Fehéroroszok a fekete arany kalitkájában – Belarusz-orosz olajcsörték

„A belarusz olajemirátusnak vége” – írta a Navini, Belarusz egyik vezető hírportálja január végén. Bár Minszkben nem flancolnak majd’ egy kilométer magas Burdzs Lukasenkával, bölény alakú mesterséges szigetekkel vagy tizenkét perces menetidejű gyorsvasúttal Mahiljovig,

mint a Perzsa-öböl menti dúsgazdag kalifák megalomán mesevárosait.

Oroszország hosszú évek óta biztosít tavas-erdős kistestvérének rendkívül kedvező olajkereskedelmi konstrukciókat: 24 millió tonna orosz nyersolaj érkezik évente Belaruszba exportvámtól mentesen, amit Belarusz – saját igényeinek kielégítése után – magas exportvámmal adhat el nyugatra, akár nyersen, akár két hatalmas finomítójában benzinné és dízellé feldolgozva.

Moszkva ezeket a kedvezményeket egyrészt a posztszovjet térség gazdaságait összefogó Eurázsiai Gazdasági Unió tagjaként, másrészt pedig a két ország Unióállamként való egyesítésének fejében adja Belarusznak, megkövetelve azt, hogy az ország semmilyen tekintetben ne közelítsen a NATO-hoz, az Európai Unióhoz és főként az Egyesült Államokhoz.

A 2019-ben körülbelül 3 milliárd dolláros, tehát

Az idén januárban hivatalba lépett miniszterelnök, a volt adóhivatali vezető, Mihail Misusztyin technokrata kormányával tehát előbb-utóbb mindenképpen szembejött volna a kérdés: muszáj ennyi pénzzel kitömni egy olyan országot, amely Oroszország 85 szövetségi területéből 50-nél jobban él? (Vagy még többnél is, ha nem csak az átlagfizetésből ítélünk, hanem Belarusz bőséges állami ártámogatásaiból, olcsó benzinjéből és közszolgáltatásaiból is.)

A kérdés persze ezen a télen – mint Oroszországban oly sok minden – nem gazdasági, hanem politikai okok miatt került napirendre. A 2024-es oroszországi elnökválasztások problémáját, melyen Vlagyimir Putyin az orosz alkotmány értelmében már nem indulhatna, Belarusz rendkívül könnyen megoldhatta volna azzal, ha az unióállami szerződés 31-es pontjának értelmében politikailag egyesül Oroszországgal, és bevonul az Unióállam elnökének szárnyai alá, aki mindenféle alkotmányos akadály nélkül lehetne 2024-től Putyin.

egy ízben felvetette, hogy ha Oroszország ennyire egyesülni akar, csatlakozhatna Belaruszhoz is – Putyin pedig a január eleji alkotmánymódosítási terveivel világossá tette, hogy 2024-es problémáját nem Minszkbe bemasírozva szeretné megoldani. „Megegyeztünk Putyinnal abban, hogy erről nem tárgyalunk” – jelentette ki december végi rádióinterjújában Lukasenka.

Ha Belarusz meg is úszta az orosz bekebelezést, azt a látszatot mégsem sikerült elkerülnie, hogy karakán ellenkezése az Oroszország iránti csökkenő lojalitásából fakad. A költségvetés rendbetételének egyértelmű igénye mellett ezért büntetheti most Putyin Lukasenkát: az „olajpiaci adómanőver” keretében történetesen épp 2024-ig 0 százalékra csökken majd a kőolajra vonatkozó exportvám, és ezzel párhuzamosan nő majd az exportált olaj ára – azaz pont az a vámtípus szűnik meg, amelynek elengedésével Oroszország lekenyerezte Belaruszt. Az eddig a világpiaci ár nagyjából 75 százalékáért importáló, majd teljes áron exportáló Belarusz 2024-ig minden árelőnyét elveszíti majd, kedvezményekért pedig nem Putyinhoz, hanem az orosz olajcégek profitéhes vezéreihez fordulhat,

A vámcsökkentés lépésenként éri majd el Belaruszt: 2020-ban a kormány körülbelül 420 millió dollárnyi kárral számol, amit nagyon szívesen kompenzáltatna Belarusz az oroszokkal – csak éppenséggel nincs rá jogcím, egy másik ország egy adónemének eltörléséért bajosan lehetne kártérítést követelni.

