főtitkára, Orbán Viktor magyar miniszterelnök, illetve Lengyelország vezetője, Mateusz Morawiecki. Milyen volt az önök pártjában a találkozó fogadtatása?

Szép siker volt – egyrészt azért, mert két miniszterelnökkel cserélhettünk eszmét, másrészt azért, mert a mi hazánkban, a mi választóink, támogatóink számára Magyarország és Lengyelország két fontos ország, amelyek pontosan úgy akarják megváltoztatni Európát, ahogyan mi is. Mindenki arra számít, hogy együtt csinálhatunk valami fontosat a jövő számára, megpróbáljuk megváltoztatni az Európai Uniót.

És milyen volt a fogadtatás a többi olasz pártban?

Bizonyosan sokan aggódnak – nem csak Olaszországban, de Európában is –, hogy alternatívát akarunk kínálni a jelenlegi Európai Unióval, legfőképpen is az Európai Néppárttal szemben, amely elvesztette eredeti alapvetéseinek egy részét. Európa alapját a keresztény gyökerek adják, csakhogy azt elszakították. Aztán ott van még a határvédelem, a kis- és középvállalkozások, a helyi tradíciók védelme…Európa szépsége épp a kultúrában, a kulturális különbségekben, a kultúrák kölcsönös tiszteletében áll.

Tudjuk, hogy a szocialista mentalitás nem változott sokat ahhoz képest, ahogyan sok évvel ezelőtt sajnálatos módon Magyarországon és Olaszországban is megnyilvánult. Tudjuk, hogy ha nem szabunk ennek gátat, az veszélyes lesz.

Orbán miniszterelnök az európai jobboldal reneszánszáról beszélt. Hogyan látja ön Magyarország szerepét ebben a reneszánszban?

Magyarország nagyon fontos. Én olyan vidékről, Venetóból jövök, amely szintén a Monarchia része volt. Számunkra Magyarországnak, az Osztrák-Magyar Monarchiának rendkívül nagy történelmi jelentősége van. Magyarországnak mindig is volt egyfajta vonzereje, egyfajta respektje kulturális és történelmi tekintetben. Mindig is úgy gondoltuk, hogy az önöké egy hatalmas potenciállal bíró ország.

miközben népe védelmével halad előre, küzd is mindenkivel. Ezt Olaszországban, különösen az én régiómban, nagyra becsülik. Attól még, hogy támad téged az egész média, nem biztos, hogy a nép nem becsül. Ez pont ugyanúgy történik önöknél, mint nálunk.

Nyugat-Európa rendkívül súlyos identitásproblémákat él át – pár hetes hír, hogy Franciaországban arra kérik az imámokat, hogy népszerűsítsék a homoszexualitást…  Hogyan tudnak az európai jobboldal erői közösen harcolni az LMBTQ-propaganda ellen?

Ez egyáltalán nem könnyű, hiszen egy ideológiáról beszélünk, amely nagyon hasonlít a huszadik század totalitarizmusaira. Amit magunk körül látunk, a politikailag korrekt globalizmus, az a totalitarizmus új formája. Épp ezért kell európai szinten, de világszinten is összefognia minden identitásvédő erőnek. Identitásvédőkként kell küzdenünk a globalizmus ellen minden olyan rendszerben, ahol csak lehet.

amely világossá teszi, hogy ezt az új totalitarizmust, amely annak ürügyén halad előre, hogy jogként ad el olyasmiket, amik egyáltalán nem jogok, rendkívül sokan elutasítják. Megpróbálnak minket a „rosszaknak” beállítani, miközben nem védünk semmi mást, mint rengeteg állampolgár nyugodt életét.

Magyarországon különös erővel, kormányzati szinten is folyik a harc a genderelmélet ellen. Mit gondol erről ön, és hogy állnak ezek a viták Olaszországban?

Úgy látom, ez egy próbálkozás a család és mindazok elpusztítására, akik családi kötelékben élnek. Azt gondolom, hogy a globalizmus, ez az új totalitarizmus magányossá, szinglivé, családi vagy közösségi kötelékektől mentessé akarja tenni az embert: individualistává, aki csak a termelésre és a fogyasztásra koncentrál, nihilistává, akit csak az azonnali, múlandó öröm vezérel, és teljes mértékben értékmentessé. De

A mi társadalmunk a család, a közösség, a szolidaritás, a kölcsönös segítség értékein alapszik, nem pedig az ultrakapitalizmus értékein, vagy ezen a globalizmuson, amely gyökértelenné, hagyománytalanná, kulturálatlanná akar tenni minket. Az ilyen ember könnyebben formálható, leuralható. A harc egyértelműen a gender kérdéséből indul ki, teljesen más ember- és családképet képviselnek. Családok és utódok nélkül márpedig egy országnak nincs jövője.

Hogyan lehet mindezekkel szemben többséget szerezni az Európai Parlamentben, illetve az európai közvéleményben?

