A büntetőbíróságok szerepe – döntött az Alkotmánybíróság

Az Alkotmánybíróság a nyári ítélkezési szünet előtti utolsó héten jelentős döntésében vizsgálta meg a büntetőeljárási törvény egyik legvitatottabb rendelkezésének az alkotmányosságát. A konkrét ügyben a Nyírhegyházi Törvényszék tanácsa fordult az Alkotmánybírósághoz azzal az alapvető kérdéssel, hogy vajon összhangban áll-e az Alaptörvény rendelkezéseivel, ha a bíróság hivatalból, vagyis saját döntése alapján rendel el bizonyítást. Az indítványt előterjesztő bíró álláspontja szerint a bíróság büntetőügyekben hivatalból nem folytathat bizonyítást, mert azzal az ügyész nyomozási és vádlói szerepkörét vagy a védő bizonyítási indítványok megtételére vonatkozó szerepkörét venné át. Véleménye szerint így nem lehet előre tudni, mi tekinthető olyan bizonyítéknak egy büntetőügyben, amit értékelni lehet, és ez kiszámíthatatlanná teszi a bizonyítást. Emellett az alkotmányossági kifogással élő bíróság úgy látta, hogy a bizonyítás szabályainak homályossága a bírók pártatlan ítélkezését is veszélybe sodorja. Érvelése szerint ugyanis, ha a büntetőbíróság a bizonyítást maga folytatja le, akkor olyan a vádról már nem tud előítéletek nélkül döntést hozni.

A törvényszék által felvetett kérdés végső soron valamennyi büntető igazságszolgáltatási rendszer legalapvetőbb dilemmáját érintette, nevezetesen azt, hogy az igazság feltárásához vagy a „játékszabályok” betartásához fűződik fontosabb érdek. Az ügyész vádlói és a bíróság ítélkezési tevékenysége egymástól elkülönül, és ez ideális esetben a korábban elkövetetett bűntény teljes rekonstruálására lehetőséget ad. Ha pedig mindez nem jár sikerrel, akkor azt – legalábbis jó esetben – nem lehet a büntetőügy vádlottjának terhére róni. Csakhogy a valóságban az ideális esetek vannak kisebbségben, miközben a bűncselekmények feltárása társadalmi igény. A hazai büntetőeljárási szabályok ezért – ellentétben például az angolszász típusú esküdtszéki eljárásokkal – lehetőséget nyújtanak arra, hogy a bíróság hivatalból folytasson le bizonyítást. Erre leginkább akkor van lehetőség, ha a bíróság a tévedés kockázatának csökkentése érdekében alaposabban szeretne meggyőződni arról, hogy mi is történt valójában. Vagyis ilyen esetekben az igazság feltárásához fűződő igény előnyt élvez a szigorú értelemben vett „játékszabályok”, vagyis a nyomozói – vádlói és az ítélkezési feladatok teljes elkülönítésével szemben.

A taláros testület a határozat indokolásából körültekintő vizsgálatot végzett, amelynek során szemügyre vette a jogtörténeti előzményeket, a hatályos eljárásjogi szabályozás megalkotásának jogalkotói szándékát, az ítélkező bíróságok gyakorlatát. A jogtörténeti előzményeket tekintve az Alkotmánybíróság megállapította, hogy

Az Alkotmánybíróság felhívása nyomán az igazságügyi miniszter azt az álláspontját fejtette ki, hogy a nyomozói-vádlói és ítélkezési feladatok elkülönítése ugyan fontos szempont volt a 2018-ban hatályba lépett büntetőeljárási törvény megalkotása során, mindez azonban nem jelenti azt, hogy a bíróság szükség esetén hivatalból ne végezhetne bizonyítást. Ezt a törvényalkotói felfogást támasztja alá a jelenlegi bírói gyakorlat is. Az alkotmánybírósági eljárásban ugyanis a Kúria elnöke is kifejtette az álláspontját, amely szerint, ha az ügyész nem indítványozza, a bíróság a hatályos szabályozás értelmében sem köteles a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök beszerzésére és megvizsgálására. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a bíróságnak ne lenne jogosultsága hivatalból rendelkezni bizonyítási eszköz beszerzése és megvizsgálása felől.

Vizsgálata során az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy a büntetőeljárási szabályozás kifogásolt része, vagyis hogy a bíróság hivatalból végezhet-e bizonyítást, elsősorban büntetőpolitikai döntéshozatal körébe tartozó és nem alkotmányossági kérdés. A hazai Alaptörvény ugyanis erre vonatkozó rendelkezéseket nem tartalmaz. A büntetőeljárás bizonyítási szabályainak a kialakítása az állami büntetőpolitika körébe, vagyis a jogalkotó döntéséhez tartozó kérdés. Másként fogalmazva, a jogalkotó feladata és egyúttal felelőssége, hogy a bizonyítás olyan rendszerét alakítsa ki, amely alkalmas az általa kitűzött büntetőpolitikai célok eléréséhez. Az Alkotmánybíróság a törvényszék indítványára reflektálva azt is kifejtette, hogy attól nem válik kiszámíthatatlanná az eljárás, ha a bíróságnak is lehetőségük van bizonyíték beszerzésére és megvizsgálására. A kifogásolt szabály alapján ugyanis alappal lehet számítani arra, hogy konkrét büntetőeljárásban a bíróság a bizonyítási eljárást vádlói vagy védői indítvány hiányában is alakítja. A bíróságnak ugyanis valósághű tényállás megállapítására kell törekednie. A valósághű tényállás felderítés egyfelől legitim indokot szolgáltat ahhoz, hogy a bíróság – akár a vádlói, akár a védői inaktivitást ellensúlyozva – indítvány nélkül szerezzen be és vizsgáljon meg bizonyítási eszközt, és azt felhasználja a tényállás megállapításához. Másfelől ugyanakkor a valósághű tényállás feltárásának követelménye korlátot is jelent, mert megszabja azt a célt és azokat a kereteket, amelyek között a bíróság hivatalból bizonyítást rendelhet el. A taláros testület nem értett egyet azzal a kifogással sem, amely szerint a bíróság hivatalból történő bizonyítása csorbítaná a pártatlanság érvényesülését. Indokaik szerint ugyanis a bizonyítás mindenképpen a vádban foglaltak megerősítését vagy cáfolatát szolgálja, és annak iránya, eredménye az elrendeléskor előre még nem látható. 

Az Alkotmánybíróság tehát az indítványozó törvényszék kifogásait nem tartotta megalapozottnak. Összegzésként megállapítható, hogy a taláros testület szerint a bíróság hivatalból, vagyis ügyészi és védői indítvány hiányában is határozhat bizonyíték beszerzéséről és megvizsgálásáról. Ezzel a lehetőséggel ugyanakkor csak az Alaptörvényből fakadó korlátok között, különösen a valósághű tényállás megállapítása érdekében élhet.