Belarusz ismét megtapasztalhatja a kiszolgáltatottság és az orosz lélegeztetőgépre kapcsolt gazdaság hátrányait, miközben Putyin jóindulatára apellál. Tovább nehezíti az ország helyzetét még két tényező: egyrészt az, hogy a belarusz exportcikkeket Oroszországon kívül nagyon nehéz eladni, így a nagy testvér részesedése a belarusz kereskedelemből tavaly 40,8 százalékos volt, ami 2018-hoz képest szűk 3 százalékpontos növekedés, míg az EU-s kereskedelem részaránya 4,4 százalékponttal csökkent, tavaly 26,1 százalékon állt. Az orosz-belarusz kereskedelmi mérleg ráadásul kilencmilliárd dolláros belarusz deficitet mutat (Lukasenka rosszallón ki is jelentette, hogy az Egyesült Államok és Kína között „emiatt kereskedelmi háború van”), és az arány a belarusz rubel elértéktelenedésével mindinkább Oroszország javára változik, mert a Föderáció ragaszkodik ahhoz, hogy Belarusz dollárban kereskedjen velük. Másrészt pedig ott van az oroszok által épített asztraveci atomerőmű, amelynek az építésével ugyan késik az orosz fél, de a hitel visszafizetését nem engedi késleltetni, tovább rontva a belarusz költségvetés egyébként sem rózsás helyzetét.

Ilyen körülmények között ment Aljakszandr Lukasenka február 7-én Szocsiba, hogy Putyinnal tárgyaljon az olajhelyzetről. Eredményeket ott alig ért el, csak a tonnánként 12 dolláros, az olajcégeket illető tranzitdíjból kaphatott volna 2 dollár kedvezményt, amely nagyjából a vámmanőver miatti bevételkiesés tizedét kompenzálta volna. A tárgyalás terméketlensége nem is csoda, hiszen Lukasenka érvei kimerültek olyan történelmi finomságokban, mint hogy a szibériai olajmezők felderítésén nagy számban dolgoztak belarusz szakemberek, vagy hogy a Szovjetunió központi kormányzatának gondatlanságából bekövetkezett csernobili atomkatasztrófa 80 százalékban a belarusz tagköztársaság területén okozott máig megmaradó károkat. Lukasenka már a karácsonyi rádióinterjúban utalt arra, hogy egyéb, eddig természetesnek vett kérdésekben, mint például a Belarusz területén fekvő két orosz katonai bázis díjmentes használatában is keményebb belarusz fellépésre lehet majd számítani – ugyanakkor saját méregfogát húzta ki, mikor

„Ez teljességgel valószerűtlen és lehetetlen, ne is készítsenek ilyen terveket és ne írjanak erről” – fogalmazott az Ekho Moszkvinak, majd rúgott is egyet Ukrajnába, mikor a Krímmel kapcsolatban megkérdezte: „hány ukrán halt meg ezért a szent, ahogy ők mondják, ukrán földért?”