Szerintem mindenekelőtt kultúrharcot kell folytatni. Kulturális szempontból kell elfogadtatnunk azt, amit a társadalom számára a helyes útnak látunk. Szükség van olyan szerveződésekre, amelyek a baloldalnak és  globalistáknak már megvannak, amelyek belefolynak a médiába, az iskolákba, az oktatásba, és megértetik a fiatal generációval, hogy melyek azok a téves gondolatok, amelyek nemcsak, hogy semmire nem vezetnek, de a társadalom önmegsemmisítését vonják maguk után.

A politika az utolsó lépés, az csak valóra váltja mindazt, aminek a kultúrában létre kell jönnie. Sok dolgunk van még a kultúra, a filozófia kérdésében. Nem véletlen, hogy én még mindig egyetemen tanulok, hamarosan megszerzem a harmadik diplomámat, filozófiából.

Miként vívja a Lega ezt a kultúrharcot Olaszországban?

Én magam is gyakran tartok képzéseket a legás és egyéb fiataloknak, illetve segítjük, népszerűsítjük az értelmiségijeinket, mert ők mindig a baloldal által bojkottált emberek, akiknek nincs módjuk nagy újságokba írni, nincs módjuk híressé válni, könyveket eladni. Nekünk pedig módot kell találnunk arra, hogy ezeket az embereket értékeljék. Ez a jobboldalon nagyon nehéz. Baloldalon Antonio Gramsci, a nagy olasz kommunista filozófus vázolta fel azt, hogy át kell venni a kultúrát, az iskolákat, a közigazgatást Olaszországban. Ezt a tanítást Európában sok helyen követték, most nekünk is ki kell alakítanunk a magunk gramsciánus intézkedési tervét, támogatnunk kell az értelmiségieket, népszerűsítenünk kell őket, segítenünk kell, hogy ők is alakíthassák a közvéleményt. Én éppen ezzel próbálkozom.

Van az európai jobboldal szövetségkötési folyamatában egy nehéz kérdés – ez az oroszok kérdése. A lengyelek erőteljesen oroszellenesek, Magyarországon ennél valamivel nagyobb a szimpátia. Hol áll a Lega ebben a kérdésben?

Teljesen világos, hogy Európa nem léphet ki atlanti pozíciójából, az Egyesült Államokkal való szövetségből. Ez világos. Én viszont úgy látom, hogy Oroszország kapcsán törekednünk kell arra, hogy ne váljunk ellenséggé. Az a veszély fenyeget, hogy ha túl sok ellenségeskedést szítunk Oroszországgal, az a kínaiak karjaiba hajtja őket. Márpedig

Kína totalitárius, kommunista, és ha úgy tetszik, épp a globalizmus kirakatbábja: alapértékektől mentes, és bármelyikünk gazdaságát tönkreteheti. Ezért a magunk részéről pragmatikus megközelítést alkalmazunk Oroszország kapcsán. Ha agresszív, kiállunk ellene, de vigyázunk arra, hogy üzleti szempontból meglegyen a jó kapcsolat. Ezt fenn kell tartanunk annak érdekében, hogy ne kerüljenek Kína karmai közé, amely Európa biztonsága szempontjából katasztrofális lenne. Tisztában vagyok azzal, hogy errefelé, főként történelmi okokból, nem nagy az oroszok iránti szimpátia – de ez egy ideologikus megközelítés. Mi azon dolgozunk, hogy a megközelítésünk pragmatikus legyen, amely figyelembe veszi azon geopolitika dinamikáját – ez ugyanis a jövőben rosszabb helyzetekbe is sodorhat minket. Én úgy gondolom, hogy csütörtökön egyébként intelligens pozíció alakult ki Oroszországgal szemben. Egyáltalán nem dúl a szerelem, de tisztában vagyunk azzal, hogy okosnak kell lennünk, és ki kell használnunk a lehetőségeket. 

A Lega most része egy technikai koalíciónak, amelyet Mario Draghi volt EKB-elnök vezet. Mit várhatunk egy Lega által is támogatott Draghi-kormánytól bevándorlás- és külpolitikában, különösen Magyarország vonatkozásában?

Hogy Magyarország számára mi várható, az a csütörtöki napból látszik. Számunkra Magyarország igazodási pont,

Ami a bevándorláspolitikát illeti: a Lega éppen azért van benne ebben a koalícióban, hogy megpróbálja befolyásolni mindezeket a közpolitikákat. Két választási lehetőségünk volt: vagy belépünk a kormányba, és megpróbálunk befolyást gyakorolni a magunk meggyőződése szerint; vagy kint maradunk, és a baloldal kezében hagyjuk a kormányzást. Inkább belülről akartunk küzdeni, hogy ne hagyjunk mindent arra a baloldalra, amely, az elmúlt másfél évben, mint előtte is, katasztrófa volt. Nyilván nem örülünk, én pedig különösen nem örülök annak, hogy együtt vagyunk a szocialistákkal – de ez volt az egyetlen módja annak, hogy a hangunkat meghallják, a bevándorlás- és külpolitika kérdéseiben is.

Fotók: Ficsor Márton