Merre halad a putyini Oroszország?

Stabilizálja vagy destabilizálja a világot Oroszország Vlagyimir Putyin kezében összpontosuló hatalma? Mennyiben változtatott a koronavírus-járvány az eurázsiai óriás és Közép-Európa viszonyán? Számít-e a külpolitikai tekintetben egyáltalán, hogy ki az orosz elnök? Ezekről a kérdésekről is szó esett a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete (iASK) nyári egyetemén.

A kerekasztal-beszélgetést Pók Attila professzor, az MTA BTK Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese vezette. Gondolatindítójában Pók hangsúlyozta, a centralizált hatalom lehet előny, de lehet a szükséges változások gátja is. A beszélgetés résztvevőit arra kérte, ismertessék, stabilizáló vagy destabilizáló faktorként látják-e a mai Oroszországot a világpolitikában.

Az első megszólaló Ljubov Nyikolajevna Siselina, az Orosz Tudományos Akadémia Európa Intézetének Közép- és Kelet-Európáért felelős osztályvezetője volt, aki röviden kifejtette: Oroszország olyan alkotmánymódosításról szavazott, amely lehetővé teszi a jelenlegi elnök újraválasztását; Közép-Európával kapcsolatos kutatásai során viszont azt tapasztalta, hogy „a sokszínűség bizony jó dolog”. Az orosz költővel, Fjodor Ivanovics Tjutcsevvel szólva úgy fogalmazott,

(Szabó Lőrinc fordítása).

Sean M. Cleary dél-afrikai külpolitikai stratéga leszögezte: az Egyesült Államok ma nem hajlandó a történelem által rá osztott szerepet játszani, azaz nem demonstrálja hatalmát a világ különböző részein. Cleary kifejtette: Oroszország eközben, bár gazdasági teljesítőképessége messze elmarad a Szovjetunióétól, képes és hajlandó is szerepet vállalni a nemzetközi diplomáciában, hadserege pedig gazdasági erejéhez képest kirívóan erős. Emlékeztetett: Vlagyimir Putyin 2007-ben, a Müncheni Biztonsági Konferencián elhangzott beszédében éppúgy a világrend instabilitásával, igazságtalanságával és fenntarthatatlanságával kapcsolatban fejezte ki aggályait, ahogy 2014-ben a Valdaj Klubban is. Ebből Cleary szerint az következik, hogy Oroszország képes konzisztensen tartani egy külpolitikai álláspontot hosszú időn keresztül, és ennek jegyében beavatkozni ott, ahol mások egy-egy regionális instabilitás felszámolására nem hajlandók. Ennek példájaként említette a 2013-as szíriai orosz beavatkozást, amit Putyinnak egy New York Times-ban megjelent, üzenetértékű véleménycikke előzött meg.

A következő előadó Szergej Miroszlavovics Markedonov, a Nemzetközi Kapcsolatok Moszkvai Állami Intézete (ismertebb nevén a MGIMO) Euroatlanti Biztonsági Intézetének tudományos főmunkatársa volt, aki világossá tette: bár szokás Oroszország külpolitikáját az elnök személyére szűkíteni, ez nem célravezető megközelítés, a Nyugat és Oroszország közötti feszültségek ugyanis nem Putyintól erednek. A Putyinnak tulajdonított külpolitikai alapvetést, a NATO közép- és kelet-európai bővítésének ellenzését, már 1994-ben – azaz akkor, amikor Putyin még csak egy ismeretlen szentpétervári alpolgármester volt – vezető orosz politikusok agendáján találjuk Markedonov szerint. Ebből az is következik, hogy

Az Oroszország-NATO kapcsolatok vonatkozásában Markedonov úgy fogalmazott, a nyugati katonai szervezetben „Oroszország hangját hallották, csak nem vették figyelembe”. A koronavírus nemzetközi politikára gyakorolt hatását a kutató nem értékeli optimistán: szerinte, bár minden ország a vírus áldozata volt, ez nem sarkallta őket együttműködésre. Az Egyesült Államok például megtehette volna, hogy a járvány által különösen is sújtott Iránnal szemben pár hónapra felfüggeszti a gazdasági szankciókat, de ezzel a lehetőséggel az USA nem élt.

Alekszej Igorevics Grivacs, a Nemzeti Energiabiztonsági Alap igazgatóhelyettese csatlakozott Markedonovhoz a szankciók gazdaságlassító hatásának kihangsúlyozásában. Kifejtette, az Európai Unió elsődleges energetikai szükségletének kétharmada továbbra is fosszilis energiahordozók elégetéséből származik, míg a megújuló energiaforrások csak az energiaigény 10 százalékát adják. A világban ez az arány nagyjából 85 és 5 százalék. Grivacs szerint az Oroszország számos bilaterális kapcsolatában tetten érhető szankciók akadályozzák a megújuló energiahordozókra való átállást, így végeredményben a világot energetikailag kevésbé teszik fenntarthatóvá. Elmondta: idén a Valdaj Klub is foglalkozni fog az energiabiztonsággal, mert világpolitikai jelentőségét nem szabad alábecsülni.

A közönség soraiból számos kérdés érkezett a beszélgetés résztvevői felé. Lapunk érdeklődésére, hogy ha nem az elnök személye, akkor valójában mi szabja meg Oroszország külpolitikáját és nemzetközi pozícióit, Szergej Makedonov úgy válaszolt,

és a személyi kérdés Oroszország erősödése vagy gyengülése szempontjából valóban nem perdöntő.

A legfontosabb tényező ehelyett az, hogy a belföldi szociális problémák hogyan hatnak ki a hatalmas összegeket felemésztő hadsereg finanszírozására és ezen keresztül Oroszország katonai erejére. Emlékeztetett azonban, hogy Oroszország külpolitikai szerepe nem koncentrálódik Szíriára és a jelentős orosz kisebbséggel rendelkező szovjet utódállamokra: Oroszország például Hegyi-Karabah ügyében, ahol Markedonov szerint „körülbelül százfős” az orosz kisebbség, gyakorlatilag az egyetlen közvetítő Örményország és Azerbajdzsán között.
       
Ljubov Siselinát a nyári egyetem egyik résztvevője a visegrádi négyek és Oroszország kapcsolatáról kérdezte. Siselina úgy fogalmazott,

jó lenne, ha a bilaterális együttműködések szólnának a földgázon kívül másról is, valamint úgy érzi, a természetszerűleg jó kapcsolatokat mondvacsinált problémák rontják el mindig. Ezek közé sorolta azt az orosz-cseh diplomáciai botrányt, amely nemrégiben diplomaták kölcsönös kiutasításával végződött.

Alekszej Grivacsot lapunk zárásul Oroszország Belarusszal kapcsolatos energiapolitikai irányváltásának mozgatórugóiról kérdezte. (Mint arról korábban mi is beszámoltunk, Oroszország 2024-ig úgy alakítja át a szénhidrogén-exportot érintő vámterheket, hogy egyszerre leszámol a Belarusznak eddig biztosított, az ország viszonylagos jólétét biztosító kedvezményekkel is.) Grivacs úgy látja, irányváltásról beszélni félreértés, mert Belarusszal kapcsolatban nincs új politikai irány – a szénhidrogén-vámterhek átalakítása csak a következő lépés abban az integrációs folyamatban, amiről Belarusz és Oroszország 1999-ben megegyeztek, és csupán annyi történik, hogy Belarusz az integrációval járó kötelezettségek vállalása nélkül szeretne további kedvezményekhez jutni.