Egyvalamivel azonban Lukasenka igencsak jót tett a belarusz ügynek: a jelenleg minimumkapacitáson üzemelő navapolacki olajfinomító feltöltésére 80 ezer tonna norvég olajat vásárolt, amit tankerrel hozatott be Litvánián keresztül, demonstrálva, hogy vannak alternatív olajforrásai, ha a vámmentes orosz naftánál drágábbak is. Az asztraveci erőmű miatt Belarusszal egyébként fasírtban lévő Litvánia meglátta a barátot az utált Oroszország alkalmi ellenségében: vezetői kijelentették, hogy Lettországgal karöltve tudnak segíteni Belarusznak az orosz függés csökkentésében. Lukasenka már régóta hangoztatja, hogy az Oroszországból importált olaj részarányát 30-40 százalékra kellene csökkenteni, 30 százalékot a balti államokon keresztül beszerezni, megint 30-at pedig Ukrajnán át. Ezt persze a maximum hárommillió tonnáról szóló litván ajánlattal aligha lehetne 2024-ig elérni, de az új szövetségesek puszta léte Lukasenka kezében önmagában is ütőkártya.

Annál is inkább, mert a világ más pontjairól legfeljebb szimbolikus támogatásra számíthat:

melyet emberjogi hiányosságokkal indokolnak. Bár a szankciók névleg fegyverekre vonatkoznak, minden európai vállalatra hatalmas adminisztratív terhet rónak, aki Belarusszal kereskedni szeretne, így ellehetetlenítik a belaruszok EU-s piacszerzését. Az Egyesült Államok rafináltabb: bár a szankcióikat ők is fenntartották, 1994 óta először mégis Belaruszba látogatott az amerikai külügyminiszter. Mike Pompeo azt is megígérte, hogy hamarosan nagykövetet küldenek a 2008 óta ügyvivő által vezetett minszki nagykövetségükre, és persze felajánlotta, hogy ha kell, Belarusz gázszükségleteit teljes mértékben ki tudja elégíteni – csak éppen a drága palagázzal, és úgy, hogy Oroszország a földgáz ügyében egyébként sem csuklóztatja annyira Belaruszt, mert nem akar esélyt adni az amerikai konkurenciának.

Úgy látszik azonban, hogy a Norvégiához, Litvániához és az Egyesült Államokhoz való látszólagos közeledés, a Barátság olajvezeték fordított irányban, azaz importra történő használatának lehetősége és Belarusz több hónapos hajthatatlansága végül kompromisszumkészségre sarkallták az orosz elnököt: Igor Szecsin Rosznyefty-vezér minszki látogatása után

és hajlandónak mutatkozott 300 millió dollár kompenzáció megfizetésére – persze a híresztelések szerint csakis egy klasszikus posztszovjet hűségeskü után, melynek keretében a Rosznyefty többségi részesedést kaphat a maziri olajfinomítóban. Ez megnyitná az utat a helyzet hosszútávú rendezése előtt is, hiszen az politikailag könnyebben megvalósítható, hogy a Rosznyefty egy saját tulajdonú finomítójába szállítson kedvezményes árú olajat, mint az, hogy Belarusz különösebb indok nélkül kedvezményt kapjon az exportárból. A költségvetés lehetőségeit azonban a belarusz vezetés nem hagyja csak az oroszok kegyétől függeni, az első népszerűtlen lépést máris megtették: a jövedéki adó bizonyos esetekre vonatkozó megnégyszerezésével annyira megdrágították az üzemanyag-importot, hogy március 1-től egyáltalán nem rentábilis a benzinkutak számára a két belarusz finomítón kívül máshonnan beszerezni a benzint és a gázolajat, bármennyit is dráguljon az üzemanyag az orosz vámmanőver következtében.

Putyin Szocsiban vízben főtt hajdinakásával várta Lukasenkát, tudván, hogy a belarusz tejben főzve szereti. „Próbálja meg, ízleni fog” – kínálta partnerének, nyilván nem minden metaforikus él nélkül. Most, hogy Oroszország diétára fogta szeretve bántott kistestvérének költségvetését, a Belarusz szuverenitását kivívó és az ország védjegyévé vált elnöknek ismét meg kell tanulnia: a jóindulat nem geopolitikai kategória – vagy ha véletlenül igen, akkor sem sokáig.